21. rész

Félénken léptem be a kórterembe, de Sebastien-nek igaza volt. Nem volt mitől tartanom. Sophie összekuporodva feküdt a kórházi ágyon, de a gipszet leszámítva nem látszott rajta, hogy bármi baja lenne.

- Anyu!- emelte fel a fejét, ahogy beléptünk. Nagy, könnyes szemekkel meredt rám, és felém nyújtotta a karjait.

- Semmi baj, itt vagyok- szaladtam oda hozzá, és átöleltem. Megrémisztett a sírós tekintete, és jó érzés volt magamhoz szorítani. Az ölembe húztam, és úgy ringattam.

- Szia pöttöm- jött oda Seb is.

- Szia Se… apu- javította ki magát- apu- ismételte, és hatalmas vigyorra húzta a száját.

- Jól ránk ijesztettél kisasszony- mondta neki Seb komolyan- ígérd meg, hogy nem rohangálsz többet az úttesten!

- Ti meg ígérjétek meg, hogy nem fogtok állandóan veszekedni!- nézett rá az apjára. Vicces és egyben fura is volt, ahogy a két egyforma szempár, egyforma komoly tekintettel bámul egymásra.

- Tudod manó, ezt nem ígérhetjük- simogattam meg a fejét.

- De nem értem… miért jó az nektek, ha veszekedtek? Olyankor te mindig sírsz, apu meg dühös lesz, és mindenki kiabál… miért nem tudjátok mindig szeretni egymást?

- Szeretjük egymást- mosolygott rá Seb- csak vannak olyan dolgok, amikben nem értünk egyet, és ezeket néha kicsit nehezünkre esik megbeszélni… de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük egymást. Egymást, és téged is, nagyon. Ezt ne felejtsd el!- karolt át minket.

- Ez így van- bólogattam.

- Hé, bejöhetünk már mi is?- dugta be a fejét az ajtón David.

- David!- kiáltott fel boldogan Sophie- gyere ide!- nyújtotta felé a karjait. Persze így az egész csapat betódult, David odasétált az ágy mellé, és megölelte a kislányt- mindenki eljött engem meglátogatni?- nézett körbe nagy szemekkel Sophie- Alex is itt van?

- Nem, őt nem akartuk behozni. Nem olyan jó hely ez a kórház- mosolygott rá Lily- de Jeff és ő is puszilnak téged, és jobbulást kívánnak!

- Értem- bólogatott- köszönöm. Jó, hogy itt vagytok!- mosolyodott el ő is.

A srácok elszórakoztatták őt, mi meg addig lementünk Seb-el a kórház büféjébe, inni egy kávét.

- Igazuk van a többieknek- sóhajtottam a csészét markoló kezemet bámulva.

- Miben is pontosan?

- Abban, hogy képtelen vagyunk normálisan rendezni a gondjainkat. Ez így nem mehet tovább. Régen hogy oldottuk ezt meg?

- Én emlékszem- kezdett el nevetni.

- Tényleg, és hogy?- néztem rá kérdőn.

- Még csak nem is rémlik semmi?- húzta fel a szemöldökét- pedig igen jó módszerünk volt!- csókolt meg, és az asztal alatt a térdemre tette a kezét, majd elkezdte felfelé csúsztatni a combomon.

- Óó, már emlékszem, mindig letámadtál, mikor valami rosszat tettél, kihasználtad, hogy nem tudok ellenállni neked!- nevettem.

- Mintha te nem csináltad volna ugyan ezt! Ja várj… de igen!- nevette el magát ő is.

- Szóval szerinted ezentúl ha valami gondunk akad, csak szexeljünk, és attól minden jó lesz?- kérdeztem tőle.

- Akár- vont vállat vigyorogva- mindenesetre megéri megpróbálni!- kacsintott rám.

- Annyira hülye vagy!- nevettem fel- imádlak!- karoltam át a nyakát, és megcsókoltam.

Végül visszamentünk Sophie-hoz, mielőtt még nagyon beleéljük magunkat a dolgokba, mert most nem volt időnk ilyesmire.

- Mi újság picúr, életben hagytak a srácok?- sétált az ágyhoz Sebastien.

- Persze, jól szórakoztunk! Rajzoltak a gipszemre, nézd!- mutatta Sophie.

- Remélem semmi olyat nem rajzoltatok rá- néztem szigorúan Pierre-re. Régebben a mániájuk volt, hogyha valaki részegen kidőlt, összerajzolták az arcát pl. péniszekkel, és hasonlókkal, és kissé aggódtam, hogy ezt még mindig nem sikerült kinőniük.

- Nyugi, még én sem vagyok ekkora állat- nevetett.

- Én azért nem voltam ebben olyan biztos- vigyorogtam én is.

- Ezért még kapsz!- fenyegetett meg.

- Seb, Pierre-el konfliktusunk támadt, most mi legyen?- fordultam hozzá- vele is szexelnem kéne?- nevettem. A többiek nem figyeltek, Lily és David valami dalt énekelgetett Sophie-val, Chuck meg dobolta hozzá az ütemet a térdén.

- Na, most nem tudom miről van szó- nézett nagyot Pierre- de azért nem rossz ajánlat!- mért végig, eléggé zavarba ejtő módon, majd elvigyorodott. 

- Hé!- méltatlankodott Sebastien- haver, sok mindent megosztunk egymással, de nőt szerezz magadnak! Ő csakis az enyém!- karolt át.

- Héé, ne sajátítsd ki!- szólt most közbe Sophie- anyu az enyém is!

- Meg az enyém!- mondta David kislányosan.

- Vesszetek már össze rajtam- nevettem- mindenkié vagyok, szeretlek titeket!- öleltem meg őket egyszerre, már aki belefért az ölelésembe. Boldog voltam, örültem neki, hogy itt vannak velem. Ők voltak a családom, és kár is lenne tagadnom, hogy mennyire hiányoztak az elmúlt években.

Szerencsére Sophie-nak csak egy-két napig kellett bennmaradnia, nem is bírta volna ki tovább. Bár a srácok állandóan benn lógtak nála, hogy szórakoztassák, de elég kis hiperaktív gyerek (igen, a szüleire ütött, mi se tudunk sokáig nyugiban lenni :D). mialatt kórházban volt, mindent elintéztünk, hogy mikor kiengedik, indulhassunk Montrealba. Utolsó éjjel a srácoknál voltunk a hotelben, és mindenki izgatottan várta, hogy haza induljunk, és minden olyan legyen, mint régen. Vagy talán még sokkal jobb :)