You've changed my Life - 7. rész

Sziasztok! :)

Tudom, hogy nemrég volt friss, de gondoltam nem bánjátok, hogy hoztam egy részt nektek! :) Nos, ennek az az oka, hogy tulajdonképpen szerintem én jobban izgulok, hogy mi lesz a véleményetek, mint Ti, hogy valójában mi is lehet az a "hatalmas titok" :DDD fura érzés számomra, hogy végre lehull a lepel, bár egy-ketten írták, hogy már sejtik, miről is lehet szó. Nem is húzom ezt tovább, jó szórakozást az olvasáshoz, kíváncsian várom, hogy ki mit gondol a részről! :)

7. rész: Végre minden kiderül...

Igen, persze hogy tudni akartam mi folyik itt! De akkor is megrémített. Bemegyünk a kórházba? Lecövekelve álltam ott, és nem tudtam megmozdulni.

- Ki van kórházban?- kérdeztem alig hallhatóan.  

- Míra, majd útközben…

- Nem, David! Tudni akarom, most!- fontam karba a kezem. Persze hogy tudtam… ha nem Ő lenne, már elmondták volna. Nem mintha a többi srácért nem aggódnék, ha ők lennének ott, de akkor is. Még valahol a lelkem mélyén egy picit reméltem, hogy nem…

- Igen, Pierre az- mondta ki végül Chuck, pontosan azt, amitől féltem.

- Miért?- jött a következő kérdésem- mi történt vele?

- Autóbalesete volt- folytatta David, most már minden tiltakozás nélkül.

- És… hogy van?

- Fizikailag kezd rendbe jönni- válaszolt Chuck.

- Hogyhogy csak fizikailag?- rémültem meg.  

- Súlyos fejsérülést szenvedett, és elvesztette az emlékezetét… úgy 3 teljes év kiesett neki.

- Hogy micsoda!?- kérdeztem, a hangom egy oktávval feljebb csúszott, és a hisztéria csengett ki belőle.

- Pontosan jól hallottad. Azt hiszi, hogy még együtt vagytok, és senki nem tudja megértetni vele, hogy ez már nagyon rég nincs így. A legutóbbi alkalommal, amikor próbáltuk elmagyarázni neki, teljesen kiborult. Az orvosok azt mondták, hagyjunk fel ezzel, mert többet árt neki, mint használ.

- És ezt mégis hogy gondoltátok? Hogy folytatjuk ott, ahol abbahagytuk? Mégis mit képzeltek!?- akadtam ki.

- Még nem fejeztem be- intett le Chuck- az orvosok szerint szüksége van egy nagyon meghatározó emlékre vagy személyre abból a pár évből, ami kiesett neki. Mindent megpróbáltunk, de semmi…

- És itt jöttem a képbe én- fejeztem be helyette.

- Ahogy mondod- helyeselt David.

- De pontosan mit is vártok tőlem, srácok?- néztem rájuk bizonytalanul. Pierre nem emlékszik arra, hogy már nem vagyunk együtt? Ijesztő volt számomra a helyzet, bár azt sem tagadhatom, hogy valahol egy kicsit örültem neki, valahol pedig szörnyen kínosnak, és rossznak éreztem a dolgot.

- Nem tudjuk, Míra. Talán te majd eszébe juttatod, hogy mi történt.

- És mi van, ha nem?- kérdeztem, de erre már nem tudtak mit válaszolni. Mindhárman csendben álltunk, és tanácstalanul bámultunk egymásra.

- Nos, akkor még mindig megmondhatod neki, hogy már nem szereted, és legyen vége- szólalt meg végül David.

De vajon ezt akarom-e? Fogalmam sem volt… igazuk volt a srácoknak, kiborultam, és össze voltam zavarodba. De ki ne lenne, ha kiderülne az ex-barátjáról, akit még mindig szeret, hogy egy baleset következményében nem emlékszik arra, hogy szakítottak!? Talán 2 évvel ezelőtt ez lett volna minden vágyam (mármint nem a baleset…), de nem tudtam, hogy most mit érezzek. Meg azt sem, hogy vajon segítene-e dönteni, ha látnám Pierre-t. Nem, egész valószínű, hogy csak még jobban összezavarna, de aggódtam érte…

Türelmetlenül vártam, amíg a srácok elkészülnek, majd beültünk a kocsiba, és irány a kórház. Eléggé féltem. Egyrészt azért, mert évek óta nem találkoztunk egymással, és valahogy nem úgy képzeltem el, hogy egy kórházi ágyon látom őt viszont.  

- Mikor volt a baleset?- kérdeztem a srácoktól, mikor már a kocsiban ültünk.

- Egy hónapja kb., és 3 hetet mesterséges altatásban volt, a fejsérülései miatt.

- És most hogy van? Mennyire ijesztő az állapota?- kérdeztem aggódva.

- Fizikailag már egész jól van. A csuklója repedt meg, de arról már le is szedték a gipszet. Egy bordája is elrepedt, szóval kissé nehezen veszi a levegőt, de a doki azt mondja, hogy az hamar rendbe jön. A feje viszont be van kötözve, össze kellett varrni a homlokán egy kisebb sebet, az már szépen gyógyulgat. Viszont a másik seb a fején… hát, az még időbe telik.

- Vissza fognak jönni az emlékei?

- Nem lehet tudni. Van, akinek visszajönnek idővel, és van, akinek soha.

- Értem- motyogtam magam elé. Ezzel az infóval nem voltam kisegítve. Nem tudtam mit várnak tőlem, hogy mit tegyek Pierre felépülésének érdekében. Ha vele vagyok, ahogy anno, az nem hiszem, hogy működne, hiszen nem az a célunk, hogy úgy tűntessük fel, mintha ez a 3 év, amire nem emlékszik, nem is lenne. És különben is, mi van, ha közben visszatérnek az emlékei, és eszébe jut, hogy már nem szeret? Egyszer már túléltem a szakítást vele, még egyszer képtelen lennék rá. Na de most az ő egészségéről van szó… lehetek ennyire önző? Vagy önzőségnek számít-e, ha tudom, hogy nem élném túl?

Mikor beléptünk a kórház ajtaján, már a torkomban dobogott a szívem. Látni akartam Őt, de valahogy mégse. Féltem a reakciójától, és attól, hogy nem tudom normálisan kezelni a helyzetet.

Némán követtem a srácokat, felmentünk a harmadik emeletre, majd balra fordultunk egy hosszú folyosóra. Az egyik ajtó előtt egy padon ott üldögélt Jeff és Seb, a lépteink zajára felkapták a fejüket.

- Míra!- ugrott fel Jeff- és odarohant hozzám-, hello kiscsaj! De jó látni!- ölelt meg.  

- Szia Jeff- mosolyodtam el. Édes volt, hogy így örül nekem- te is hiányoztál nekem!- majd elengedtem őt, és Seb felé fordultam-, szia Seb!- köszöntem neki vidáman, de hamar le is hervadt a mosoly az arcomról. Karba tett kézzel állt ott, és a pillantása nem volt épp barátságos, és nem értettem, hogy mi a baja. Kínos csend volt, senki nem szólalt meg, én meg növekvő zavarral pillantottam végig a srácokon.

- Seb, ne csináld a balhét, kérlek…- fordult hozzá végül Chuck.

- Én nem csinálom, de ez akkor sem jó ötlet!- húzta a száját.

- De igenis az!- szállt be Jeff is a vitába- a dokik azt mondták, kell egy meghatározó személy…

- És Míra pontosan ilyen- tette hozzá David.

- Eddig azt próbáltuk neki elmagyarázni, hogy mindez már a múlt, most meg Míra ideállít? Teljesen össze fog zavarodni!- ellenkezett Seb.  

- Hogy te mekkora seggfej vagy! Míra ideutazott Londonból úgy, hogy fogalma sem volt semmiről, csak annyit tudott, hogy a segítségére van szükségünk! Otthagyott mindent miattunk, erre te meg ilyeneket mondasz!- vett a védelmébe Chuck.

- Ne haragudj Miri- fordult most Seb felém, én meg nagy könnyes szemekkel pislogtam rá- nem volt célom megbántani téged, egyáltalán nem veled van bajom, sőt, én is örülök, hogy újra látlak- mosolyodott el-, de ez így akkor sem lesz jó!

- Akkor mégis szerinted mit kéne tennünk!?- háborodott fel David, mielőtt én megszólalhattam volna.

- Nem tudom-, rázta a fejét Seb- nem vagyok orvos… jut eszembe, épp doki van nála.

- Az jó, legalább nem kell az orvosok után szaladgálni, hogy mondják el, mi van vele- bólintott Chuck.

Ezzel abbamaradt a vita, a srácok leültek a padra, mert még egy darabig nem mehettünk be Pierre-hez. Csak én nem tudtam nyugton maradni, fel-alá járkáltam a folyosón.

- Míra, ülj már le! Vagy legalább maradj egy helyben- szólt rám Jeff.

- Nem tudok- válaszoltam kurtán. Ideges voltam. Seb-re nem haragudtam, mert nekem is kétségeim voltak azt illetően, hogy ez-e a legjobb, amit tehetünk. Na jó, azért talán mégis egy kicsit rosszul estek a szavai…

- Oké, akkor gyere le velem kávéért- ajánlotta Seb.

- Nem megyek- ráztam a fejem. Itt akartam maradni, hogy ha kijön a doki, egyrészt halljam, amit mond, másrészt meg hogy utána bemehessek Pierre-hez. 

- Dühös vagy rám azért, amit mondtam?- jött oda hozzám, és lehalkította a hangját.

- Nem, mert lehet hogy egy kicsit igazad van. Fogalmam sincs, hogy ez működni fog-e. De ha már itt vagyok, én meg akarok tenni Pierre-ért mindent, ami tőlem telik.

- Nem várunk el tőled semmit, ezt ugye tudod? Ha nem lesz jobban, az nem a te hibád lesz.

- De reméljük, hogy segíteni fog neki, hogy visszaemlékezzen mindenre- nyeltem egy nagyot. A „minden”-ben az is benne van, hogy szakítottunk…

Mielőtt Seb válaszolhatott volna, kinyílt a kórterem ajtaja, és egy fiatal orvos lépett ki rajta.

- Doktor úr! Hogy van?!- rohanta le őt egyből Jeff.

- Az állapota szépen javul. Napok kérdése, és hazamehet.

- És az emlékezete?- érdeklődött David.

- Mint ahogy már mondtam önöknek, ezt sajnos nem lehet tudni. Ennyi idő elteltével már lassan, foszlányokban vissza szoktak térni a régi emlékek, de Mr. Bouvier nem mutatja ennek jeleit. Bár ez még nem azt jelenti, hogy soha nem fog már emlékezni a kiesett időszakra, de sajnos számolni kell ezzel is. De személyenként változó, hogy mennyi időbe telik, szóval még van remény- bíztatott minket- bemehetnek hozzá, de elég fáradékony a gyógyszerek miatt.

- Rendben, köszönjük szépen!- bólintott Chuck, majd az orvos otthagyott minket.

- Oké srácok, hát akkor…- tettem a kezemet a kilincsre.

- Egyedül akarsz bemenni?- kérdezte Jeff.

- Nem tudom… talán nem. Vagy mégis. Nem tudom srácok. Félek- sóhajtottam.

- Nyugi, csak Pierre van odabent, nem fog megenni- próbált viccelődni David, de ezzel pont nem nyugtatott meg. Épp ez volt a gondom, hogy Pierre van odabenn, ki tudja milyen állapotban, és ki tudja, hogyan fog reagálni arra, hogy én feltűnök…

- Jólvan, jólvan… Chuck, bejönnél velem?- néztem rá.

- Persze-, bólintott.

A gyomrom görcsben volt, a szívem a torkomban dobogott, és majd elájultam. De vettem egy nagy levegőt, és beléptem a kórterembe…