You've changed my Life - 60. rész

Sziasztok! :)

Rég írhattam ilyet, de most nagy örömmel jelenthetem: itt a friss! :)
Remélem, ennek nem csak én örülök, és a viszonylag hosszú rész valamelyest kárpótol titeket a hosszú várakozásért!
Nem is húznám a szót, jó olvasást kívánok, igyekszem minél előbb jelentkezni a következő fejezettel! :)

6o. rész: Szülinapi meglepetés

A karácsonyi időszak után a szilveszter is hamar eltelt, majd ahogy kijózanodtunk, Pierre-el belevetettük magunkat az esküvőszervezésbe. Jó kis ürügy volt, így nem kellett magyarázkodni, hogy miért lógunk állandóan együtt, és így kettőnk dolga szépen tudott a maga útján és tempójában haladni.

Pierre-el megegyeztünk abban, hogy a helyszín lefoglalásával kéne kezdeni, mert a jó helyeken gyorsan betelnek az időpontok. Össze is állítottunk egy kis listát, ami tartalmazta azokat a helyeket, amiket elég jónak ítéltünk ahhoz, hogy elmenjünk személyesen megnézni. Meg is beszéltük Pierre-el, hogy egy szombati napot rászánunk, hogy végigjárjuk az összeset.

Aznap reggel már hamar fent voltam, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, majd nekiálltam reggelit készíteni. Pont sütöttem a rántottát, amikor megszólalt a csengő.

- Gyere be, nyitva van!- kiabáltam ki, hiszen tudtam, hogy Pierre az. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, majd a lépteket a nappaliból.

- Szia- lépett be a konyhába, egyenesen mögém sétált, és átölelt hátulról.

- Szia Pierre- fordultam felé, és egy puszit nyomtam a szájára- kérsz reggelit? Kávé nincs, de csinálok, ha szeretnéd.

- Kávét már ittam, de a kaja az jöhet, köszi- vett elő két tányért a konyhaszekrényből. Az utóbbi napokban sok időt töltött itt nálam, és elég hamar kiismerte magát, már mondhatni otthonosan mozgott a lakásomban.

- Hogy álltok a turné szervezésével?- kérdeztem, miközben elosztottam kettőnknek a rántottát.

- Pat az esküvő előtt még akar egy rövidebb, amerikai turnét. Aztán nyáron mennénk Dél-Amerikába, utána pedig majd még meglátjuk, hogy rögtön nekiállunk-e írni a harmadik albumot, vagy pihenőt tartunk- magyarázta.  

- Értem- ültem le mellé. Nem tetszett, hogy pont most el akarnak menni, de hát egyrészt nem is volt beleszólásom, másrészt ha lett volna is, nem akartam ebben befolyásolni.

- Ne aggódj, nem foglak magadra hagyni a szervezéssel- mondta, mintha csak olvasott volna a gondolataimban- jut eszembe, megbeszéltem holnapra egy időpontot a kajaszállítóval, lefixáljuk a menüt, és másnapra csinálnak egy próbavacsorát, hogy végigkóstolhassunk mindent, így tuti rendben lesz.

- Isten vagy, köszönöm!- hálálkodtam, hogy legalább ezzel sem nekem kell foglalkoznom.

- Tudom!- húzta ki erre magát, mire én fejbe vertem. Mindketten elnevettük magunkat, én még egy kicsit félre is nyeltem, a nagy nevetéstől.

Majd mikor befejeztük a reggelit, elindultunk az első helyszínre, amit kinéztünk. Egy elegáns szálloda volt, a hall teljesen elbűvölt, viszont a dísztermet túl kicsinek és sötétnek találtam, így innen gyorsan tovább is indultunk. A következő hotel kissé egyszerűbb volt, amivel nem lett volna baj, de rémesen sokat kértek volna a bérlésért, így innen is hamar leléptünk. A harmadik helyszín már jobban megfelelt az elképzeléseimnek, de valahogy ez sem volt az igazi.

- Igen, ez lesz az! Ez a tökéletes!- forogtam körbe a negyedik általunk kinézett helyszín dísztermében. A hatalmas üvegablakok árasztották a fényt, barátságos hangulatot kölcsönözve ezzel az egész helységnek.

- Tényleg jónak tűnik- nézett körül Pierre is- gyere, foglaljuk le- nyújtotta felém a kezét, majd amikor a tenyerét az övébe csúsztattam, megindult velem a recepció felé. Ezt a részét inkább ráhagytam, ez az ő asztala volt, rám inkább az esztétikai érzéket igénylő dolgok maradtak. Na nem mintha Pierre-nek pocsék lett volna az ízlése, de azért én otthonosabban mozogtam ezen a téren.

- Na, és most hogyan tovább?- kérdeztem, mikor kiléptünk a szálloda üvegajtaján.

- Nem tudom- vont vállat- de mivel tudom, hogy utálod a meglepetéseket, ezért már most szólok, hogy pénteken programod van, velem!- kacsintott rám.

- Miféle program?- néztem rá kérdőn.

- Szülinapi- mosolygott.

- De hát holnap után lesz a szülinapom- csodálkoztam. Természetesen nem feledkeztem meg róla, de valahogy meglepett a dolog, és mellesleg fura volt belegondolni, hogy 24 éves leszek. Nem mintha soknak tartottam volna, csak egyszerűen szokatlan volt.

- És mégis mit akarsz mondani a húgodnak, amikor közlöd, hogy nem vele töltöd a szülinapodat?- vonta fel a szemöldökét Pierre.

- Óó…- gondolkodtam el- tudod, ki sem nézni belőled, hogy mennyi eszed van- mondtam elismerően, mire ő elnevette magát.

- Ennél szebb bókra azt hiszem tőled nem is számíthattam volna!- ugratott.

- Menj már, ez egy őszinte dicséret volt!- nevettem én is.

A délutánt a srácoknál töltöttem, mint ahogy mostanában egyre többször. Gondolom, nekik is feltűnt, hogy Pierre és én teljesen jól kijövünk egymással, de nem árultuk el magunkat. Bár azt úgyis tudták, hogy szeretjük egymást, csak azt várták, hogy mikor jövünk végre össze.

Ahogyan Pierre megjósolta, a szülinapomat is velük kellett töltsem, na nem mintha ezt egy csöppet is bántam volna. Jenna eredetileg egy nagy házibulit akart szervezni, de szerencsére le tudtam beszélni róla, és megegyeztünk egy szűk körű, iszogatós estében, ahová meghívtam Beccát is.

De valahogy mindez elhomályosult, mert egyre csak az járt a fejemben, hogy mi is lehet Pierre szülinapi meglepetése. Nagyon jól tudta, hogy utálom a váratlan szituációkat, szeretek előre tudni mindent, de egy szót sem volt hajlandó elárulni, mindig csak azzal védekezett, hogy nem is meglepetés, mert szólt róla.

Mások talán már péntek kora reggel az ajtóban álltak volna útra készen, de ez nem én voltam. Fel sem ébredtem a bejárati ajtó csengőjére, csak arra, hogy Pierre a nyakamba fúrja az arcát, és csiklandoz ahogyan a levegőt kifújja. 

- Jó reggelt!

- Szia- mosolyodtam el a szememet ki sem nyitva, csak átöleltem a nyakát, és lehúztam magam mellé az ágyra.

- Nem, nem, most nem ez a program- tiltakozott nevetve.

- Nem lehetne változtatni azon a programon?- bújtam hozzá.

- Nem- rázta a fejét- öltözz fel, addig csinálok neked valami reggelit- puszilt homlokon, és már ott sem volt.

- Na szép…- néztem utána. Ilyen sem volt még, hogy Pierre nemet mondott egy gyors „Jó-reggelt-szeretkezésre”. 

Fél óra múlva már felöltözve, megreggelizve ültem a konyhapulton, a teámat szürcsölgetve, amíg Pierre betette a cuccaimat a kocsiba. Mivel ötletem sem volt, hogy hová megyünk, vagy mit fogunk csinálni, csak teljesen random ruhákat bedobáltam, remélve hogy semmi nem fog hiányozni.

- Indulhatunk?- jelent meg Pierre ragyogó arccal.

- Aha- ugrottam le a pultról, elmostam a bögrémet, majd gyorsan körbeszaladtam a lakáson, hogy mindenhol becsuktam-e az ablakot, lekapcsoltam-e a villanyt, stb.

10 perccel később már a kocsiban ültünk, én álmosan bámultam a szállingózó hópelyheket, Pierre pedig jókedvűen dúdolt egy számot a rádióval együtt.

- Most már elárulod végre, hogy hová megyünk?- néztem rá.

- Nem- rázta a fejét- nem bízol bennem?

- De igen…- hagytam rá, és ismét az ablak felé fordultam, elmerülve a gondolataimban, amik nagyrészt a húgom esküvője körül forogtak. Nagyon jól haladtunk a szervezéssel, már le volt foglalva a helyszín, a kajaszállítóval is le volt fixálva minden, a virágossal még ugyan nem beszéltük meg a részleteket, de már meg volt a cég, amelyik intézni fogja. A ruhaszalonba is volt már időpontunk, és zenekar ötleteink is voltak már. Mindent összevetve, ahhoz képest hogy még csak január közepe volt, elég előrehaladott állapotban volt a szervezés.

- Most már hajlandó vagy végre elárulni, hogy hová viszel?- kérdeztem meg ismét, nagyjából két óra elteltével.

- Türelem- mosolygott rám, megfogta a kezem, az ajkaihoz emelte, és egy finom csókot lehelt rá. Nem válaszoltam inkább semmit, csak aggódva néztem az egyre sűrűsödő hófelhőket fölöttünk. Bámultam a havas tájat, de még csak ötletem sem volt, hogy merre tartunk. Kezdtem tényleg türelmetlen lenni, már majdnem 3 órája úton voltunk.

- Pierre, most már tényleg tudni akarom, hová megyünk!- próbálkoztam. Érzésem szerint már vagy századszorra- természetesen sikertelenül.

- Meglepetés- ismételgette egyre az utálatos szót.

Sóhajtva nyugtáztam, hogy nem fogja elárulni, és ismét hallgatásba burkolóztam. A kezdeti próbálkozásaimat is feladtam már, meg sem kíséreltem magamtól rájönni, hogy merre tartunk, mert a hegyek felé vettük az irányt, és ezt a vidéket abszolút nem ismertem. Kanyargós szerpentineken vezetett az út felfelé, a havazás egyre sűrűbb, a szél pedig egyre erősebb lett.

- Mindjárt ott vagyunk- törte meg a csendet Pierre, ami már majdnem olyan jeges volt köztünk, mint az odakint tomboló hóvihar. Pedig a fűtés kellemes meleget teremtett, a rádióból valami vidám dal szólt, és hiába a viharos szél, Pierre minden gond és imbolygás nélkül tartotta az autót a szűk hegyi úton.

Nem is válaszoltam a szavaira, csak az ablakra tapadtam, hátha megpillantok valamit, ami az úti célunk lehet. De eleinte semmit nem láttam a sűrűn hulló hópelyhektől. Már letértünk az útról, és a fák között haladtunk tovább. Újabb 5 perc múlva ritkulni kezdett az erdő, és a távolban kirajzolódott egy faház szulietje…