You've changed my Life - 24. rész

Sziasztok! :)

Nos, dizájn ügyben nem jutottam előrébb, pontosabban egy kicsit talán mégis. Kezd egy ötlet kikristályosodni a fejemben, majd ha lesz rá több időm, belefogok a megvalósításba :) ami azért úgy nem biztos, hogy mostanában lesz... ha van szabadidőm, inkább írok! "A szerelem nem ismer lehetetlent!" sztoriban jelenleg épp az 53. résznél tartok, szóval szépen haladgatok vele, lassan de biztosan, eljutok a végére! :)
Na, de a mai friss a YCML-ből, a 24. fejezet! Be kell valljam, ebbe egy szót nem írtam már lassan egy hónapja, de most a másikra koncentrálok... addig nem baj, amíg nem fogynak el az előre megírt részek, és azért még van egy pár. Majd fektetek ebbe is több energiát, amit befejeztem a másik sztorit! :)

Jó olvasgatást! :)





24. rész: A húgom és én nem vagyunk normálisak

 Jókedvűen ébredtem reggel, kb. először, amióta ez az egész őrület tartott. Határozottan jót tett nekem, hogy kicsit visszatértem a régi életemhez, és az, hogy egyre több időt töltöttem Amber-el, régi barátokkal, és persze ott volt Richie is. Meg kell mondjam őszintén, hiányzott. Sajnáltam, hogy Pierre miatt megromlott a kapcsolatunk.

- Szia Jen, hát te itthon vagy?- léptem be csodálkozva a konyhába.

- Szia. Persze, hiszen szombat van- emlékeztetett.

- Tudom, de azt hittem a srácoknál leszel.

- Koncerteztek tegnap, és amúgy is tanulnom kell, hétfőn vizsga- sóhajtott.

- Hajrá.

- De arra gondoltam, hogy elmehetnénk délután vásárolni. Ahhoz képest, hogy végre itthon vagy, keveset lógunk együtt. Nem így képzeltem el- húzta a száját, és szomorú képet vágott hozzá.

- Nem érek rá délután sajnos- grimaszoltam.

- Merre mész?- vonta fel a szemöldökét, de mielőtt választ adhattam volna, megszólalt a csengő. Riadtan pislogtunk egymásra, hátha a srácok azok… lopva kipillantottam a konyha ablakán lévő függöny résén, de csak egy futárszolgálatos logóval ellátott mikrobusz állt a ház előtt, ami megnyugtatott. Jen kiment, hogy ajtót nyisson, majd pár perc múlva egy hatalmas virágcsokorral tért vissza.

- Seb virágot küldött neked? De édes!- mosolyodtam el.

- Neked jött, nem nekem- nyújtotta át a csokrot a húgom, én meg csak hülyén néztem rá. Majd nagy nehezen elvettem tőle, és kihúztam a kis kártyát a virágok közül. Ahogy olvastam, akaratlanul is elmosolyodtam, Jen meg csak kérdőn pislogott rám. Nem volt kedvem nagyon magyarázkodni, inkább az orra alá toltam a kártyát. Bár sejthettem volna, hogy így sem fogom tudni kikerülni, mert miután átfutott a sorokon, csak még zavartabb lett.

- „Remélem megfontoltad az ajánlatom”?- mondta ki hangosan, ami a kártyán állt- milyen ajánlatot? És ki a fene az a Richie? Remélem nem házassági ajánlat, nem akarok még egy esküvőt lebonyolítani…- ráncolta a szemöldökét.

- Nyugi, még csak szó sincs semmi ilyesmiről!- nevettem el magam.

- Hát, pedig általában ilyen alkalmakkor küldenek akkora csokrot, ami alig fér be az ajtón.

- Ne túlozz, nem is olyan nagy…

- Úgy látom, a méreteket illetően gondban vagy- jelentette ki.

- Szerintem meg nem én vagyok gondban velük. Arról igazán nem tehetek, hogy Seb elhitetted veled, hogy ez- mutattam kb. 10 centit az ujjaimmal- nagynak számít!- nevettem gonoszan.  

- Te kis szemét!!- vágta hozzám a kártyát, majd kergetőzni kezdtük a lakásban. Az értelmi szintünk nekünk is az eget verdesi, azt hiszem.

- És elmondod végre, hogy ki az a Richie?- kérdezte Jen, mikor már keresztben feküdtünk az ágyán egymás mellett, lihegve a sok futkosástól.

- Egy gimis haver- vontam vállat.

- Haver, mi? Tudod, lehet hogy én tévedek, de a haverok nem küldözgetnek ekkora virágcsokrokat- könyökölt fel, hogy lássa az arckifejezésem.

- Nem tudom mit vagy úgy oda-, grimaszoltam.

- Nem vagyok oda, de gondold meg, hogy mit csinálsz! Emlékszel még, hogy miért jöttél haza, és miért hagytad ott Jace-t, és Pierre-t is?

- Hogy rendbe hozzam a dolgaimat- bólogattam.  

- Meg azért, mert azt mondtad szükséged van egy kis időre. EGYEDÜL!- emlékeztetett.

- Richie és köztem nincsen semmi, Jenna!- könyököltem én is fel.

- Lehet hogy nincs. Még- nézett rám sokat mondó pillantással.

- És nem is lesz!- szögeztem le.

- Most lehet hogy ezt gondolod, de mi lesz később!?- makacskodott továbbra is.  

- Mi lenne?- sóhajtottam szem forgatva.

- Nézd, nem ismerem őt, de ebből az egy húzásából simán kitaláltam, hogy többet akar tőled, mint barátkozni.

- Ezt jól gondolod, ugyanis munkát ajánlott.

- Milyen munkát? És nem is mondod? Elfogadod?- árasztott el rögtön a kérdéseivel.

- Még nem tudom. Modell munka, valami kampányhoz keresnek reklámarcot.

- Pierre boldog lesz, ha egy óriásplakátról mosolyogsz majd vissza rá. Remélem, legalább óvszer reklámról van szó!- kezdett el vihogni Jen.

- Nem volt vicces, hülye!- löktem le őt az ágyról.

- Au, ez fájt, te nem vagy normális!- ült fel, miközben az oldalát dörzsölgette, de nem aggódtam különösebben, mert még mindig röhögött. Ha a halálán lenne, valószínűleg nem tenné. 

- Kellett neked szemétkedni!- húztam fel az orrom sértődötten.  

- Bocsi. De ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni!

- Persze- vonultam ki.

- Na, de még nem is mondtad, hogy elvállalod-e - futott utánam, én meg megálltam az ajtóban, és visszafordultam, hogy válaszoljak neki, mire ő egyenesen nekem szaladt.

- Te egyszer össze fogod törni magad, olyan béna vagy!- kezdtem el röhögni, majd leguggoltam mellé- jól vagy?

- Soha jobban- nevetett ő is-, de most már igazán válaszolhatnál a kérdésemre!

- Szerintem igen- gondolkodtam el-, de még nem tudom. Kéne a munka, viszont nem akarok híres lenni…

- Jajj te szegény, mindjárt sajnállak. Felírom a naptáramba, és majd ha lesz időm a sok tanulás mellett ilyenekre gondolni, ez lesz az első dolgom! Ahelyett, hogy inkább örülnél a lehetőségnek, ilyeneken aggódsz, hát én tényleg nem értelek!- hadonászott felháborodottan, és közben majdnem orrba is nyomott véletlenül.

- Nyugodj már meg- kaptam el a kezét-, ha elvállalom, megnyugszol?!

- Mintha ezzel nekem tennél szívességet! Te tisztára nem vagy normális, én nem értelek- magyarázott még mindig felháborodottan- már hogyne vállalnád el? Végre lenne munkád, de nem… neked ez sem felel meg- majd felpattant, és miközben tovább magyarázott, elviharzott. Csak kerek szemekkel néztem utána, és így nem igazán tudtam hova tenni a dolgot.

- Biztos menstruál…- motyogtam magam elé, majd vállat vontam.

- Hallottam!- kiabált vissza Jenna.

- Várható volt, mivel van két füled…

- És még szatyor sem vagyok!- kezdett el erre röhögni.

- Jen, elárulnád nekem, hogy mi bajod van ma?- mentem utána- sosem voltál normális, de a mai megszólalásaid… valahogy túltesznek az eddigieken is!

- Ezt most bóknak vettem- nevetett továbbra is, mire én csak legyintettem és ott hagytam inkább.

Mentem készülődni, mert nemsokára indulnom kellett, hogy találkozzak Richie-vel. Lefürödtem, megmostam és szárítottam a hajam, majd következett a dilemma, hogy mit vegyek fel. Végül egy farmer és egy sima fehér póló mellett döntöttem, amihez felvettem még egy kabátot és egy jó meleg sálat. Igaz, hogy március van, de ne felejtsük el, Kanadáról van szó… elköszöntem Jen-től, majd felvettem a csizmám, felkaptam a táskám, és indulhattam is. Útközben végig azon gondolkodtam, amit Jenna mondott, bár nem hittem, hogy Richie-nek ilyen szándékai lennének. De nem akartam most erre gondolni, mert jó érzés volt megint vele lenni, hülyülni, meg minden… és ahogy kiszálltam a taxiból, és megláttam őt, rögtön elfelejtettem az aggályaimat, mosolyogva integettem neki, miközben felé sétáltam.