23. rész

Az utaskísérő odajött, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mert nemsokára landol a gép. Persze Sophie erre iszonyat izgatott lett, és alig lehetett rábírni, hogy az apja öléből visszamásszon a saját székébe, és bekapcsolhassam rajta a szíjat.

- Mi baj?- fogtam meg Seb kezét. Aggódva ráncolta a homlokát, és nagyon szótlan volt, ami nem tetszett.

- Valahogy rossz érzésem van. Mintha megfeledkeztem volna valamiről, amivel nem ártott volna számolni…

- A gyereket nem felejtettük ott, szóval nekem minden jónak tűnik!

- Komolytalan vagy- nevette el magát.

- Csak próbálom oldani a feszültséget. Ne aggódj már, minden jó lesz- pusziltam meg.

- Ha te mondod- vont vállat, de nem igazán láttam úgy, hogy sikerült volna meggyőzzem.

Nemsokára földet ért a gép, mi is kiszálltunk, és elindultunk összeszedni a nem kevés csomagunkat. Sophie kissé meg volt szeppenve a hatalmas tömegtől, egyik kezével az enyémet szorongatta, a másikkal az apjáét, így sétált közöttünk, de azért kíváncsian nézelődött. De én örültem ennek, kissé féltem, hogy elhagyjuk őt ebben a nagy tömegben. Mikor a futószalaghoz értünk, ahol a csomagokat kellett összeszedjük, rábíztam Lily-re, mert nagyon sok cuccunk volt, és ő úgysem cipekedhet.

- Jézusom, hány bőrönd van még!?- nyögött fel Chuck- mintha egy 12 személyes családot költöztetnénk!

- Mondja ezt az, aki egy hétvégi kiruccanásra 3 hónapra elegendő cuccal indul csak el- nevetett Pierre, mire persze a dobos bevágta a durcit.

- Jeff, szólj rájuk kérlek!- forgattam a szemem, de közben nevetnem is kellett, hogy kb. Sophie is értelmesebben viselkedik, mint ezek ketten együttvéve. Nagy nehezen összeszedtünk mindent, és elindultunk a kijárat felé. Hirtelen Seb megtorpant mellettem, először fel sem tűnt, mentem tovább. Mikor észrevettem, hátra fordultam, ott állt pár méterrel lemaradva mögöttem.

- Mi az?- néztem rá kérdőn, de nem válaszolt. Pierre ott termett mellettem, a kezembe nyomott egy napszemüveget, a fejemre pedig egy baseball sapit- mi a…?- értetlenkedtem.

- Fogd Sophie-t, és menjetek!- adta őt a kezembe Lily, elhadart nekem egy címet, majd mindannyian eltűntek a tömegben.

- Anyu, mi történik?- pislogott rám riadtan Sophie. Először én sem tudtam hova tenni ezt az egészet, de ekkor megláttam egy nagyobb csoportot a reptér épületének kijárata előtt. Fényképezőgépek, kamerák mindenütt, és távolabb a helyi tv kisbusza várakozott. Már mindent értettem, mondjuk nem nyugtatott meg túlságosan a tudat.  

- Nyugodj meg kicsim, nincsen semmi baj!- mosolyogtam rá olyan meggyőzően, ahogyan csak tudtam- kíváncsi vagy a házra, ahol ezentúl lakni fogunk?

- Igen, de…

- Akkor indulunk is, jó?- húztam a fejére a pulcsija kapucniját.

- Nem értem, mi ez az egész?? Hova mentek apuék??- akarta letolni a kapucnit, de nem engedtem neki.

- Semmi. Itt hidegebb van, mint New Yorkban- magyaráztam, figyelmen kívül hagyva a többiek iránti kérdését.

- Ezért vettél fel napszemüveget is, mi?- nézett rám kételkedve.

- Nem ezért- nevettem el magam. Most egyszerre töltött el büszkeséggel, és volt kínos, hogy nem lehet hülyére venni a gyereket- de minél többet kérdezősködsz, annál később érünk oda- érveltem. Majd megragadtam a bőrönd fogantyúját, és határozott léptekkel a kijárat felé indultam. Elsétáltunk a fotósok és újságírók csoportja mellett, de még csak ránk sem néztek. Ha sejtenék, hogy ki sétálgat itt… félreértés ne essék, nem az én személyem lenne érdekes nekik, ezt egy percig sem gondoltam. De Sebastien Lefebvre, a Simple Plan gitárosának lánya… akinek létezéséről eddig senki nem tudott a kanadai sajtóban. Csak most gondoltam bele, és fogtam fel, hogy mekkora ügy lenne ebből. Miközben bemásztam a taxiba, azon járt az agyam, hogy hogyan is jelenthetnénk ezt be valami olyan módon, hogy ne legyen cirkusz és őrület körülöttünk, mert ez nagyon nem hiányzott, sem most, sem semmikor máskor.

Bediktáltam a címet, amit Lily elhadart nekem, mielőtt eltűntek, majd Sophie-hoz fordultam. Nem tetszett a grimasz, amit láttam az arcán, és tudtam, hogy magyarázatot kell neki adjak a dolgokra.

- Tudod kicsim, itt Kanadában Sebastient nagyon sokan ismerik, és kíváncsiak az életére. Újságcikkeket írnak róla, fotókat készítenek, és a tv-ben szerepel.

- Tényleg?- kerekedett el a szeme.

- Igen, és ezáltal te is nagyon érdekelnéd őket.

- Az a sok bácsi a fényképezőgépekkel mind azért várt ott?- vonta le a következtetést. Meglepődtem, hogy hogy vág az esze, de azért büszke is voltam rá.

- Igen- bólintottam-, de tudod, az újságokban nagyon sok gonosz dolgot írnak, olyanokat, amik nem igazak, és ezért nem szeretjük, ha írnak rólunk. Érted?

- Azt hiszem- bólintott komolyan- tehát az nem jó nekünk, ha felismerik aput?

- Pontosan.

- És mit csinált apu, hogy ennyien kíváncsiak rá?

- Van egy zenekaruk. Pierre az énekes, Chuck játszik a dobokon, a többiek pedig gitároznak. Emlékszel a kedvenc számomra? Azt is ők játsszák- mosolyogtam rá.

- De jó! Szerinted ha megkérem őket, játszanak majd valamit nekem?- kérdezte izgatottan.

- Biztosan- bólintottam. Ekkor megállt a taxi, fizettem, kiszálltunk, és kivettem a bőröndöt a csomagtartóból.

- Anyu- rángatta a pulcsim alját Sophie, miközben én még a csomaggal bajlódtam.

- Mi az?

- Szerintem rossz helyre jöttünk, vagy mi- nézte a házat kerek szemekkel.

- Biztos, hogy nem- mutattam az ajtóra, ahonnan Lily integetett nekünk- gyere- fogtam meg a kezét.

- Apuék tényleg itt laknak? Ez az egész az övék?- ámult még mindig, miközben a kikövezett ösvényen végigsétáltunk.

- Igen. Na gyere, mert meg fogsz fázni, hideg van itt- húztam finoman.

- Szia pöttöm!- jelent meg Seb az ajtóban, félretolta Lily-t, majd leguggolt, és széttárta a karját. Sophie odarohant hozzá, Seb felkapta őt, és körbe pörgette. Mosolyogva figyeltem őket, és most először kezdtem teljesen biztos lenni abban, hogy igenis jó ötlet volt hazajönni.