The fight is far from over - 7. rész

Sziasztok! :)

Ismét jelentkezem frissel, bár csak egy rövidke rész, a TFIFFO 6. fejezete :) Igazából most nincs is mit hozzáfűznöm, semmi közérdekű közlemény, vagy bármi...
talán csak annyi, hogy élvezzétek ki az utolsó hétvégét!! :/ :)

 7. rész: Várakozás…

Másnap reggel boldog várakozással ébredtem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem ma este jönnek a srácok. Próbáltam meggyőzni magam, hogy igenis szükségem van még erre az egy napra nélkülük. Például tanulnom kellett. Egészen biztos voltam abban, hogy ha megérkeznek, erre nem sok lehetőségem lesz. Így nekiálltam előszedegetni a tankönyveimet. Hosszú órákon keresztül tényleg tanultam, de… egyszer csak azon kaptam magam, hogy elkalandozott a figyelmem. Az járt a fejemben, hogy vajon milyenek lehetnek most a srácok? Nem csak külsőre, de természetesen ez is érdekelt. Nos, hogy hogyan is emlékeztem én rájuk? Lássuk csak… Jeff. Róla, ami leginkább megmaradt, az a haja. Igen, természetesen tudok róla, hogy kopasz lett azóta. De anno még a gimiben hosszú volt a haja. Majd egyszer csak beállított a próbára, kopaszon… mi meg csak álltunk ott, és „hát te meg ki vagy??!!” Nagyon vicces volt :D Seb nagyon rendes, és gyönyörű szemei vannak, erre tisztán emlékeztem. Chuck talán a banda legkomolyabb tagja, vele lehetett a legnormálisabban beszélgetni, mindenféléről. David-re emlékszem talán a legkevésbé, hiszen ő csak később csöppent a bandába, de mindig is ő volt a legélénkebb. Ha valami érdekelte, rohant utána. Állandóan viccelődött, és hamar megtalálta a helyét a srácok közt.

Realizáltam, hogy egy csomó idő eltelt, és késésben is vagyok már. Ez kissé kizökkentett a gondolataimból, gyorsan összekészültem, és indultam is órára. Utána pár osztálytársammal beültünk kajálni. Még elintéztem ezt-azt, meg tanultam is, mert másnap vizsgám volt.

Este még úgy döntöttem, hogy átnézem a tananyagot, de úgy tűnik, bealudhattam rajta. A mobilom csörgésére ébredtem. Fel se emeltem a fejem, onnan próbáltam meg kilesni, hogy ki is hív. Egy tök ismeretlen szám…

- Menj a pokolba…- motyogtam magam elé, majd lehunytam ismét a szemem, és hallgattam a csengőhangom. De úgy tűnt, az illető nagyon beszélni akar velem. Miután 10 percig kitartóan hívogatott, úgy döntöttem, felveszem.

- Halló!?- szóltam bele csöppet sem lelkesen.

- Csak hogy felméltóztattad venni!- hallottam meg Pierre hangját a vonal túlsó végén.

- Oh… te vagy az, Pierre?- lányos zavaromban hirtelen ennél értelmesebb nem jutott az eszembe.

- Nem, az öreganyám!- nevetett.

- Oh, oké. Szia nagyi, hogy vagy?- tettettem magam tök hülyének. Tekintve hogy félálomban voltam, nem volt nehéz.  

- Ne már Liz! Pierre vagyok. Tudod, a bátyád.

- Három is van, szóval ezzel nem segítettél sokat…- nevettem már én is- mit szeretnél?

- Gondoltam szólok, hogy korábbi géppel megyünk.

- Tehát mikorra vagytok várhatóak?- kérdeztem ásítva.

- Untatlak, hugi?- röhögött Pierre.

- Ja, fárasztó a humorod- válaszoltam neki- szóval?

- Igenis jó a humorom!- duzzogott Pierre.

- Kérlek… már aludtam, felkeltettél, minden hülyeséget magyarázol nekem, ne kezdjünk most el ezen vitatkozni! Csak mondd meg, hogy mikor landol a kurva repülő, amin rajta lesztek! Ez olyan nagy kérés?!

- Bocs hogy fel mertelek hívni…- durcásan csengett a hangja, és hiába a több ezer kilométer távolság, magam előtt láttam az arckifejezését.  

- Ne haragudj- sóhajtottam- fáradt vagyok, és holnap vizsgám lesz. Szeretnék aludni.

- Oké, akkor nem is zavarlak tovább. Sok sikert holnapra, szép álmokat!- enyhült meg azonnal.  

- Pierre!- szóltam rá- nem felejtettél el valamit!?

- Mit? Puszillak? Ja igen, ezt kihagytam!

- Nem, te barom!- nevettem el magam- repülő, emlékszel?!

- Ja, tényleg!- kapott észbe- 3kor száll le a gép.

- Nagyszerű… egyéb kérés/kérdés/óhaj/sóhaj?

- Várj egy percet- mondta nekem- David, hagyjál már békén, hogy a görcs állna beléd, nincs jobb dolgod, mint engem piszkálni?! Telefonálok te állat, nem tudnál nyugton maradni, és nem engem dobálni a kajáddal, hanem leülni a seggedre, és tömni azt a hülye fejedet!? Köszönöm!- hallottam Pierre hangját- na, itt vagyok, hol is tartottál?- kérdezte tök nyugodt hangon, én közben a vonal túlsó végén fulladoztam a röhögéstől.

- Elfelejtettem- nyögtem ki két levegővétel között. Majd egy tompa puffanást, Pierre káromkodását, és a háttérből hangos nevetést hallottam- mi történik?- érdeklődtem vigyorogva.

- Semmi, de most elköszönök tőled hugi. Sürgősen meg kell fojtanom Davidet!

- Azért csak óvatosan! Szükségetek lesz rá a stúdiózáshoz- figyelmeztettem.  

- Óvatosan fojtsam meg? Nos, majd igyekszem-, röhögött Pierre- jó legyél, szia!- azzal le is csapta, mielőtt még megszólalhattam volna.

Miután letettem a telefont, a vigyor még mindig ott ült az arcomon. Ez a kis közjáték felidézte bennem, hogy mennyit hülyéskedtünk a srácokkal anno. És nem tudtam elfojtani azt a boldog várakozást, amit éreztem. Nemsokára itt lesznek, velük lehetek ismét, és újraélhetem a régi időket. Egész felélénkültem ettől az érzéstől, még akkor is vigyor ült az arcomon, amikor befejeztem az összes lefekvés előtti teendőt. Még az ágyban fekve is csak erre tudtam gondolni. Sorra idéztem fel a viccesebbnél viccesebb emlékeimet, és tökéletes elégedettséggel töltött el az a gondolat, hogy egy egész nyarat velük tölthetek. De ekkor még fogalmam sem volt, hogy mi vár rám…