A szerelem nem ismer lehetetlent! - 27. rész

Sziasztok! :)

Mint ahogy ígértem, most a másik történetből hoztam friss részt, hiszen attól még hogy a "You've changed my Life" most új, ezt sem akarom elhanyagolni!
Szeretem ezt a sztorit, és már nagyjából ki is találtam, hogy mi lesz a vége. Igen, a vége, ugyanis nem tervezek 3. évadot. Nehéz volt ezt a döntést meghoznom, de úgy éreztem, ebből a történetből én kihoztam a legtöbbet. Nem kell aggódni, azért még lesz "egy pár" rész, mielőtt véget ér. Hogy mennyi, azt én sem tudom pontosan, majd ahogy alakul. Mostanában sajnos nincs időm írni, szóval nem tudom, mikor fogom tudni befejezni. Na de nem is beszélek inkább ilyenekről, hogy véget ér a sztori, hiszen még tart, és még fog történni egy, s más (reményeim szerint) izgi dolog! Jó olvasást! :)

p.s.: a múltkori incidenshez a magyartanárommal pedig csak annyit fűznék még, hogy köszönöm mindenkinek a kedves szavakat, nagyon édesek vagytok, fogalmatok sincsen arról, mennyire jól esik nekem, hogy tetszenek nektek az írásaim! Jó érzés, nagyon! :)

Seb-nek igaza volt, nem tartott sokáig ez az egész botrány. Legalábbis a sajtó részéről. Még próbálkoztak egy darabig, de mivel nem reagáltunk, valahogy lecsendesedett az egész. Megnyugodtunk, gondoltuk ennyi volt. De persze fogalmunk sem volt arról, hogy még csak most jön a dolog java. Nem is a médiával kellett megvívnunk a harcunkat, mert a firkászok nem számítanak…

Délután volt, épp mind a nappaliban üldögéltünk, azaz a gyerekek rohangásztak a lakásban, mi meg beszélgettünk, bár inkább csak hülyültek a srácok. Hirtelen megszólalt a bejárati ajtó csengője, mi meg csak hülyén néztünk egymásra, fogalmunk sem volt, hogy ki lehet.

- Majd én nyitom- állt fel Pierre, mert mindenki más a párjával volt elfoglalva, és kissé kellemetlenül érezhette már magát. Nem foglalkoztunk a dologgal, gondoltuk megint a szomszéd jön panaszkodni, hogy hangosak a kicsik, vagy a zene, vagy tudom is én.

- Persze, itthon van, de…- hallatszott Pierre hangja az előszobából, de mielőtt még befejezhette volna a mondatát, egy igen feldúlt, idősebb nő lépett a nappaliba. Mindenki felnézett, a srácokon láttam, hogy tudják ki ő, és nem számítanak sok jóra a látogatásától.

- Anya…?- emelte fel a fejét Seb az ölemből.

- Mit jelentsen ez az egész, kisfiam!?

- Várj egy percet, nem úgy van, ahogy gondolod!- ugrott talpra Seb.

Remek!- gondoltam. Újabb botrány, kiabálás. Most Seb anyja elküld engem melegebb éghajlatra, hogy nem vagyok a fiához való, meg hogy miket ír a sajtó, és bla bla bla… nagyon elegem volt már ebből az egész cirkuszból, és egyáltalán nem állt szándékomban még egyszer végig csinálni, nem akartam magyarázkodni. Nem mondom, hogy nem tartozik rá, mert az ő unokájáról van elvégre szó, de ennek talán akkor sem ez az elintézési módja, hogy idejön kiakadva ordítozni, és számon kérni rajtunk a dolgokat. Mégis hány évesnek gondolja a fiát!? Nem tartozik neki már felelősséggel…

- Mi nem úgy van, ahogy gondolom?? Nagyon jól értem én, hogy mi folyik itt!!- tette csípőre a kezét.

- Kérlek anya, ezt ne! Üljünk le, és beszéljük meg, de nagyon kérlek, ne balhézz!

- Pedig minden okom megvan rá!

- Kérem Mrs. Lefebvre, csak hallgassa végig. Amit a sajtó ír, az…- próbálta Jeff és csitítani az asszonyt.

- Fütyülök én a sajtóra!- legyintett- és már megmondtam nektek, hogy szólítsatok csak Lorrie-nek!- mosolygott egy pillanatra Jeff-re, majd ismét Seb-hez fordult-, de mégis kisfiam, hogy gondoltad ezt?

- Hát most nem értelek- grimaszolt Seb-, ha fütyülsz a sajtóra, akkor meg miért vagy mérges?- értetlenkedett, mire az anyja csak a szemét forgatta. Annyira hasonlított arra az arckifejezésre, amit Seb (és Sophie) szokott vágni, hogy bármennyire is nem volt vicces a szituáció, majdnem elnevettem magam.

- Van egy unokám, és még csak nem is szólsz!? Milyen dolog ez??

Ez a kijelentése annyira váratlanul ért minket, hogy nem tudott egyikünk sem mit mondani. Hatalmas kő esett le a szívemről, már készültem, hogy kimagyarázzam magam, vagy védekezzek a vádaskodása ellen, és amikor realizáltam, hogy erre nem lesz szükség, hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történik. 

- Anya, én…- próbálta kivágni valahogy magát Seb, kevés sikerrel.

- Na mi lesz, be sem mutatod a barátnőd? Vagy talán már a feleséged…? Ha az esküvődre se hívtál meg, akkor aztán tényleg mérges leszek!- nevetett fel.

- Nem, esküvő még nem volt- léptem előre- Shirley Henderson vagyok- nyújtottam a kezem, de Seb anyukája kézfogás helyett megölelt engem. Elég váratlanul ért, de meg kell hagyni, jól esett.

- Lorraine Lefebvre. De szólíts csak Lorrie-nak! Most pedig, láthatnám végre a kisunokámat?

- Persze-, bólintott Seb- megyek, szólok Sophie-nak- ment ki.

- Valami gond van?- nézett rám Lorrie.

- Nincs, csak… nem erre számítottam- vallottam be őszintén.

- Nézd, én ismerem a médiát. Sebastien elég régóta benne van ahhoz, hogy ne higgyek már el mindent, amit írnak róla. Nem lehet nektek most egyszerű, miért tegyek rá még egy lapáttal azzal, hogy még én is szítom itt a kedélyeket?

- Teljesen igazad van- sóhajtottam megkönnyebbülve.

- Sophie, bemutatom neked a nagyit- lépett be Seb a kislánnyal a karján.

- Szia- mosolyodott el a gyerek elbűvölően.

- Óó, a szemei akár a tiéd- nézett a fiára Lorrie.

- Te is tudsz olyan finom csokis sütit csinálni?- kérdezte Sophie - mert a másik nagyi tud- tette hozzá, mire mindenki nevetni kezdett.

Sophie szerencsére elég nyitott volt, ennek nagyon örültem, hiszen annyi új ember vette most körül, és hál istennek elég jól alkalmazkodott a helyzethez. Teljesen elvarázsolta Lorrie-t, ahogy az én szüleimmel is tette tegnap. Majd mikor este lefektettük Sophie-t, Lorrie még maradt egy kicsit beszélgetni velünk. Meglepődve konstatáltam, hogy jobban kijövök vele, mint a saját anyámmal. Ez részben jó is volt, de valahol rossz érzéseket is keltett bennem. Emlékeztetett valakire, de nem tudtam hová tenni a dolgot. Mikor végül elment, még percekig álltam a nappali ablakánál, és kifelé bámultam a sötétségbe.

- Valami baj van?- lépett oda hozzám Seb, és átölelt hátulról.

- Nem, semmi- ráztam a fejem- azt hiszem. Lorrie nagyon rendes nő, kár hogy csak most, és így találkoztam vele először.

- Sajnálom- vágott bűnbánó képet, az állát a vállamra támasztva.  

- Jobb később, mint soha. De tudod valahol igaza volt.

- Lehet. Meghívott minket vacsorára a jövő héten. A tesóim is a városban lesznek, és összeülhetne a család.

- Persze, az jó lenne… mondtam tétovázva.

- Mi baj?

- Semmi. Csak tudod, fura ez az egész… család dolog. Eddig nem igazán mondhattam el magamról, hogy van családom egyáltalán. Kezdetben a bátyám volt csak nekem, aztán egy darabig ti, az elmúlt 5 évben pedig csak Sophie. Most pedig hirtelen annyi ember vesz körül… és sok-sok szeretet.

- Majd hozzá szoksz- mosolygott.

- Nem lesz nehéz… de tudod, valahogy mégis hiányérzetem van. Anyukád eszembe juttat valakit. Azaz, pont ez a baj, hogy nem tudom, ki az, csak valakire nagyon emlékeztet. Érted?

- Azt hiszem. Nem tudom, kire gondolhatsz. Gyere, me…

- Wendy!- kiáltottam fel hirtelen. Kibontakoztam az öleléséből, kirohantam az előszobába, felkaptam a cipőm, a fogasról a kabátomat és a kocsikulcsot.

- Shirley!?- jött ki utánam Seb- mi a…

- Később!- ráztam a fejem- szeretlek!- dobtam egy puszit neki, majd kirohantam az ajtón. Beugrottam a kocsiba, és indítottam.

El sem hiszem, hogyan felejthettem el őt!? Az elsőnek kellett volna lennie, akit meglátogatok, most hogy visszajöttem Montrealba! Évekig segített engem, támogatott, és mellettem állt, mikor senki más nem tette. Valószínűleg Lorrie pedig azért juttatta eszembe, mert ő is ugyan olyan jó fej volt.

Öt perc alatt átszáguldottam a városon, majd leparkoltam az ismerős ház előtt. Az órámra pillantottam, fél 10 múlt, tehát még nem volt annyira késő, és a konyhában is égett a villany. Kiszálltam a kocsiból, és az ajtóhoz sétáltam. Vettem egy mély levegőt, majd sóhajtva tettem az ujjam a csengőre. Felcsendült a jól ismert éles hang, mocorgás bentről, majd közeledő léptek zaja. Végül kattant a zár, és kinyílt előttem az ajtó…