You've changed my Life - 11. rész

Sziasztok! :)

Van pár változás az oldalon ismét, kezdésnek rögtön az új design. Untam a sötétet, remélem tetszik nektek :) a fejlécről csak annyit, hogy ugye a legutóbbin csak Pierre és Míra kapott helyet, ezen most itt van mindenki, beleértve Jace-t, Míra vőlegényét is. Említették páran, hogy nem igazán szimpatizálnak vele, többek között én sem. Sajnálattal közlöm, hogy ismét rendszeres és igen fontos szereplőjévé válik a történetnek... :D na, de nem árulok el semmit! :) a szereplőkről még annyit, hogy mindkét történet "szereplők" menüpontjába bekerültek az eddig hiányzó, vagy épp új személyek. (a Seb-es sztoriban a srácok barátnőjeivel, a YCML-ben pedig Míra húgával bővült a lista)
Ja és hát akkor persze következzen az, ami (reményeim szerint) mindenkit érdekel: a friss rész! :) Jó szórakozást hozzá! :)

És mivel írtam párszor itt a vizsgáimról, ezért gondoltam megemlítem, hogy sikerült minden! Köszönöm, akik drukkoltak nekem, jól csinálták :))

11. rész: Irány „haza”

Másnap reggel korán ébredtem, volt még egy csomó időm a gép indulásáig, és már teljesen összepakoltam. Gondoltam addig hasznossá teszem magam, és készítek reggelit a srácoknak, csak hogy csináljak valamit.

- Hmm, kávé!- jelent meg Jeff a levegőbe szagolva- ez mindig is annyira hiányzott nekem!

- Köszi Jeff- nevettem fel bosszúsan- kávét főzögetni bárki más is tud!

- Lachell nem…- rázta a fejét, miközben ő is nevetett.

- Ki az a Lachell?- kérdeztem csodálkozva.

- Oh, basszus…- kapta a szája elé a kezét- hát ő…

- Jeff!- tettem csípőre a kezem- tudni akarom!

- Hát jó- sóhajtott- Lachell Pierre jelenlegi barátnője. De Pierre egyáltalán nem emlékszik rá, ezért próbáljuk távol tartani tőle. Nem szereti ezt a nőt. Már a baleset előtt se szerette.

- Ez most komoly!? Ti teljesen hülyék vagytok!? Barátnője van, és így hívtok engem ide, plusz még „véletlenül” el is felejtettetek szólni nekem erről az „apró” dologról?!- lettem egy pillanat alatt totál ideges. Chuck ugyan említette, de úgy tűnt, csak azért mondja, hogy lássa a reakcióm...

- Mi csak próbáljuk a helyes útra terelni mindkettőtöket- védekezett Jeff.

- Szerintem meg csak szimplán idióták vagytok!!- mérgelődtem- Pierre is, és én is felnőttek vagyunk már, nem kell minket semerre sem terelgetni!

- De kell, mert az intelligenciátok kb. egy teáskanál szintjén áll, és nem vagytok hajlandóak bevallani, hogy mit éreztek.

- Mi van ha nincs mit bevallani!? De tudod mit!? Mindegy is, minek is erőlködök, neked én nem tartozom magyarázattal Jeff Stinco!

- Tényleg nem- felelt még mindig ugyan olyan higgadtan, ami engem rettenetesen felhúzott. Kb. bőgni lett volna kedvem, és/vagy felpofozni őt, minimum.

- Akkor ezt megbeszéltük! Sok sikert a továbbiakban, mások életének igazgatásához! De csak egy jó tanács: inkább foglalkozz a sajátoddal!- azzal otthagytam őt. A bőröndjeim már az előszobában voltak, felkaptam őket, kiviharzottam a lakásból, úgy becsapva magam mögött az ajtót, hogy azon is csodálkoztam, hogy nem szakadt ki a helyéről keretestül. Rettentően ideges voltam.

Igaz, még volt egy órám a gép indulásáig, de azért kimentem a reptérre, nem lettem volna képes tovább elviselni Jeff okoskodását. Nem akartam most erre gondolni, semmire a montreali dolgok közül, egyszerűen otthon akartam már lenni!

Nagyon hosszú volt az út, plusz még a jetlag is elég rosszul esett, azt se tudtam, hogy most hány óra van, meg semmit. Jace szerencsére elém jött, így legalább a csomagjaimat nem kell majd cipelnem (:D)

- Szia kicsim!- jött oda hozzám.

- Jace!- karoltam át a nyakát- hiányoztál!- sóhajtottam.

- Te is nekem! Mi volt Kanadában?- kérdezte, és rögtön láttam a féltékenységet csillogni a szemében.

- Nem akarok erről beszélni- tértem ki a válasz elől- menjünk haza, fáradt vagyok!

Látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy nem mesélek el neki semmit, de nem érdekelt. El kell fogadnia, hogy nem kellemes számomra ez a téma.

Otthon gyorsan lefürödtem, majd kidőltem, és fel se keltem másnap délig. Persze üres volt mellettem az ágy… pedig jól esett volna most odabújni valakihez. Ásítva kimásztam az ágyból, felvettem a köntösöm, és a konyha felé indultam. Szokásos kedves kis üzenet a pulton Jace-től. Reggeli a hűtőben… ahogy szokott. Azt hittem, megnyugtat majd, ha minden visszatér a normális kerékvágásba, de rá kellett jönnöm, hogy unalmas. Reggeli után munka, ebédszünet, majd vissza dolgozni, ezután hulla fáradtan hazaesni, vacsi, tévézés, beszélgetés… és aznap se történt semmi érdemleges.

Teltek a napok, hetek, az eljegyzési gyűrű idővel visszakerült az ujjamra, és elhatároztuk, hogy hamarosan megtartjuk az esküvőt is, hiszen minek várni? Pár héttel azután, hogy visszajöttem Kanadából, már bele is fogtunk a szervezésbe. Jace ugyan valószínűleg láthatta rajtam, hogy korántsem vagyok olyan lelkes a dolog iránt, mint ahogy az egy menyasszonytól elvárható lenne, de nem sértődött meg rajta. Még akkor sem, mikor semmi érdeklődést nem mutattam se a menü, se a díszítés, vagy a zenekar iránt. Egyedül a vendéglista volt az, ami egy kicsit is foglalkoztatott.

- 3ra megbeszéltem neked egy időpontot a ruhaszalonba- figyelmeztetett Jace- a menyasszonyi ruhát már nem választhatom ki helyetted- mosolygott. Én ugyan azon a véleményen voltam, hogy tőlem akár simán ki is választhatná, vagy férjhez mennék én pólóban meg farmerban is. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, nem hozott túlságosan lázba az esküvőszervezés, és a részletek.

- Rendben- próbáltam mosolyogni, és úgy tenni, mintha érdekelne. Utólag belegondolva, nevetséges, hogy ezt az egész cirkuszt végigcsináltam. Szerettem Jace-t, de  ez a dolog nem volt az igazi, és ezt én is éreztem, persze tudtam hogy miért, de a világért sem vallottam volna be magamnak sem. Annyira kétségbeesetten próbáltam bizonyítani, hogy jól megvagyok Pierre nélkül…

Másfél hónappal a kanadai kiruccanásom után, már minden készen állt. Fogalmam sem volt, hogyan tudtak ennyi idő alatt mindent megszervezni, de Jace és a szülei kitettek magukért, én ugyanis azon kívül, hogy elmentem ruhát próbálni, és a vendéglistára felírattam velük azokat, akiket mindenképp meg akartam hívni, semmit nem csináltam.

- Nem Míra, nem akarom a kanadai barátaidat az esküvőnkre- tiltakozott Jace, már sokadszorra.

- Nem baj- vontam vállat- akkor is jönnek- annyiszor átbeszéltük ezt már, és egész biztos voltam abban, hogy ebből nem fogok engedni. Tudtam, hogy Seb halálra fog szekálni az egész esküvő alatt, de ő így is úgy is itt lesz Jenna miatt, Chuck-nak pedig megígértem, hogy meghívom, és úgy tűnt, ő tényleg őszintén szeretné, ha barátomként itt lehetne. És ha már ők itt vannak, Jeff és David miért ne jöhetne? Bár még kicsit haragudtam rájuk, amiért nem szóltak, hogy Pierre-nek barátnője van, de ez az egész cirkusz kettőnk körül, nem az ő hibájuk, szóval gondoltam itt az ideje megbocsájtani nekik. És különben is, ha ők itt vannak, talán elviselhetőbb lesz számomra is ez az egész.

- De kicsim…

- Nincs de. Ők a barátaim, Seb pedig a húgommal jár, és Pierre-t nem hívtam meg, szóval nem tudom mi a bajod!- na igen, a srácok rendben, de Pierre-t meghívni már kissé túlzásnak éreztem volna. Meg ki tudja, nem jó ómen, ha a menyasszony esetleg elfelejt igent mondani, mert leköti a figyelmét az egyik vendég gyönyörű szempárja…  

-  Rendben, legyen ahogy akarod!- adta meg magát végül Jace- de csak mert ma muszáj véglegesíteni a vendéglistát, a hét végére meglesznek a meghívók, szétküldjük őket, és szombathoz három hétre lesz a Nagy Nap!- lelkesedett.

- Oké- ásítottam- akkor aludjunk, mert már abba is bele lehet fáradni, ahogy magyarázod a sok tennivalót. Nem tudom, hogy szerveztél meg mindent ennyi idő alatt- dőltem be az ágyba.

- Egyszerűen. Tudod, ez az, amit szereznék. Elvenni téged feleségül. És ezért mindent meg is teszek- ölelte át a derekamat hátulról, és a nyakamat kezdte csókolgatni.

- Örülök- mondtam csöppet sem lelkesen.

- Szeretlek- csókolgatta tovább a nyakam, és végig simította a combom.

- Én is, de ezt kérlek hagyjuk most… fáradt vagyok- hoztam fel egy kifogást. Nem akartam bevallani magamnak se, de nem kívántam őt, és a gondolat, hogy nemsokára a férjem lesz… tudom, őrültség, de annyira be akartam bizonyítani, hogy boldog vagyok, hogy nem érdekelt, vajon valóban az vagyok-e, csak a látszatot akartam megteremteni mások számára. Azt hittem, az elégedettség, ami eltölt majd, ha ez sikerül, elég lesz ahhoz, hogy ha nem is boldog, de jó életem legyen.