You've changed my Life - 1. rész

Nos, ehhez a sztorihoz nem írtam bevezetőt, mert úgy gondoltam, az első részből majd kiderül minden. Talán kissé fura az alaphelyzet, hiszen a történetünk főhőse, Miranda, menyasszony. És a vőlegény nem Pierre... úgy gondoltam, ez izgi alapkoncepció lenne, talán mindenkinek felpiszkálta a fantáziáját, hogy mégis mi lesz akkor ebből az egészből?! :) szóval nem is mondok többet, olvassatok! Az első részből ugyan még nem sok minden derül ki, de kíváncsian várom, hogy mit gondoltok róla! :)

Jó szórakozást az új törihez! :) 

1. rész: Visszaköszön a múlt

Ez a mai szokatlanul vidám nap volt. A mindig esős London felett ma tiszta volt az ég, és a nap ragyogóan sütött. Ritkák azok a reggelek, amikor a nap első sugaraira ébredni itt…

- Jó reggelt, édes- húzott magához Jace.

- Jó reggelt- mosolyogtam vissza rá. Szeretetteljes pillantással mért végig, nagy kékes-szürke szemében tiszta boldogság csillogott. Nyitott könyv volt számomra. Az arcára volt írva az összes érzelme, csupa szív, odaadó srác volt. Talán ezért is szerettem bele. Kiszámítható volt, és azt reméltem, ez a kiegyensúlyozottság majd meghozza, amire mindig vágytam. Végülis, a dolgok nem is alakulhattak volna jobban. 2 együtt töltött év után, megkérte a kezemet, egy hónapja a vőlegényem volt, Londonban éltünk egy szép lakásban, jó állásunk volt, mi mást kívánhat még az ember? Azt hiszem, abba a kényszerképzetbe ringattam magam, hogy ez minden, amire valaha is vágytam. Kezdtem eltemetni a múltat, néha kisebb, néha nagyobb sikerrel. De a mai nap reggelén, teljesen megfeledkeztem az egészről. Mindenről. Igazán, teljesen boldognak éreztem magam, hiszen itt van nekem Jace, akinek a világa körülöttem forog. Soha nem értettem, hogyan tud ennyire elvakultan szeretni, de ha már az élet őt nekem szánta… nem kerestem a miérteket.

Nem keltünk még fel, vasárnap lévén egyikünk sem dolgozott, az ágyban fetrengtünk, beszélgettünk, és élveztük egymás társaságát. Majd kicsit később Jace felkelt, és hozott az ágyba reggelit.

- Minden rendben?- kérdeztem tőle, miközben a pirítósomat majszoltam. Szórakozott volt, ami nem volt jellemző rá, tudtam, hogy valami foglalkoztatja, de kivételesen nem jöttem rá rögtön, hogy mi az.

- Persze szívem- felelt, de nem nézett rám.

- Jace…- sóhajtottam türelmesen- tudod mennyire utálom, ha hülyének nézel- közöltem egyszerűen- bökd már ki, hogy mi bánt!

- Tudod… gondolkodtam kettőnkön. A házasságon, és a jövőnkön. Én…- itt megint elhallgatott. Bátorítóan rámosolyogtam, hogy folytassa- tudod, én szeretnék már gyereket.

Kész. Lefagytam. Természetesen volt erről már szó köztünk, de mindig inkább jegeltem a témát. Én is akartam gyereket, de korainak éreztem még. Na és mi van akkor, ha Jace-el nem működnének a dolgok? A szerelem, és a kiegyensúlyozott, biztonságos kényelem érzete, egészen más dolog. Előbb biztos akartam lenni benne, hogy működik a házasságunk, és amúgy is, 23 évesen az ember még kissé túl fiatal az ilyesmihez.

Igyekeztem, hogy érzelemmentes maradjon az arcom, hiszen nem akartam őt megbántani. De valamit mégis érzékelhetett a hangulatomból, mert gyorsan visszakozott.

- De megbeszélés kérdése, tudod hogy mindig szem előtt tartom, amit te szeretnél.

- Tudom- feleltem lassan- és ezért hálás is vagyok. De nem szeretnék most erről beszélni- zártam rövidre a kínos dolgot. Persze nem is hozta fel többet, de tudtam, hogy ez még téma lesz. Láttam a szemében a vágyakozást, tudtam, mennyire szeretne gyereket. Magamnak is fájt egy kissé bevallani, de én nem voltam abban biztos, hogy szülni szeretnék. Pontosabban, hogy neki szeretnék gyereket szülni…  

Próbáltam nem erre gondolni egész nap, kevés sikerrel. Padig Jace mindent megtett, hogy elsikálja a kínos beszélgetés minden szavát. Tényleg igyekezett, felajánlotta, hogy elmehetnénk sétálni, majd megebédelhetnénk valahol. Beleegyeztem. Mindig kellemesek voltak ezek az együtt töltött napok, és az elmúlt hét kemény hajtása után, jól esett kikapcsolódni.

- Miért nincs rajtad a gyűrű?- pillantott le a kezemre Jace. A parkban ültünk, és beszélgettünk, fejemet a vállán nyugtatva, ő pedig átkarolt. Volt valami rejtett bosszúság a hangjában.

- Itt van a tárcámban, csak most nem vettem fel.

- Azt szeretném, ha felvennéd- az általában kedves hangja, most keményen csattant. Mivel igen önfejű voltam, és nem szerettem, ha megmondják, mit kéne tennem, most is megmakacsoltam magam…

- És ha nem akarom?- fontam karba a kezem.

- De a menyasszonyom vagy!

- Ha így parancsolgatsz, nem sokáig!- bukott ki belőlem. Néma csönd telepedett ránk, egyikünk se tudott megszólalni. Én megijedtem, hiszen egy ilyen kijelentésnek súlya van, talán nem kellett volna ezt kimondani… Jace szeméből most kivételesen nem tudtam semmit kiolvasni.

- De én szeretlek…- bökte ki végül bizonytalanul.

- Ne haragudj, nem mondtam ezt komolyan, tudod hogy én is téged.

Sosem veszekedtünk, hála Jace simulékony természetének. Igen, kicsit papucs volt, így is lehet mondani. De ezen kívül, semmi kifogásom nem lehetett ellene.

Már az étteremben ültünk, mikor megcsörrent a telefonom. Rápillantottam a kijelzőre, egy ismeretlen szám volt. De úgy döntöttem, kinyomom.

- Felvehetted volna nyugodtan.

- Biztos munkaügyben keresnek, majd holnap bemegyek, és ott elér mindenki- legyintettem. Utáltam, ha a szabadnapomon hívogatnak, mindenféle hülyeséggel. Hát már pihenni sem lehet!? Végig robotolom a hetet, akkor legalább ezen a két napon hagyjanak már békén. De úgy tűnt, kitartóbbak voltak. A végén meguntam, hogy hívogatnak, meg eszembe jutott, hogy ha ennyire el akarnak érni, akkor lehet hogy komoly az ügy. Bocsánatkérően pillantottam Jace-re, de ő csak rám mosolygott, jelezve, hogy nyugodtan intézzem.

- Halló?- emeltem a fülemhez a telefont.

- Jó napot, Miranda Carsonnal szeretnék beszélni- jelentette ki a hang a vonal túlsó végéről. Elfogott egy különös érzés. Ismerős volt nekem, mégis olyan idegen. 

- Én vagyok- mondtam ki kissé bizonytalanul. 

- Oh Miri, meg se ismertem a hangod!

- Ne haragudj, de én sem ismertem meg a tiédet- próbáltam finoman rávezetni arra, hogy ideje lenne bemutatkozni.

- Bocsi- nevetett- Chuck vagyok.

- Chuck Comeau?!- suttogtam elfehéredve. Igyekeztem kerülni Jace aggódó pillantását. Felszínre törtek az olyan régen elfojtott emlékeim. A srácok, és… az a felejthetetlen két év, Pierre Bouvier-rel. Ez az én múltam kis titka, amitől nem tudok szabadulni. Olyan távoliak voltak ezek a képek, most, Chuck hangját hallva, mégis olyan könnyen visszaköltöztek a szívembe… hosszú évek kínkeserves szenvedése árán elfojtott, édes emlékek. Tudtam, hogy ennek nem lenne szabad megtörténnie, de nem tudtam mit tenni. Csak ültem ott falfehéren, teljesen megsemmisülve.

- Hát persze!- csengett a vidám hangja, pont ugyan úgy, mint régen- mi újság veled, Míra?

- Te most hülyének akarsz nézni engem!?- kérdeztem kínomban majdhogynem nevetve. Milyen könnyen visszazökkentem abba a stílusba, ahogy mindig is beszéltünk egymással…

- Öhm… nem igazán ez volt a szándékom, hogy őszinte legyek- jött most ő egy kicsit zavarba.

- Színeteket se láttam már mióta, és 3 év elteltével felhívsz, hogy megkérdezd, mi újság? Nem Chuck, engem se ejtettek a fejemre… szóval, bökd ki, hogy mit szeretnél!- parancsoltam rá, a tapintat mindenféle hiányával.

- Sejtettem, hogy kissé átlátszó lesz- hallottam, hogy mosoly bujkál a hangjában, szinte magam előtt láttam az arcát- hogy őszinte legyek, tényleg van hátsó szándékom- sóhajtott- elég nagy gáz van Miri, és szeretnénk a segítségedet kérni…

Mi? Gáz van? És pont az én segítségem kell nekik? Semmit nem értettem az egészből. Már hogy tudnék én rajtuk segíteni? Annyi pénzük van, bármit és bárkit meg tudnak venni, mit tudhatok én, amit más nem tehet meg? Mi lehetett olyan fontos, hogy 3 év után, képes volt felhívni érte?

- A segítségemet?- vízhangoztam a szavait. Számomra semmi értelmük nem volt.

- Igen. Segítesz nekünk? Kérlek, Míra!- szinte magam előtt láttam az arcát…

- De hát azt sem tudom, miről van szó- motyogtam bizonytalanul.

- Tudom…- sóhajtott-, de félek, ha tudnád, nemet mondanál. Nagyon sokat kérnék most tőled, nehéz szívvel teszem, de te vagy az egyetlen, és utolsó reményünk…!