You've changed my Life - 56. rész

Sziasztok! :)

Tegnap szerencsésen hazaértem, köszönöm a megértést és a türelmet! ♥
Délelőtt még dolgoztam egy kicsit a részen, de ahogy ígértem, ma meghoztam Nektek a frisset a YCML-ből, jó hosszúra sikerült, remélem örömötöket lelitek benne! :)

56. rész: Őrület

Másnap reggel nem túl jó hangulatban ébredtem, mert egész éjjel a Pierre-el kapcsolatos kérdésekkel volt tele a fejem, vele álmodtam, ami eléggé felkavarta a lelki állapotomat. Kiborított, hogy nem tudom félretenni ezeket a gondolatokat, de tenni sem tudok jelenleg semmit azért, hogy – akár jó, akár rossz irányba, de – valami változás történjen. Szerencsére Richie és a munka részben feledtette velem egy kis időre legalább. A fotózás szokás szerint jó hangulatban telt, viccelődtünk, nevettünk sokat. De sajnos túl hamar vége lett ahhoz, hogy érdemi változást hozzon a hangulatomban, és Richie figyelmét sem kerülte el a levertségem.

- Hé Miri, minden oké?- kopogott be az öltözőbe, mikor már majdnem készen voltam.

- Persze- nyitottam ki az ajtót, hogy ne azzal beszélgessen- csak egy kicsit tele van a fejem most pár dologgal…

- Akarsz beszélni róla?

- Nem, azt hiszem nem igazán- ráztam a fejem egy kis gondolkodás után. Valahogy most nem akartam nagyon belemerülni a témába, nem akartam még többet aggódni és idegeskedni miatta, mint amennyi amúgy is elkerülhetetlen.

- Hát… rendben. De ha meggondolod magad, hívj fel!- ölelt magához futólag, és egy puszit nyomott a homlokomra- szia!

- Szia Rich- intettem utána, de már el is tűnt. Összeszedtem a cuccomat, majd hazafelé indultam.  

Belépve, a lépcsőházban összefutottam Beccával.

- Szia!- üdvözöltem őt őszinte mosollyal.

- Míra, szia!- integetett- nem felejtetted el a lakásavató bulit, ugye?

- Nem! Ott leszek- bólogattam- nem kell valamit segíteni az előkészületekben?- ajánlottam fel, remélve, hogy elfogadja, és így lesz mivel lekötni a gondolataimat ma délután.

- Kedves tőled, de nem- rázta a fejét- boldogulok!

- Hát rendben, akkor majd este. Szia- köszöntem el tőle a lakásom ajtajában.

- Szia- intett utánam, és tovább indult felfelé a lépcsőn.

Miután beléptem az ajtón, azonnal lerúgtam a magas sarkú cipőmet, ledobtam a táskámat, kabátot, sapkát, sálat, kesztyűt, csak úgy az út közepére, ahogy szoktam. A fürdő felé indultam, hogy lemossam a fotózásról rajtam maradt 25 kiló sminket. Miközben ezen ügyködtem, elhatároztam, hogy sütök valamit Becca lakásavató bulijára, úgysem vettem még nagyon használatba a konyhát. Épphogy végeztem a fürdőben, amikor megszólalt a csengő. Fáradtan sóhajtottam, nem igazán vágytam most senki társaságára, de azért az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam.   

- Jace, szia- lepődtem meg, és egy pillanat alatt görcsbe is rándult a gyomrom. Minden ösztönöm hevesen tiltakozott, és erős késztetést éreztem, hogy az orrára vágjam az ajtót, de nem tettem.

- Szia Míra. Bejöhetek?- kérdezte szelíden, a lábtörlőt fixírozva.

- Mit szeretnél?- fürkésztem az arcát, de nem léptem el az ajtóból.

- Bocsánatot kérni, és beszélni veled- emelte most fel a tekintetét végre.

- Gyere- álltam félre, szabad utat engedve neki.

- Szóval először is szeretnék tőled bocsánatot kérni azért, ahogy a múltkor viselkedtem. Sajnálom, tényleg, de kissé elborult az agyam- fordult felém, és a szeméből tényleg azt lehetett kiolvasni, hogy már bánja a dolgot.  De nem tudtam volna tiszta lelkiismerettel azt mondani, hogy nem haragszom, ezért inkább nem szóltam semmit, csak bólintottam.

- Amiről pedig beszélni szeretnék veled- vett egy nagy levegőt, majd sóhajtva kifújta- Míra, én még mindig szeretlek. Kérlek, könyörgöm, gyere haza velem Londonba!

Fagyos csend állt be egy pillanatra, én hirtelen nem tudtam mit mondani. olyan váratlanul robbant be ez a téma, hogy csak álltam ott, és egy értelmes mondatot sem tudtam kinyögni. Lassan beindultak a fogaskerekek az agyamban, mérlegeltem, de akárhonnan is néztem a kérdést, csak egyetlen lehetséges opció volt. Hiszen hogyan is mehetnék vissza!? Miért is tenném…? Igen, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha még mindig Londonban élnék, ha az elmúlt 10 hónap egész egyszerűen eltűnne az életemből. De a megtörtént eseményeket nem lehet meg nem történtté tenni, és ez így már sosem lesz ugyan olyan… soha. És én nem is akarom, hogy ugyan olyan legyen.

- Én itt vagyok otthon- vágtam rá végül automatikusan, figyelmen kívül hagyva a mondata első felét. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy most szerelmet vallott… valahogy sokkolt.

- Nélküled semmi nem ugyan olyan, szürkék a hétköznapok, minden egybemosódik, semminek semmi értelme… te jelentettél számomra mindent, amióta elhagytál, azóta nem tudok visszatalálni önmagamhoz. Kérlek!- folytatta tovább az értelmetlen maszlagot, nekem pedig kedvem lett volna rákiáltani, hogy hagyja már abba. Nem akartam hallgatni, nem akartam magyarázkodni neki, mert nem volt semmi értelme. Miért nem tudja egyszerűen elfogadni a nemleges választ?!

- Sajnálom Jace- ráztam a fejem- nem megy. Őszinte leszek, én ugyan így éreztem magam Londonban, ahogy te most. Nem találtam a helyem, önmagam, boldogtalan voltam. De most…- bukott ki belőlem, talán túl hirtelen, és túl őszintén. Olyannyira, hogy még egy kicsit magamat is megleptem.

- Ez is Pierre miatt van, igaz?- kérdezte. Nem tudtam leolvasni semmit az arcáról, még az indulatnak egy szikráját sem, de belül valahol éreztem, hogy veszélyes irányba terelődött el a beszélgetés.  

- Nem csak miatta- próbáltam kitérni a válaszadás elől, de Jace nem hagyta annyiban a témát.

- Végig őt szeretted, igaz?- ragaszkodott a témához makacsul.

- Ez nem ilyen egyszerű. Téged is szerettelek… csak máshogy- próbáltam kimagyarázni, de még én is éreztem, hogy mennyire értelmetlen az, amit mondtam.  

- Ez baromság!- emelte fel a hangját. Láttam valami ijesztő fényt felvillanni a szemében, de csak egy pillanatig tartott az egész. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, és értelmes mondatokba szedni a gondolataimat.  

- Ahogy érzed- vontam vállat- azt hittem, beszélgetni jöttél, mindketten felnőttek vagyunk, és lehetünk őszinték egymáshoz- próbáltam védekezni, mert mialatt beszéltem, ismét láttam fellobbanni a haragot a szemében, és ez megijesztett. Jace sok mindenre képes, ha dühös…   

- Ne haragudj- visszakozott, és nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát- semmi esély nincs rá, hogy vissza gyere?- tért vissza az eredeti témához.

- Nincs- feleltem gondolkodás nélkül. Nem akartam oda visszamenni… soha nem mondtam még ezt így ki, de életem legrosszabb évei voltak, amiket Londonban töltöttem. Persze, voltak jó élmények, jó időszakok, de mindent összevetve boldogtalan voltam. Be kellett lássam, hogy Chuck-nak igaza volt, és ki kellett mondjam végre, hogy elfogadjam a tényeket.

-  Miért nem!?- fakadt ki hirtelen olyan hévvel, hogy egészen megrémített- én mindig szerettelek, megadtam neked mindent, és ezt érdemlem cserébe?? Tudod te egyáltalán, hogy mit tettél velem? Tönkre tetted az életemet, a családomat!!

- Mi a francról beszélsz?- jöttem most már én is ki egy kicsit a sodromból, az értelmetlen vádaskodása hallatán- semmit nem ártottam a családodnak, a te életed pedig…

- Nem ártottál!?- szakította félbe a mondatomat- miattad halt meg az öcsém!!- robbant ki most már belőle végérvényesen a harag.

- Tessék?- fagytam le egy pillanatra, mind a kijelentésétől, mind a hirtelen jött, elsöprő erejű indulataitól. Semmi értelme nem volt számomra annak, amit mond. Próbáltam felidézni magamban az öccse képét. Szürke szemek, kócos barna haj, vidám mosoly. Fiatalabb, és valahogy vidámabb, tisztább mása Jace-nek. Nem sokszor találkoztam vele, nem is ismertem őt annyira, és eszem ágában sem volt bántani őt.  

- Te vagy az oka!- bukott ki belőle. Ha meg tudta volna fékezni az indulatait, biztos hogy nem beszélt volna erről, de láttam rajta, hogy képtelen rá, csak ömlöttek belőle a szavak- látta, hogy mennyire letört voltam, miután elhagytál, és ezért eljött utánad, hogy beszéljen veled- benyúlt a zsebébe, és előhúzta az eljegyzési gyűrűmet, amit egykor tőle kaptam- szerinted nem tudtam pontosan, hogy hogyan került ide?? Szerinted nem tudtam, miért hittél engem halottnak??

- Jace, én… nekem fogalmam sem volt…- hebegtem össze-vissza, de aztán összeszedtem a gondolataimat- nézd, nem tudtam, hogy az öcséd idejött, de ha nem tört volna be a házunkba, és nem gyújtja magára, ami nyilván baleset volt, akkor nem történt volna semmi! Miért hiszed azt, hogy az én hibám, nem én okoztam a tüzet!?- védtem magam, de közben láttam, hogy a szavaim csak még jobban felszítják a dühét.

- DE MIATTAD JÖTT IDE!!- kiabált most már magából kikelve- könnyű azt mondani, hogy semmi közöd hozzá, és hogy nem a te hibád!

- De hát ha egyszer így van!- igyekeztem legalább én megőrizni némiképp a higgadtságomat- mégis mit akarsz, mit tegyek? Még ha én is okoztam volna, Adam-et már semmi nem hozza vissza… miért jöttél ide, bosszút állni?

- Azt akarom, hogy te is szenvedj, ahogy én!- villant tébolyult fény a szemében.

- Ennek így semmi értelme, azt mondtad, hogy szeretsz, akkor miért akarod, hogy szenvedjek?- próbáltam rá észérvekkel hatni, de tudtam, ez már nem fog használni.

- Megölted az öcsémet- ismételgette makacsul. Félelmetes volt, ahogyan a zavaros pillantása cikázik ide-oda, és kezdtem egyre inkább megbizonyosodni arról, hogy az agyára ment ez a kényszerképzet. Nem tudtam mit tegyek, vagy mondjak, szinte meg sem mertem mozdulni. Tisztán látszott, ahogy elhatalmasodik rajta az őrület, amit a fájdalom, megtörtség, és még ki tudja mi okozott.

- Megölted… az öcsémet- ismételte el újra, a légzése szaggatott volt, bizonytalan mozdulattal nyúlt a kabátja belső zsebébe, ahonnan előhúzott egy pisztolyt. Rajtam ekkor hatalmasodott el a rémület, de még mindig nem tudtam megszólalni- megérdemled…- közeledett lassú léptekkel felém, és rám szegezte a fegyvert. Remegett a keze, az arcára tisztán kirajzolódott a téboly.

- Jace, ne csináld ezt!- találtam meg végre a hangomat- gondolkodj már egy kicsit! Te nem vagy gyilkos, térj észhez!- próbáltam a lelkére beszélni, de közben remegtem a félelemtől. Láttam, ahogy egyre inkább elhatalmasodik rajta az őrület, és közel sem voltam biztos abban, hogy nem fog lelőni. Szédültem, és képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni. Hogy lehet, hogy az az ember, akinek egykor a menyasszonya voltam, most pisztolyt szegez rám, és meg akar ölni…?

- Azt hiszed, hogy nem teszem meg!?- a hangja hidegen és idegenül csengett a dermedt csöndben, és egyenesen rám célzott. Már végképp nem tudtam megszólalni, a gyomrom bukfencezett, kivert a víz, és remegtem a félelemtől. Összeszorítottam a szemem, és azt kívántam, bár ébrednék fel ebből a rémálomból.

- Ég veled- húzódott gonosz vigyorra az ajka, majd a dermedt csöndbe élesen hasított bele az eldördülő lövés robaja. Összeestem a padlón, a fülem tompán csengett, minden elsötétült körülöttem, és zuhantam, bele a semmibe…