10. rész

Seb ágya szélén ültünk, az összekulcsolt kezünk a térdemen feküdt. Türelmesen várta, amíg összeszedem a gondolataimat.

- Tudod… ennek a történetnek nagyon régre nyúlik vissza a kezdete. El kell meséljem szinte az egész életemet, hogy megértsd… nem azért, mert úgy gondolom, hogy nem fognád fel, csak hozzá tartozik a sztorihoz- magyaráztam.

- Nem baj, úgysem meséltél soha semmit magadról. Jobb később, mint soha.

- Ne haragudj, nekem ez mindig is nehezemre esett. Talán már sokkal korábban el kellett volna mondanom, és akkor mindez nem történik meg… bár nem tudom, lehet hogy akkor meg te hagytál volna ott- sóhajtottam, és idegességemben a szám szélét kezdtem harapdálni.  

- Nem lehet ilyen rossz- mosolygott rám- én is csináltam idióta dolgokat, hogy mást ne említsek, az a fogadás…

- Itt most egy kicsit többről van szó, mint egy idióta dologról…

- Nem baj- emelte fel az összekulcsolt kezünket, és megsimogatta az arcom- csak mond el… aztán majd meglátjuk, hogy lesz.

Hát, ez nem segített sokat. A gyengéd érintése összezavarta a nagy nehezen összerendezett gondolataimat, de aztán valahogy összeszedtem magam, és belefogtam a mesélésbe. Eleinte kissé döcögősen indult, de ahogy előre haladtam a történetben, már csak ömlöttek belőlem a szavak. Elmondtam az egészet neki is, ahogy pár napja Pierre-nek (mellesleg szólhatott volna, hogy tudja, mert akkor nem töröm magam, de most már mindegy) a gyerekkoromat, Jake-et, a szüleimet, a gimit, Wendy-t, a félbehagyott egyetemet, majd végül az okot, amiért mindent hátrahagytam…

Türelmesen hallgatott, egyszer-kétszer kicsit elcsodálkozott, de aztán rendbe szedte a vonásait, és bíztatóan bólintott, hogy folytassam. 

- Ezt találtam abban a helyzetben a helyesnek… fogalmad sincs, hogy milyen nehéz döntést hoztam- sóhajtottam egy nagyot, mikor befejeztem a mesélést. De nem szólalt meg, csak nézett rám. Semmi érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról- most mi van?- kérdeztem eléggé feszülten. Nem tudtam mivel magyarázni a szótlanságát… nem tudtam, mire számítsak.

- Próbálok rájönni, hogy miért nem zavar az, hogy régen ki tudja miket lopkodtál össze… de tudod, arra jutottam, hogy egyszerűen nem érdekel. Ez még az előtt volt, hogy megismertelek. És az a lány, akit én megismertem, már egyáltalán nem egy zsebtolvaj. Akármit is csináltál a múltban, én szeretlek. Még mindig…

- Jaj Seb…- gyűltek könnyek a szemembe- nagyon sajnálom. Annyira megérdemelnél egy normális csajt, akinek nem kell attól tartania, hogy lecsukják- zokogtam.  

- Rajtad és Sophie-n kívül nincs szükségem más lányra- mosolygott rám ismét édesen, és magához húzott. Kissé tartottam attól, hogy ebből az ölelgetős dologból megint nem sül ki túl sok jó, de szükségem volt rá. A közelségére, az érintésére, az ölelésére, egyszerűen Rá. Annyira megnyugtató volt, ahogy a hátamat simogatta.   

- Mikor akarod megmondani neki, hogy én vagyok az apja?- kérdezte, mikor kissé lecsendesült a sírásom.

- Nem tudom- néztem rá elgondolkodva- még nem.

- De mikor?- nyaggatott továbbra is.

- Nézd, ez így nagyon szép, meg nagyon jó, hogy szeretsz minket, de szülőnek lenni nem ennyiből áll- ráncoltam a homlokom.  

- Hanem?

- Nem tudom ezt elmagyarázni neked. Csak legyél a gyerekkel, és te is rá fogsz jönni, hogy nem mindig olyan egyszerű a dolog. Felelősséggel jár. Ha elmondjuk neki, akkor onnantól nem léphetsz vissza, nem gondolhatod meg magad, hogy ja bocsi, még sincs időd/kedved, hogy gyereket nevelj… érted?

- Persze- bólintott- be kell bizonyítanom, hogy elég jó vagyok, hogy apa legyek.

- Hát… én nem így mondanám- grimaszoltam. Biztos voltam benne, hogy Sophie-nak keresve sem találnék jobb apát- el kell döntened, hogy akarod-e, hogy az legyél.

- Már hogyne akarnám?- nézett rám csodálkozva.  

- Reméltem… de tudod ezt a normális szülők azelőtt döntik el, mielőtt megfogan a baba, és nem akkor, amikor már 4 éves…  

- Jogos- nevetett-, de amúgy hogyan történhetett ez meg? Mindig védekeztünk!

- Ezen én is elég sokat gondolkodtam. Tényleg mindig védekeztünk… legalábbis akkor igen, amire emlékszünk. Lehet, hogy a szülinapi bulim után… eléggé be voltunk nyomva- találgattam, és próbáltam felidézni azt az estét. Nem ment.  

- Igen, de reggel David is ott volt a szobában… meg Jeff. Akkor előttük csináltuk?

- Nem tudom-, nevettem el magam- lehet.

- Oké, mindegy- nevetett ő is- nem vagy éhes?

- De, együnk valamit- bólintottam. Felállt, magával húzva engem. Ahogy kinyitotta az ajtót, David borult elénk.

- Te meg mit csinálsz itt?- kérdeztem tőle. Nem tudtam, hogy most mérges legyek rá azért, mert hallgatózott, vagy nevessek rajta, ahogy fekszik ott a földön, és pislog ránk szerencsétlenül.

- Csak tudni akartuk, hogy mire juttok egymással- bökte ki végül zavartan.

- Tényleg, mire jutottatok?- jött oda Lily is.

- Arra, hogy valószínűleg Jeff és David tanúja volt annak, amikor Sophie összejött…- nevetett Seb, én meg kissé elpirultam.  

- Tessék?- nézett ránk nagy szemeket meresztve Pierre.

- A szülinapi bulim után- magyaráztam-, amikor ébredtünk, ott voltak mindketten a mi szobánkban. És azelőtt meg mindig védekeztünk, szóval nem lehetett máskor…

- Fúúj, ne már!- grimaszolt David.

- Most nem tudom mi a bajod. Bevontak minket egy ilyen fontos családi pillanatba!- nevetett Jeff, majd odajött hozzánk, és megölelt minket.

- Öhm Jeff… megsértődsz, ha a következő gyereket már nélküled csináljuk?- kérdezte Seb nevetve.

- Szerintem soha többé nem fog szóba állni veletek- mondta komoly arccal Chuck.

- Azért ahhoz még nekem is lesz egy-két szavam, hogy Jeff kivel csinál gyereket!- szólt közbe Lily.

- Csináljátok együtt négyen!- jött az ötlet természetesen Pierre-től.

- Ne már Pierre, de undi vagy!- nevettem.

- Most miért, én szeretem Seb-et, meg téged is!- Jeff.

- Persze, mi is nagyon szeretünk haver, de ha szeretnénk még egy babát, majd megoldjuk ketten- lökdöste el onnan Seb.

- Hát jól van- vonult el Jeff besértődve, mi meg csak nevettünk.

- Oké, kibeszéltétek már, hogy ki kivel csinál gyereket? Mert én éhes vagyok- jelentette be David- és nem szeretném, ha kaja közben is ez lenne a téma!

Csak nevettünk rajta mindannyian, de persze Pierre evés közben is tett egy-két megjegyzést, hogy David-et piszkálja vele, aki végül kivonult a teraszra enni. Majd megfulladtunk a röhögéstől, de azért nagyon jól elvoltunk… csak úgy, mint a régi szép időkben!