You've changed my Life - 26. rész

Sziasztok! :)

Előbb akartam feltenni ezt a részt, hogy még el tudjátok ma olvasni (bár a kis éjjeli baglyok még láthatják :) de írni próbáltam, és ezzel elment az időm.
Nem tudom, miért utál engem a blogspot, de teljesen meghülyült ez a szavazós dolog, minden nap lenullázza a szavazatokat, és nem tudom, miért!? De mindegy, amennyi szavazatot láttam, az mind arra érkezett, hogy mindenki szerepeljen a következő fejlécen, szóval így lesz! Amint lesz időm rá, meg fogom csinálni majd azt is :)

Szóval, YCML - 26. rész a mai friss, jó szórakozást mindenkinek hozzá! :)

26. rész: Siker és veszteség

Hétfő reggel volt, márciushoz és Kanadához képest is egész meleg nap. Kimásztam a taxiból, és megálltam az irodaház előtt, amelynek a címét Richie tegnap elküldte nekem. Montreal elegánsabb részében állt, egy modern épület. Beléptem a nagy, forgós üvegajtón, és a lifthez sétáltam. Vártam, amíg megérkezik, majd belépve megnyomtam a 8-as gombot. Alig telt el pár másodperc, az ajtó máris kinyílt előttem. Kiléptem a liftből, majd balra fordultam, és végig sétáltam a hosszú folyosón, majd megálltam az utolsó ajtó előtt, és bekopogtam.

- Bújj be- szólt ki Richie.

- Szia- léptem be az elegáns irodába. Az utcára néző fala üvegből volt, a középpontban egy cseresznyefa íróasztal állt, rajta egy laptop, előtte pedig két bőr karosszék. A falakon magazincímlapok díszelegtek, az ajtó mellett jobb oldalt pedig egy üvegvitrin állt, amiben díjak sorakoztak.

- Miri, szia- ugrott fel, hogy üdvözöljön- ugye nem haragszol a múltkori miatt?- nézett rám bűnbánóan.

- Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak. Sajnálom!

- Részemről el van felejtve- mosolygott- kezdhetjük?

- Persze- bólintottam.

- Gyere, először leviszlek Samantha-hoz. Ő majd megcsinálja a hajad és a sminked- magyarázta, miközben kilépett az irodából, én pedig bólogatva követtem. Bár ezeket szerettem inkább én magam megcsinálni, most kivételesen egész jól tűrtem a „megpróbáltatást”. Főleg azért, mert Samantha egy kb. velem egy idős, elég nyitott és aranyos csajszi volt, jól elbeszélgettünk az átalakításom közben.

A fotózás is a vártnál könnyebben ment, legalábbis Richie elégedett volt, és ez engem is megnyugtatott. Én úgy érzékeltem, hogy elég hamar végeztünk, meglepetten konstatáltam, hogy vagy 4-5 órája itt vagyok már.

- Remek, készen is vagyunk- tette le a fényképezőgépet Richie- igazán jó volt veled együtt dolgozni!

- Köszönöm a lehetőséget- mosolyogtam rá.

- Ugyan, nincs mit. Arra gondoltam, ha esetleg van kedved komolyabban foglalkozni ezzel, akkor érdemes lenne egy portfóliót csináltatnod.

- Meggondolom mindenképp- mosolyogtam rá.

- Természetesen kedvezményes áron megcsinálom neked- kacsintott rám.

- Édes vagy- nevettem- megbeszéljük máskor, rendben?

- Persze. Mielőtt mennél, némi papírmunka még vár rád. Csak a fizetés miatt, tudod. Számlaszám, ahová utalhatjuk, ilyenek. Samatha majd lekísér, nekem sajnos most mennem kell- szabadkozott.

- Oké, semmi gond. Szia Richie- búcsúztam el tőle. Ő is elköszönt, majd eltűnt. Visszaöltöztem, majd elintéztem még amit kellett, és végre indulhattam. Ugyan még nem haza, mert megbeszéltünk egy ebédet Amber-el. Elmeséltem neki a fotózást, meg beszélgettünk mindenféléről.

- Ne haragudj- szakítottam félbe, miközben épp mesélt valamit. Előkaptam a telefonom, és megnéztem, hogy ki írt. Ismeretlen szám? Megnyitottam az üzit. „Sajnálom a múltkori jelenetet a kávézóban, mi lenne, ha megbeszélnénk a dolgokat? Pierre”- állt benne.

- Na?- nézett rám várakozóan Amber.

- Pierre írt- válaszoltam az alsó ajkamat harapdálva, miközben visszadugtam a táskámba a mobilt.  

- Nem válaszolsz neki?- vonta fel a szemöldökét.

- Szerintem nem- ráztam a fejem. Amber-nek is elmeséltem a történteket, és nem értettem, hogy ezek után miért gondolja úgy, hogy válaszolnom kéne az üzenetére- szóval, hol is tartottál?- tereltem a témát, még mielőtt nagyon beleássuk magunkat a Pierre-es dologba.

Őszinte legyek? Egy kicsit el akartam felejteni mindent. Jace-t, Pierre-t, Londont, az esküvőt… mindent! Egy kicsit újra vissza akartam kapni a régi életem, ami felé nagyon jó úton haladtam. A régi barátaimmal lógtam, otthon voltam, minden hétvégén a szüleimnél ebédeltem, és a húgommal laktam együtt. Ezek mellett pedig a modell karrierem is felfelé ívelt. Ez ugyan teljesen új dolog volt, de imádtam. Eltelt 2 hónap, és a dolgok nem is alakulhattak volna jobban. Lassan közeledett a nyár, és Jenna-val elhatároztuk, hogy elutazunk ketten egy hétre valahova nyaralni. Ő ugyan győzködött, hogy menjünk mindannyian együtt a srácokkal, de nem akartam kellemetlen perceket Pierre-el, így nem adtam be a derekam. Arról is le akart beszélni, hogy én álljam az utazást, de ebben sem engedtem. Jól ment a meló, megengedhettem magamnak, és valahogy meg akartam neki köszönni azt a sok támogatást és szeretetet, amit kaptam, nélküle sosem tudtam volna újra összerakni a szétzilálódott életem.

Épp aznapra beszéltük meg, hogy este kinézzük a pontos úti célt együtt. Délután volt egy fotózásom, ő pedig vizsgázott. Fél8 kor végeztem, és indultam is hazafelé, amikor jött egy sms a húgomtól.

„Hazaértem, mikor jössz?”- állt benne. Bepötyögtem a választ, hogy most indulok. Úgy döntöttem, gyalog megyek, hiszen nem voltam messze, és kellemes volt az idő. Útközben még eszembe jutott, hogy vehetnék egy kis fagyit is, és citrom sincs, pedig egy nyári napon nincs jobb egy jeges limonádénál. Így beugrottam még a boltba is, de innen már nem volt kedvem gyalogolni, így hívtam egy taxit. Bediktáltam a címet, majd onnantól nem is nagyon figyeltem oda, csak akkor kaptam fel a fejem, amikor megállt a taxi.

- Sajnálom kisasszony, le van zárva ez az utca- közölte a sofőr.

- Le van zárva?- néztem rá furán- mindegy, akkor itt kiszállok- majd fizettem, és kiugrottam a kocsiból. Elég fura és ijesztő látvány tárult a szemem elé. Először a szokatlan fényekre lettem figyelmes, éjszakához képest elég világos volt. Ráadásul villogó kék fények cikáztak mindenütt. Az utcánkon keresztbe több tűzoltó és rendőrautó állt. Először nem értettem az egészet, majd megláttam…

Egy sikoly tört fel belőlem, majd a szám elé kaptam a kezem. Riadtan, a könnyeimmel küszködve néztem a házunkat, amely lángokban állt, és sűrű fekete füst gomolygott felette. A levegőben égett szag terjengett, és fullasztó meleg volt. Nem tudtam megmozdulni, csak dermedten álltam ott. Majd hirtelen, nagy robajjal beszakadt a tető, minden szikrázott, és még magasabbra csaptak a tüzes lángok. Habár a szemem előtt égett porrá mindenünk, mégsem ez volt az, ami miatt aggódtam. Rohanni kezdtem a ház felé, de nagyjából félúton egy tűzoltó elkapta a karomat.

- Kisasszony, mit keres itt? Nem mehet oda be!- kiabálta nekem, de így is alig hallottam a tűz robajától.

- A HÚGOM!! HOL VAN A HÚGOM!?!?- ordítottam magamból kikelve- HOZZÁK KI, LEHET HOGY BENN VAN!!- sikítoztam önkívületben, de a tűzoltót ez nem érdekelte, csak felkapott, és elhurcolt onnan- JENNA!! JENNAA!!- kiáltoztam továbbra is, és a könnyek patakokban kezdtek folyni a szememből- NEM ÉRTI, HOGY VAN BENN MÉG VALAKI!!??- üvöltöztem a tűzoltóval, de még akkor sem törődött velem, amikor teljes erőmből püfölni kezdtem őt.

- Hölgyem, nyugodjon meg! Folynak az oltási munkálatok,…

- NEM ÉRDEKELNEK AZ OLTÁSI MUNKÁLATOK, NEM TUDJA FELFOGNI, HOGY VALÓSZÍNŰLEG BENN VAN MÉG EGY EMBER???!!!- már teljesen kifordultam magamból, de nem érdekelt. A húgom talán épp ezekben a percekben küzd az életéért, és nekem végig kéne nézzem innen!? Na, azt már nem…

- Nincs az épületben senki- jelentette ki.

- Honnan veszi!? Megnézték?? A húgom itthon volt! Hol van a húgom??!!- kérdezgettem egy fokkal higgadtabban, de még mindig kicsengett a hisztéria a hangomból.

- Miri!- hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül- bízza csak őt rám!- mondta a tűzoltónak, mire az elengedett végre- Miri, nézz rám! Nincsen semmi bajod? Jól vagy?- aggódott.

- Nem tudom- sírtam, és csak Jenna-ra tudtam gondolni.  

- Semmi baj, gyere ide!- húzott magához, én pedig szipogva bújtam Pierre ölelő karjaiba.

- Jenna…- nem tudtam értelmesen, összefüggően beszélni- Jenna bent volt- böktem a ház felé- lehet hogy… hogy… jaj Pierre!- tört fel belőlem ismét a zokogás, és a mellkasába fúrtam az arcomat.