You've changed my Life - dupla rész! :)

Sziasztok! :)

Szerda van, ami mit is jelent? Oh igen, a dupla rész, amit ígértem! Remélem, mindenki örül neki! Nem jut most más eszembe, amit ide írhatnék, fáradt vagyok. Bár gondolom, Ti ezt annyira nem bánjátok. Szóval, jó szórakozást a részekhez! :)

9. rész: Miért viselkedsz így velem!?

A David-el való beszélgetés mégis csak kissé megnyugtatott. Úgy kb. fél órán keresztül dumáltunk, mielőtt kijöttünk a mosdóból.

- Mi tartott eddig, egy gyors menet is megvolt közben!?- nevetett Jeff.

- De pöcs vagy!- ráztam a fejem, de azért én is röhögtem. Ekkor lépett ki Chuck a kórterem ajtaján, becsukva maga mögött azt. Nekem lefagyott a mosoly az arcomról, a torkomon akadt a nevetés, és csend lett, mindenki azt várta, hogy mit fog mondani.

- Beszélned kéne vele- nézett rám.

- Tudom- bólintottam sóhajtva, de nem mozdultam.

- Akkor…?- nézett rám várakozóan Seb.

- Szerintem te maradj csöndben- szólt rá David- az előbb még itt balhéztál.

- Srácok, nyugi. Nem kell, hogy ti is összevesszetek!- sóhajtottam.

- Mi is? Gondolod, hogy veszekedés lesz belőle?- Jeff.

- Nem tudom, de ahogy Pierre temperamentumát ismerem, nem fogjuk tudni ezt normálisan megbeszélni…

- Azért meg lehet próbálni- bíztatott Chuck.

- Oké, oké…- tettem a kezem a kilincsre- megyek már…

- Hajrá!- mosolygott rám David. Nem válaszoltam neki, torkomban dobogó szívvel léptem be ismét az ajtón. Bizonytalan voltam, féltem, és még egy rakat dolgot éreztem egyszerre, de nem volt időm most ezeket végig gondolni.

Pierre az ágy szélén ült, és kibámult az ablakon. Nem nézett fel, így odasétáltam hozzá, majd megálltam egy pár lépéssel előtte. Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak…

- Szóval mégis igaz?- szólalt meg végül, de még mindig nem nézett rám- 3 év?

- Igen- bólintottam.

- De hát hogy lehet ez? Mit rontottunk el?- emelte rám a tekintetét.

Annyira édesen nézett, a hatalmas barna szemeiben benne volt minden érzelem, legszívesebben átkaroltam volna a nyakát, és megcsókoltam volna, elmondtam volna neki, hogy szeretem… megráztam a fejem, mintha ezzel kirázhattam volna az ilyesfajta gondolatokat belőle, és megpróbáltam valami értelmes választ találni.

- Nem működtek a dolgok közted és köztem- feleltem óvatosan.

- De hát szeretjük egymást! Illetve szerettük… vagy mi. Én már azt sem tudom, hogy most mi van.

- Már lassan én sem- néztem rá tanácstalanul.

- De ha így állnak a dolgok, hogyhogy itt vagy?

- Chuck felhívott, és azt mondta, hogy szükségetek van rám, ezért ideutaztam.

- Utaztál? Elköltöztél Montrealból?- esett le az álla.

- Londonba- bólintottam ismét.

- Tessék?- bámult rám, most már tágra nyílt szemekkel.

- Muszáj volt. Itt minden rád emlékeztetett…- bukott ki belőlem.

- De hát mi történt köztünk? Annyira fura ez nekem! Az utolsó emlékem még az, hogy boldogok vagyunk, együtt. Míra, ne csináld ezt velem!- nézett rám könyörgőn. Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, és letagadtam volna az elmúlt 3 évet… de nem tehettem meg. Egyszerűen nem!

- Hagyjuk ezt, Pierre. Én nem csinálok semmit, és különben is, ez már elmúlt, úgysem tudunk változtatni rajta, megtörtént és kész. Nem azért jöttem, hogy a kapcsolatunkat feszegessük.

- Akkor miért?- kérdezte picit mérgesen.

- Még jó hogy szemrehányást nem teszel nekem azért, mert itt vagyok!- válaszoltam undokul- különben meg azért, mert Chuck azt mondta, hogy szükségetek van rám, bár nem látom be, hogy neked ettől most miért lenne jobb, hogy itt vagyok.

- Amíg így viselkedsz velem, addig én se! Tudod, azt hittem, ha végre láthatlak, minden jobb lesz! De csak összezavarsz, miért vagy itt, valaki más menyasszonyaként!? Hogy fájdítsd a szívem!?

- Ehhez egyáltalán semmi közöd nincsen! Már nem vagyunk együtt, emlékszel?! De ha így gondolod, akár el is mehetek- szegtem fel az állam. Kimondhatatlanul bántott, hogy így beszél velem, és ezt próbáltam a flegmasággal leplezni, nem tudom mennyire sikerült.

- Nekem mindegy- vont vállat Pierre. Nem is válaszoltam erre már neki semmit. Valahol jogos volt, mert nem ő kérte, hogy jöjjek ide. De akkor sem értettem, az előbb még szentül meg van győződve róla, hogy szeret engem, a következőben meg már nem is tűr meg maga körül. Fura, de azt hiszem, talán ez így helyes. Szó nélkül sarkon fordultam.

- Na?!- szaladtak oda hozzám a srácok, ahogy kiléptem az ajtón.

- Semmi nincs, visszamegyek Londonba- feleltem, miközben igyekeztem visszatartani a könnyeimet.

- De hát mi történt!?- Chuck.

- Pierre közölte velem, hogy semmi értelmét nem látja annak, hogy itt vagyok.

- De biztos csak hirtelen felindulásból mondta- érvelt David-, hiszen tudod milyen!

- Igen David, tudom. De nem vagyok hajlandó ezt eltűrni tőle, nincsen joga hozzá, hogy szemrehányást tegyen! Ennyi erővel akkor én is hirtelen felindulásból hazautazom!

- Kérlek Míra…

- Sajnálom Jeff!- ráztam le magamról a kezét- tényleg jó lenne veletek tölteni egy kis időt, de amíg Pierre így viselkedik… szeretnék maradni, de nem hinném, hogy el kell viseljem a szemrehányásait.

- Tényleg nem. De beszélünk vele, talán észhez tér…

- Nem Seb- ráztam a fejem- most már elfogadta, hogy nem emlékszik a 3 évre. Kettőnk dolgát pedig már úgyis késő helyre hozni. Ennyit tehettem.

- Tudod mit? Menjünk haza, és még átgondolod- javasolta Jeff.

- Menjünk, úgyis össze kell pakoljak. Nem fogom meggondolni magam!

Elköszöntünk Chuck-tól és David-től, ők benn maradtak még Pierre-nél, én pedig hazamentem Seb-el és Jeff-el. Kicsit egyedül akartam maradni a gondolataimmal, de közben egy valahogy mégis szükségem lett volna valakire, egy támaszra, egy biztos pontra. Kétségbeesetten vágytam valakire, aki mellett biztonságban vagyok. El sem hittem, hogy valaha ilyet fogok érezni, de hiányzott Jace, és mélyen megbántam, amit tettem. Hogy lehettem olyan undok vele!? Hogy voltam képes hozzávágni a gyűrűt, és otthagyni őt!? Ráadásul Pierre kedvéért, aki úgy tesz, mintha ő tenne szívességet azzal, hogy elvisel engem. Mekkora idiótaságot csináltam…!

Ahogy visszaértünk a villába, és egyedül maradtam, első dolgom az volt, hogy felhívjam Jace-t. Kissé ideges voltam, nem tudtam mire számíthatok most tőle, hiszen hozzávágtam a jegygyűrűmet…

- Míra!?- szólt bele, a hangja eléggé hitetlenkedő volt.

- Szia Jace… én… szeretnék bocsánatot kérni tőled!- kezdtem akadozva- nagyon nagy hiba volt, amit tettem, undok voltam, és nem érdemelted meg, sajnálom! Meg tudsz nekem bocsájtani? Kérlek!- hadartam már a végére.  

- Semmi baj édesem, én is hibáztam! Ne haragudj rám, amiért olyan hülyén viselkedtem… egyszerűen kiborított, hogy el akarsz utazni Kanadába!

- Tudom, de igazad volt! Nem kellett volna eljönnöm! És a gyűrűs dolgot is sajnálom. Annyira idióta vagyok…- sóhajtottam.

- Nem vagy idióta, csak mind a ketten kissé megkattantunk- hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-  Akkor nincs harag?- kérdeztem reménykedve.

- Persze hogy nincs, hogyan is haragudhatnék rád!?- mondta szeretetteljesen.

- Jaj Jace… meg se érdemellek! Köszönöm!- húzódott mosolyra a szám.

- Igazán nincs mit köszönnöd! Szeretlek!

- Én is.

- Akkor hazajössz végre?

- Igen, holnap az első géppel. Kijönnél értem a reptérre?

- Persze, hívj majd, vagy írj, hogy mikor landolsz. Annyira örülök, hogy haza jössz! Tudod, nagyon féltem, hogy elveszítelek, vagy hogy visszamész Pierre-hez… ne haragudj, hogy totál hülyén viselkedtem!

- Ezt már megbeszéltük, mindketten hibáztunk, és senki nem haragszik senkire, rendben? Nemsokára otthon vagyok, és minden visszatér a normális kerékvágásba- ígértem.

- Már várom, hogy itt legyél!

- Én is! Most leteszem, össze kell pakoljak. Akkor majd hívlak! Szia!- köszöntem el, majd kinyomtam. Megkönnyebbültem, hogy nem haragszik rám, mert akármennyire is undok volt Chuck-al, valahol természetes volt a reakciója, és attól még nem érdemelte meg, hogy hozzávágjam a gyűrűm…

A pakolással hamar megvoltam, mivel nemrég érkeztem, szét se rámoltam nagyon. Viszont ha már itt voltam, meg akartam látogatni a szüleimet és a húgomat. Ritkán jövök Kanadába, legalább legyen értelme, mert Pierre miatt hülyeség volt ide utazzak.

- Hát te?- jött elő a nappaliból Jeff, mikor már épp készültem kilépni az ajtón.

- Benézek a szüleimhez- magyaráztam neki.

- Elvigyelek?

- Kösz nem, már hívtam taxit.

- Oké. Figyelj Míra… tényleg haza utazol azonnal?- kérdezte szomorúan.

- Igen Jeff- bólintottam- nincs itt keresni valóm. És az életemet se ártana rendbe hoznom, ami már Londonban van, és nem itt Montrealban…- azzal kiléptem az ajtón. 

10. rész: Újabb meglepetés

Nem szóltam előre anyuéknak, hogy meglátogatom őket, gondoltam legyen meglepetés. Átnyúltam a kerítés fölött, és kinyitottam a kaput belülről, ahogy régen mindig tettem, mikor itthon felejtettem a kulcsom. Elmosolyodtam, jó érzés volt hazajönni. Becsöngettem, és kíváncsian vártam a reakciót, amivel fogadnak.

- Miranda!- nyitott ajtót anyukám, és örömében majdnem elsírta magát.

- Szia anyu!- öleltem meg őt.

- De jó látni! Gyere be! Hogy-hogy Kanadában vagy!? Milyen régen találkoztunk…

- Nem fontos miért jöttem, itt vagyok- mosolyogtam rá.

- Hé, mintha Míra hangját hallottam volna…- jött ki apu is az előszobába- kislányom!- vágott meglepődött arcot, majd nagy boldogan ő is megölelgetett.

- Hiányoztatok!- sóhajtottam- mi újság itthon? Jenna (húgom) merre van?

- Már nem lakik itt…

- Tudom hogy elköltözött, attól még hogy egy másik kontinensen élek, tartom a kapcsolatot vele is, meg veletek is- forgattam a szemem- de beszéltem vele, és azt mondta ma itthon lesz.

- Igen, vacsorára jönnek a fiújával…- sóhajtott anyu.

- Oh, ezt nem említette, hogy beújított egy pasit- vigyorogtam, miközben besétáltam a nappaliba. Körbenéztem, és mosolyogva nyugtáztam, hogy itt semmi nem változott.

- Én se lennék büszke rá- anyu.

- Ennyire vészes a helyzet?- fordultam apuhoz. Inkább tőle vártam választ, mert anyu szeret mindent túldramatizálni.

- Nem nézzük jó szemmel, ugyan úgy, ahogy annak idején azt a Pierre gyereket… aztán látod mi lett a vége, elköltöztél miatta Londonba.

- Apu, kérlek!- csattantam fel- nem miatta költöztem Londonba, egyrészt, másrészt pedig minek kell ezt állandóan az orrom alá dörgölnötök!? Örülnötök kéne, nemsokára férjhez megyek, és nem Pierre a vőlegény!- mondtam keserűen.

- Sziasztok!- csendült fel mögöttem a húgom hangja- Míra, te itt!? Jézusom, de örülök neked!- ugrott rá a hátamra, mielőtt még megfordulhattam volna.

- Jenna, szia!- ráztam le magamról, és magam elé húztam, hogy megölelhessem.

- Helló Miri- hallottam egy másik ismerős hangot is, mire elengedtem Jennát, megpördültem, hogy lássam, tényleg ő-e az, és nem csak a képzeletem játszik velem… enyhén szólva leesett állal lestem, hogy most mi is van…  

- Oh igen, ti már ismeritek egymást- mosolygott Jenna.

- Te meg ő…!?- fordultam a húgomhoz, nem találtam a megfelelő szavakat, annyira meglepett.

- Most mi van!?

- A konyhába, most! Beszélnünk kell!- ragadtam meg a könyökénél fogva, bocsánatkérő pillantást vetettem a szüleimre, és húzni kezdtem őt. Vonakodva követett, látszólag fogalma sem volt arról, hogy miért dúlt fel ez a dolog kissé…

- Jenna Carson! Ezt mégis miért kellett!?

- Nem tudom mi a bajod!- tette karba a kezét.

- Miért pont Sebastien!? Annyi helyes pasi mászkál még Montrealban, miért az én exem egyik legjobb haverjával kell járnod!?- hadonásztam idegesen.

- Annyira önző vagy! Csak neked lehet szexi rock-sztár pasid!?- tette karba a kezét durcásan.  

- Nem erről van szó Jen!  Én csak féltelek! Látod mi lett a nagy rock-sztár románcomból!

- Miért vagy benne olyan biztos, hogy nekünk se működne? Sebastien sokkal normálisabb, mint Pierre!- érvelt.

- Na jó, ebben igazat kell adjak- nevettem el magam.

- Minden rendben, csajok?- jelent meg Seb.

- Persze- válaszoltam gyorsan a húgom helyett- de azért erről szólhattál volna!

- Nagy ötlet!- vágta rá cinikusan- mondd, mégis mennyire lennél kiakadva, ha tőlem tudtad volna meg és nem Jenna-tól?!

- Okéé, ezzel most megfogtál!- adtam meg magam sóhajtva- nem akarom, hogy azt higgyétek, hogy ellenzem a dolgot, vagy nem örülök neki, csak nagyon meglepett. De Seb, azért vigyázz rá!- néztem rá szigorúan.

- Már hogyne tenném!? Egy ilyen lányra?- ölelte át Jenna derekát.

- Én is így gondoltam- bólogattam inkább már csak magamnak, mert ők már egyáltalán nem figyeltek rám. Inkább ott hagytam őket.

Igazából örültem nekik, mert tudtam, hogy jól meglesznek, de azért mégis annyira váratlanul ért.

A vacsi kellemesre sikerült, jó volt kicsit beszélgetni anyuékkal, meg Jenna-val és Seb-el hülyéskedni. Bár amikor a szüleim elkezdtek Jace-ről kérdezgetni, kicsit aggódtam, hogy Seb hülyén fogja lereagálni, de rendes volt, és nem szólt egy szót sem.

- És, mikor lesz az esküvő?- lelkesedett anyu. Mire Seb csak kérdőn bámult rám. A srácok nem tudták, hogy beszéltem Jace-el, még ott tartottak, hogy nem vagyunk épp jóban…  

- Még nem tudjuk- feleltem kitérően. Majd elkezdtem leszedni az asztalt, és gyors léptekkel kimenekültem az ebédlőből. Az, hogy kibékültünk, az még nem jelentette azt, hogy odáig lettem volna az esküvő gondolatától, és nem akartam erről beszélni. Nyílt a konyhaajtó, Seb lépett be még egy adag piszkos tányérral.

- Mégis lesz esküvő? Csak nehogy a karikagyűrűt is hozzávágd! Magamból indulok ki, de szerintem James se viselné túl jól- ugratott vigyorogva.

- Jace-nek hívják!- vágtam rá erre sértődötten, a többit nem állt szándékomban kommentálni.

- Még mindig meg vagy róla győződve, hogy ez helyes?- váltott komolyra.

- Igen- hazudtam.

- És mi lesz Pierre-vel?

- Mi lenne?- fordultam a mosogató felé, hogy ne lássa az arcom. Tudtam, hogy nem tudnám elrejteni az érzelmeimet.

- Szeret téged.

- Szar ügy. Akkor talán nem kéne így viselkednie velem… majd lesz valaki más, akit szerethet.

- Ne már Miri!- húzta a száját.

- Mit ne már!? Én voltam az, aki hisztizett, és hülyén reagálta le az egészet!? NEM! Akkor ne oktass ki légy szíves, mert az nem viselem túl jól!- csaptam le a pultra a kezemben lévő üvegpoharat, ami szerencsére épen megúszta a dolgot.

- Mert az tök normális reakció, hogy hozzámész valaki olyanhoz, akit nem is szeretsz.

- Te aztán tudod is, hogy szeretem-e vagy sem… nem folytatom ezt a vitát!- fontam karba a kezem.

- Azt tudom, hogy Pierre-t szereted!

- Miért vagytok ebben mind olyan holt biztosak?? Régen szerettem, igen. De azóta eltelt 3 év, mindegyikőtöknek emlékezet kiesése van, vagy mi!?- lettem már kissé ideges.

- Oké, felfogtam. Nem kell ordítani velem- vont vállat.

- Nem én kezdtem a vitát- vontam én is vállat.

- Csak jót akarok, és ezt te is tudod.

Persze a szívem mélyén tudtam. És azt is, hogy elég valószínű, hogy rossz döntés hozzámenni Jace-hez. De be akartam bizonyítani mindenkinek, de főleg magamnak, hogy túl vagyok Pierre-en, és mással találtam meg a boldogságot. A hiba csak annyi volt a dologban, hogy nem voltam túl Pierre-en… és bármennyire is nem akartam tudomást venni erről a tényről, amit rajtam kívül mindenki belátott, attól még ez így volt.

- Miért akarja mindenki jobban tudni, hogy mi a jó nekem? Seb, én szeretlek, de nagyon kérlek, ne szólj bele az életembe!- sóhajtottan- kedvelem Jace-t, és jó életem lesz- mind őt, mind saját magamat is győzködtem.

- Rendben- emelte fel a kezét megadóan-, de azért remélem meghívsz az esküvőre!- folytatta tovább az ugratást vigyorogva.

- Gondolom Jenna úgyis magával akar majd hozni- vontam vállat, tettetett nemtörődömséggel.   

- Én is örülök, hogy kedves régi barátodként részt vehetek életed nagy napján…!- nevetett. 

Elviccelődtünk egymással, és nem hozta újra szóba a Jace-es-esküvős-Pierre-es témát. Majd miután elmosogattam (Seb a tányérok épségének érdekében csak asszisztált a dologhoz), még beszélgettünk kicsit anyuékkal, majd elköszöntem és Seb-el visszaindultunk a srácokhoz a villába.