Remegve, zokogva
ültem a mentőautó mellett az útpadkán, amíg a kislányomat a hordágyra pakolták.
Nem engedtek oda hozzá, nem mondtak nekem semmit, csak azt, hogy várjak.
Kivételesen Sebastien ölelő karja sem tudott vigaszt nyújtani. Hiszen az én
hibám volt… ha nem veszekedünk, nem rohan ki az utcára, és nem ütik el. Nagyon
aggódtam érte, de senki nem volt hajlandó semmit közölni. A mentőt követve
bementünk mi is a kórházba, de ott is csak leültettek minket egy váróterembe
azzal, hogy „majd értesítjük önöket, ha a doktor úr megvizsgálta a kislányt!”
Összerezzentem,
amikor megcsörrent a telefonom, amit azóta szorongattam a kezemben, amióta a mentőket tárcsáztam.
Képtelen voltam megmozdulni, csak bámultam ki a fejemből. Seb finoman
lefejtegette a görcsös ujjaimat a mobilról, és elvette tőlem, majd a füléhez
emelte. Nem fogtam fel, hogy kivel, és mit beszél. Majd megint ott éreztem
magam körül a karjait.
- Baleset volt. Ne
hibáztasd magad!- szólalt meg.
- Baleset… ami nem
történik meg, ha nem veszekedünk- fordultam felé.
- Tudom-
bólogatott- felelőtlen voltam…
- Te? Ki miatt is
kezdtünk el vitázni? Jaj Seb, ha Sophie-nak valami komoly baja lesz, én…- nem
tudtam folytatni a mondatot, mert a zokogásba fulladtak a szavaim.
Míg én teljes
sokkot kaptam, neki csak a szemében csillogott a végtelen szorongás, érezni
lehetett rajta is, hogy mennyire feszült.
- Önök a kislány
szülei, akit az imént behoztak?- jött be egy nővér- Sophie Henderson, igaz?-
lapozgatta a kezében lévő papírokat.
- Igen, az
édesanyja vagyok- ugrottam fel a székből- kérem, mondjon valamit a lányom
állapotáról…!- néztem könyörgően a nőre.
- Elrepedt a bal
karja, ezen kívül még van pár felületi sérülése, de szerencséje volt. sokkal
komolyabb baj is történhetett volna!
- Jaj, hála
istennek- rogytam vissza a székre.
- Be lehet hozzá
menni?- kérdezte Seb.
- Egyelőre nem.
Majd ha végeztek a gipszeléssel. Szólni fogok- ígérte.
- Köszönjük!-
hálálkodtam, mire csak bólintott, majd eltűnt.
- Henderson…?-
nézett rám kérdőn Seb, amint a nővér hallótávolságon kívül került.
- Igen. Mégis mi
lenne a neve…?- néztem rá kérdőn.
- Hát… mivel az
enyém is a gyerek…
- Jaj kérlek-
sóhajtottam- muszáj ezt most megbeszélnünk?
- Szeretném, ha
Lefebvre lenne a lányom, ezen nincs mit nagyon megbeszélni.
- Nincs, mi?!-
tettem csípőre a kezem-, ha 4 évig jó volt neki ez a név, ezután is jó lesz!-
mondtam mérgesen. Nem maga az ötlet nem tetszett, hanem ahogy Seb ezt előadta.
Oké, hogy az ő lánya, de akkor is…
- Hé, na mi újság?
Jöttünk, ahogy tudtunk!- jelent meg az ajtóban David, nyomában a többiekkel.
- Oh, helló
srácok- fordultam feléjük megilletődve. Fogalmam sem volt arról, hogy bejönnek,
meg egyáltalán, hogy honnan tudnak az egészről. Aztán eszembe jutott, hogy Seb
telefonált, amíg én sokkos állapotban bambultam ki a fejemből…
- Ugye nem
veszekedtek!? Már megint?- mért végig minket Lily rosszallóan- tessék szeretni
egymást!
- Hogy van a
pici?- aggódott Chuck.
- Elrepedt a
karja- válaszolta neki Seb.
- És mi is
történt, pontosan?- kérdezte David.
- Veszekedtünk,
Sophie pedig kiborult tőle, kirohant az útra, és elütötték- magyaráztam, és
közben könnyek gyűltek a szemembe.
- Látjátok, ez
van, ha csináljátok itt a fesztivált. Ezt pofázom állandóan… de persze senki
nem hallgat rám, mert miért is tenné bárki is!?- forgatta a szemét Lily- ne
aggódj, hamar rendbe jön a karja- vígasztalt engem- viszont meg kell tanulnotok
megoldani a problémáitokat, és nem egymásnak esni rögtön!
- Köszönjük Lily,
amennyiben párkapcsolati tanácsadásra lesz szükségünk, majd kérünk tippeket… de
nem emlékszem, hogy megtettük volna!- Seb bosszúsan.
- Ne már haver! Csak
jót akar, és amúgy meg igaza van!- csitította őt Pierre. Ezután még valamit
morgott maga elé, de azt már nem értettem.
- Ne haragudj-
néztem bocsánatkérően Lily-re.
- Semmi gond!-
mosolyodott el- már megszoktam a hisztijeit- súgta nekem halkan nevetve. Ezen
én is elmosolyodtam, de nevetni nem volt sok kedvem. Meg úgy egyáltalán,
semmihez… látni akartam a kislányom, megölelni, nyomni egy puszit a homlokára,
és megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj.
Fél órával később
visszajött az ápolónő.
- Hogy van? Be
lehet már menni hozzá? –rohantam rögtön oda.
- Mindannyian nem
mehetnek be- nézett végig kissé csodálkozva a társaságon- csak kettesével.
Jöjjenek utánam, megmutatom, hogy melyik kórteremben fekszik a kislány.
Szótlanul
követtük, egy emeletet fel, majd balra a folyosón… majd megállt egy ajtó előtt,
amin a 204-es szám állt.
- A doktor úr
mindjárt jön, és bővebben beszámol az állapotáról, addig bemehetnek- bökött az
ajtóra-, de csak kettesével!- mért végig minket szigorúan.
- Köszönjük!-
mondtam, mire csak bólintott, sarkon fordult, majd eltűnt a folyosó végén.
Sóhajtva a
kilincsre helyeztem a kezem, de nem volt bátorságom benyitni. Mialatt
várakoztunk, az agyam felhalmozta a rémképeket, ahogy a kislányom a kórházi
ágyon fekszik, körülötte monitorok, amik zúgnak, csipognak, kattognak… a sápadt
kis arca… nem tudtam ezeket kiverni a fejemből, és nagyon aggódtam. Be akartam
lépni ezen az ajtón, meg nem is… még az sem tudott megnyugtatni, hogy a nővér
azt mondta, nincs nagyobb baj, egyszerűen féltem a látványtól, ami fogad majd.
- Gyere, menjünk
be- helyezte Seb az egyik kezét az enyémre, a másikkal pedig átölelte a
derekam. A srácok inkább tapintatosan odébb vonultak- nyugodj meg, eltört a
karja, nincs a halálán, semmi ijesztő kórházi kütyü, de még csak infúziót sem
kap… nincs miért aggódnod- puszilta meg az arcom.
- Tudom-
bólintottam, még mindig habozva.
- Szüksége van
rád. Te vagy az anyukája.
Igaza volt. Nekem
soha nem volt ott anyukám, amikor szükségem lett volna rá. Egyszerűen nem tett
semmit, ha neki úgy volt kényelmesebb. Soha nem fogta a kezem, nem bátorított,
nem volt mellettem… és az én lányom ennél többet érdemel!
nagyon jo, es izgis. kivancsi vagyok mi lesz sophie-val. szegenyke, remelem nem lesz megint balhe amikor o is ott van.
VálaszTörlésjajj megnyugodtam
VálaszTörlés