You've changed my Life - 59. rész

Sziasztok! :)

Szerda körülre ígértem a frisset, nos... csütörtök az még szerda körül van :D most egyelőre amíg véget nem ér a történet, a YCML-ből lesz csak friss, de... nincsen már sok rész hátra! Igyekszem írogatni, de semmi időm, szóval megértést, és türelmet kérek.
Cserébe hoztam nektek egy jó hosszú részt, remélem mindenki örömét leli majd benne, jó olvasgatást! :)

59. rész: ♥

Pierre karja a derekam köré fonódott, és egészen közel húzott magához, de nem csókolt meg. A mellkasához simultam, az arcomat a vállába temetve. Hihetetlenül jó érzés volt… mintha csak haza érkeztem volna, olyan megnyugtató és biztonságos volt ismét a karjaiban lenni. A fejemben egészen idáig vadul cikáztak a gondolatok, arról hogy mi lenne a helyes, mit nem kéne tennünk, hogyan lehetne ezt jól csinálni. De most, hogy magához ölelt, valahogy olyan magától értetődőnek tűnt minden, egyszerűen éreztem, hogy jó helyen vagyok, itt és most. Nem volt már más fontos… csak ő és én. Mi…

- Gyere, mutatok valamit- bontakozott ki az ölelésből, megfogta a karom, és maga után húzott a nappaliba. A villany nem égett, csak a karácsonyfa fényei, és a kandallóban pislákoló tűz lángjai világították meg a szobát. Az egész hangulat olyan elvarázsolt volt, rám telepedett egy mámoros érzés, valószínűleg a bor hatására. Ez összekeveredett a kandallóból áradó kellemes meleggel, és a Pierre közelsége okozta bizsergéssel a gyomromban, és az egészből valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, mégis nagyon kellemes érzelemmaszlag állt össze. Kíváncsian figyeltem, ahogy Pierre előszed egy kb. cipős doboz méretű csomagot a karácsonyfa mögül. Leült vele a kandalló előtti szőnyegre, és intett, hogy üljek oda mellé. Lassan tettem pár lépést, majd letelepedtem, egészen közel húzódva hozzá. Valahogy olyan érzésem volt, hogyha távolabb kerülök tőle, elveszik a varázs, ez a jóleső, boldog bizsergés, amit egyértelműen az ő közelsége okoz… mosolyogva a kezembe adta a dobozt, és várakozásteljes pillantással fürkészte az arcom. Ötletem sem volt, hogy mi lehet benne, remegő ujjakkal kezdtem el bontogatni, miközben magamon éreztem a tekintetét. A díszcsomagolásból egy doboz került elő, levettem a tetejét, hogy végre lássam a tartalmát.

- Mi ez?- néztem tanácstalanul Pierre-re, miközben kivettem a legelső dolgot, ami a kezembe akadt. Mindenféle volt a dobozban, képeslapok, mozijegyek, egy-két kis plüssállatka, stb.

Egy gyűrött, kitépett füzetlapot tartottam a kezemben, amin egy dalszöveg kezdeményei voltak olvashatóak.

- Ezek az emlékeim… illetve, a közös emlékeink- javította ki magát- erre a dalra talán emlékszel- bökött a kezemben lévő kottára, és dúdolni kezdte az Addicted-et, amit nekem írt anno.

- Igen, emlékszem- sóhajtottam, és félretettem. Újra a dobozba nyúltam, most egy repülőjegy akadt a kezembe.

- Santa Monica- olvastam a feliratot- az első közös nyaralásunk…

- Pontosan. A reptéren elhagytuk a csomagjaink felét, és egyik este a srácok véletlenül kizártak minket a szállodai lakosztályból, így a parton aludtunk- nevetett Pierre.  

- Emlékszem- mosolyodtam el én is- és ez mi?- emeltem ki a dobozból egy étterem szórólapján.

- Itt vacsoráztunk az első évfordulónkon- felelte Pierre.

- Tényleg- bólintottam- és az étteremből kifelé jövet letámadtak a rajongók, alig tudtunk eljönni- idéztem fel.

- Előfordult ilyen is… ezt pedig arról a turnéról hoztam neked, amire nem tudtál eljönni velünk- adott a kezembe egy plüssmacit- a polcon volt a fényképek között, és itt hagytad, amikor elmentél…- magyarázta Pierre szomorkásan. Nem tudtam semmit mondani erre, természetesen emlékeztem én is minderre…

- És ez?- tereltem inkább tovább az emléktúrát.

- Nem emlékszel erre?- vette el a kulcsot tőlem Pierre mosolyogva- a szüleid házában lévő szobád teraszának az ajtaját nyitja…- magyarázta. Felsejlettek bennem a régi képek, ahogy fekszem az ágyamban, és az erkélyajtót nézem… türelmetlen vagyok, hol késik már? Neszt hallok, felülök az ágyban, és csak remélem, hogy végre ő az… recseg a korlát, majd megjelenik egy szuliet a lefüggönyözött üvegajtón. Babrál egy sort a zárral, majd végre belép, egy pillanat alatt ott terem az ágynál, és a karjaiba vesz…

- Várj, ez a fényképalbum a kedvencem- zökkentett ki az álmodozásból Pierre hangja. Kiemelte a doboz aljáról egy albumot, és kinyitotta.

- Ez volt az első közös képünk- böktem rá az első oldalon lévő fotóra. Milyen fiatalok voltunk még itt! És milyen boldog a mosolyunk… eszembe jutott az érzés, amikor még nem kellett semmivel sem törődnünk, csak gondtalan gyerekek módjára éltünk a kis világunkban…

- A sulibál, ahol összejöttünk- bólogatott Pierre- aztán az első közös nyarunk- nézett a következőre, amin hatan voltunk rajta a srácokkal, Pierre szüleinek a kertjében, a medencénél- hónapfordulók, bulik, koncertek, nyaralások… rengeteg kép van mindenről- forgatta a lapokat.

- Erre emlékszem, amikor csináltuk!- tört ki belőlem a nevetés- amikor megvettétek ezt a házat. Chuck erősködött, hogy ezt meg kell örökíteni, de David problémázott, hogy nincs tükör, és így nem tudja megcsinálni a haját, ő nem fotózkodik. Aztán Jeff elkezdte kergetni, és leestek a lépcsőn, majdnem kitörték a nyakukat…- idéztem fel.

- Mi pedig felavattuk a kanapét és a konyhapultot, amíg Seb és Chuck elvitték őket orvoshoz, hogy megnézessék, nincs-e valami bajuk- vigyorgott Pierre.

- Igen, lehet hogy ilyen is volt- pirultam el, és tovább lapoztam.

- Az első közös vacsora a szüleiddel- bökött rá a következő képre Pierre- istenem, hogy utáltak engem. Bár, azóta sem szerethetnek jobban, mivel megszöktettelek az esküvődről…

- Szerintem inkább hálásnak kéne lenniük, mert ha nem állítottál volna be, hozzámentem volna Jace-hez. De ne beszéljük most erről…

- Egyet értek- bólintott, és ismét tovább lapozott.

- Ez azon a hétvégén készült, amikor a bátyáddal és a barátnőjével felmentünk a Niagara vízeséshez.

- Igen. Jay ott jegyezte el Anne-t- bólogatott Pierre.

És így mentünk végig az egész albumon, felidézve minden szép emléket, amíg végül az utolsó oldalhoz nem értünk.

- Itt a vége. A második évfordulónk, ahol még boldogok voltunk… együtt- mosolyodott el szomorkásan Pierre. Erre is pontosan emlékeztem természetesen, egy kis eldugott, belvárosi olasz étteremben voltunk, és a pincért kértük meg, hogy csináljon egy képet.

- És nagyjából a te emlékeid is itt érnek véget- sóhajtottam.

- Bár itt érnének véget- fordította el a tekintetét.

- Tessék?- kérdeztem vissza, mert azt hittem, rosszul hallom. Az arcát fürkésztem, de nem tudtam semmit leolvasni róla.  

- Egy pár dolog még homályos, de hellyel-közzel visszatért a memóriám- bámult a tűzbe.

- Ez… ez nagyon jó- nyeltem egyet- nem is tudtam róla.

- Tudod, néha azt kívánom, bár ne emlékeznék, így nem kellene szembenéznem azzal, hogy milyen hülye voltam- nézett most rám. Nem tudtam, hogy talán a kis emléktúra hatása-e, vagy amúgy is így gondolnám, de ebben a percben nagyon közel éreztem őt magamhoz. Mintha el sem telt volna ez a 4 év, ami alatt elváltak egymásétól az útjaink, mintha még mindig gyerekek lennénk, az első karácsonyunkon, a kandalló előtti szőnyegen fekve… 

Nem szóltam semmit, csak odahajoltam hozzá, és egy kis tétovázás után megcsókoltam. Pierre hevesen viszonozta a csókom, és az ölébe húzott. Nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak. Most olyan egyszerű volt minden, nem voltak kételyek, gondok és kérdések, amik aggodalommal töltöttek volna el. Csak Ő és én…

- Tudod Míra, néha nem értelek téged- mondta, miután elváltak az ajkaink.

- Néha én sem magamat- vallottam be, és a mellkasára fektettem az arcom.

- Ettől nekem nem igazán lett könnyebb- sóhajtott. Éreztem, hogy most akarja megbeszélni kettőnk kapcsolatát, kihasználva az alkalmat, hogy nincs egy józan gondolatom sem- nézd, én szeretlek, és…

- Pierre, ez nem ilyen egyszerű- vágtam a szavába. Nem akartam most beszélgetni, csak hozzábújni, és élvezni, hogy megint egy kicsit az enyém. Bár nem tudom, mitől féltem…

- Ne szakíts félbe, kérlek- mondta szelíden- muszáj ezt megbeszélnünk egyszer. Én szeretlek, de kezdek már belefáradni az egészbe- kezdett bele, mire nekem aggodalommal telt meg a szívem. Mit érthet ez alatt, hogy kezd belefáradni? Nem szóltam semmit, csak vártam, hogy folytassa- lassan egy év telt el, amióta visszajöttél, és én azóta töröm magam, hogy visszaszerezzelek. Ha ez még sokáig megy így, én beleőrülök. Egy darabig biztos voltam benne, hogy te is szeretsz, csak azt akarod, hogy szenvedjek egy kicsit, ahogy te is, amikor megcsaltalak. Elfogadtam, mert megérdemeltem, jogos volt. De azt hittem, megbocsájtasz majd egy idő után. Most már viszont nem tudom, hogy mit gondoljak, fogalmam sincs, hogy mit érzel. Néha csak közöny és hidegség van a szemedben, néha pedig mintha még mindig a régi tűz égne… kikészít ez a bizonytalanság. Mondd, hogy szeretsz, vagy engedj el végleg, mert ezt így már nem lehet bírni!

Szótlanul hallgattam a monológját, és közben rá kellett jönnöm, hogy annyira el voltam foglalva saját magammal, hogy közben észre sem vettem, Pierre lelkében milyen viharok dúlnak. Most, hogy mindezt elmondta, kissé megkönnyebbültebbnek tűnt, de mégis ott volt még a feszültség egy szikrája az arcán.

- Tudod mit mondott nekem Chuck, amikor eljött hozzám tavaly télen?- kérdeztem csöndesen. Finoman megrázta a fejét, és várakozó pillantást vetett rám- először is kijelentette, hogy nem szeretem Jace-t. Épp csak pár percig látott minket együtt… de igaza volt. Később megkérdeztem tőle, hogy mitől volt olyan biztos benne, csak annyit mondott, hogy nem úgy nézek rá, ahogy rád néztem- idéztem fel mosolyogva- végül én is beláttam, hogy igaza van. De azt nem mertem bevallani magamnak, hogy miért nem tudtam szereti Jace-t, noha mindenki más számára világos volt- néztem rá tétova mosollyal- egyre próbáltam meggyőzni magam, hogy nem érzek már irántad semmit, és jól megvagyok nélküled is. Persze akármennyire is igyekeztem, Chuck rögtön átlátott rajtam.

- De ha tényleg érzel még valamit, miért hagytál ott New Hapshire-ben? Miért löktél el magadtól újra és újra, amikor közeledni próbáltam?

- Mert féltem- sóhajtottam- hadd magyarázzam el… szerintem fogalmad sincs, hogy mi omlott össze bennem, amikor tönkrement a kettőnk kapcsolata. Pierre, 14 éves korom óta ismerlek, te voltál a nagy gimis szerelem, annyira mély nyomot hagytak bennem az együtt töltött évek, hogy fogalmam sem volt mit kezdjek, amikor egyszer csak vége lett. Egész egyszerűen kirántottad a talajt a lábam alól, felborítottad az összes jövőre való elképzelésemet, és álmomat. Én okosan le is vontam a tanulságot; soha, de soha nem szabad hagynom senkinek, hogy ennyire közel kerüljön hozzám, hogy ennyit jelentsen számomra. De hiába volt a csalódás, nem tudtalak sehogy sem kitörölni az életemből, pontosabban Te eltűntél, és egyedül maradtam az érzéseimmel. Egészen Londonig menekültem, és sok erőfeszítésem volt benne, hogy ha teljesen elfelejteni nem is tudom, de legalább magamba temettem mindent. De aztán megjelent Chuck, és minden a felszínre tört… még bennem volt a fájdalom emléke, és féltem, hogy újra lehetőséged nyílik rá, hogy kirántsd a talajt a lábam alól. Egyszer már felálltam, de nem éreztem magamban elég erőt hozzá, hogy még egyszer megtegyem. Csak sajnos hiába tettem bármit is, szeretlek, és ez automatikusan megad neked minden eszközt, hogy fájdalmat okozz.

- És én ezt meg is tettem…

- Mindketten eleget bántottuk egymást fölöslegesen, és eleget is szenvedtünk- fogtam meg a kezét.

- Valóban- hagyta rám- tudod, először dühös voltam, rád, majd magamra, végül pedig a közönybe süllyedtem. Telt az idő, és én egyre csak vártam, hogy történni fog valami, hogy majd felbukkansz. Utólag visszagondolva, nem tudom mi az istent vártam. Mit reméltem, hogy majd magadtól visszajössz hozzám, azok után, ahogy viselkedtem? Bolond lettél volna, ha megtetted volna…

- Látod Pierre, ez az én bajom- mosolyodtam el- megint itt vagyok, veled.

- Egy picit sem hiszel benne, hogy mi ketten összetartozunk? Annyi mindenen mentünk keresztül, annyi minden történt, ami talán azért volt, hogy megértesse velünk, mennyire ostobák voltunk. Most már igazán megérdemelnénk, hogy boldogok legyünk, együtt. Nem gondolod?

- Talán. Nem tudom. Néha én is elgondolkodok ezen, hogy mi volt ennek az egésznek a célja. De én is úgy gondolom, hogy adnunk kéne még egy esélyt magunknak- néztem rá komolyan- de… ne kapkodjuk el. Egyelőre nem kell tudnia senkinek róla.

- Jobb lesz így- értett egyet Pierre- nincs külső nyomás, szépen majd halad a dolog a maga ütemében.

- Ahogy mondod- mosolyodtam el.

- Örülök, hogy ezen a beszélgetésen túlestünk- húzott magához.

- Szükségünk volt rá…- simultam a mellkasához.

Még egy darabig elüldögéltünk a kandallótűz melegénél, beszélgettünk, élveztük hogy ismét ennyire közel vagyunk egymáshoz. A jó az volt a dologban, hogy végre nem csak fizikai értelemben… végre!