A szerelem nem ismer lehetetlent! - 46. rész

Sziasztok! :)

Hétvégén valószínűleg nagyon el leszek havazva, szóval úgy döntöttem, most hozok nektek egy friss részt! :) "A szerelem nem ismer lehetetlent!" 46. fejezete, ugyan kicsit rövid, de hát most ez van. Egyébként rohamosan közeledünk a történet vége felé, ami egyszerre elszomorít, és izgalommal tölt el, mert már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fogtok szólni a végéhez!

Jó olvasgatást! :)

u.i.: és hát hogy ezt is megemlítsem a bejegyzésben, Pierre-nek Nagyon Boldog Szülinapot! :)) ♥

46. rész

A napok szédült gyorsasággal teltek, és nagyon boldogan, szóval fel sem tűnt senkinek az idő múlása. Lachell figyelmét ugyan elterelte az ikerterhesség, de én még azóta is sokat rágódtam a közelgő turnén, ami mintha ott lógott volna a fejünk felett, arra várva, hogy feszültséget szíthasson. Bennem újra és újra felmerült a kérdés, hogy vajon mikor, és mennyi időre mennek el, de Seb folyamatosan kitért a válaszadás elől, és ez rettentő zavaró volt számomra.

- Mikor mész el?- szegeztem neki a kérdést. Késő este volt, sikerült végre valahára elaltatnunk Sophie-t, és éppen készültünk volna egymásnak esni, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat, képtelen voltam így ellazulni, és a szexre koncentrálni.

- Nem tudom, de hiszen még csak most kezdtünk bele…- pislogott zavartan.

- Tudod te is nagyon jól, hogy nem arra gondoltam- igyekeztem komoly maradni, de azért egy mosolyt nem tudtam elfojtani-, hanem a turnéra!- sóhajtottam türelmetlenül.

- Ja hogy az…- morogta csüggedten.

- Szóval mikor?- sürgettem a válaszát.

- Holnaphoz két hétre- felelte kelletlenül.

- És mikor jöttök haza?- tettem fel az újabb kérdést. Nem esett jól amit hallottam, de tudnom kellett, és végre kivételesen hajlandó volt normálisan válaszolni, ki kellett használjam.  

- Valamivel több, mint három hónap…- mondta ki habozva.

- Mikor jössz haza?- ismételtem meg a kérdésem.

- Április 23.-án van az utolsó koncert… tehát ha minden jól megy 25.-én már itthon leszünk.

- Az majdnem 4 hónap…- nyögtem ki elhűlve- Seb, nem erről volt szó!- magam sem tudtam miért, de könnyekkel telt meg a szemem. Egyáltalán nem volt ennyire vészes a helyzet, de valamiért megállíthatatlanul tört rám a sírógörcs.

- Shir nyugalom! Ez nem a világ vége, majd sokat beszélünk, meg minden... jaj ne sírj már!- esett teljesen kétségbe a könnyeim láttán.

- Nem, nem- ráztam a fejem- oké, rendben van, semmi baj! Én csak… váratlanul ért egy kicsit, ne haragudj!- ugrottam fel az ágyról, és berohantam a fürdőbe. A mosdóra támaszkodtam, miközben rázott a zokogás. Magam sem értettem, miért. A semmiből jöttek a könnyeim, de sehogy sem akart elmúlni a hirtelen letargia, ami a hatalmába kerített.

- Kicsim, mi a baj?- lépett mögém Seb.

- Semmi… nem tudom!- mondtam elkeseredetten- ne haragudj, hogy így kiborultam, nem tudom mi üthetett belém!- fordultam felé.

- Ne aggódj, minden rendben lesz!- ölelt magához. Szótlanul bújtam hozzá, nagyon is szükségem volt most erre az ölelésre- figyelj!- szólalt meg hirtelen- mi lenne, ha a turné előtt elutaznánk valahova? Kettesben?

- Hát… jól hangzik, de mi lesz Sophie-val?- haboztam.

- Mi lenne vele?

- Úgyis elmész hónapokra, és most még arra a kicsi időre is itt hagyjuk, amit vele tölthetnél? Nem akarom lepasszolni a gyereket…

- Igazad van, de szükségünk van egy kis kikapcsolódásra! Ellesz a srácokkal- győzködött tovább.

- Nem az a gond, hogy nincs akire bíznánk, csak nem tudom mit szólna hozzá- hezitáltam még mindig.  

- Vagy várj, jobb ötletem van! Mi lenne, ha átvinnénk a szüleimhez? Anyuék örülni fognak neki- javasolta Seb.

- Jó ötlet- bólogattam. Ez már egy kicsit jobban tetszett, Lorrie-ék úgyis kevés időt töltenek a kislánnyal- majd holnap megkérdezzük, hogy mit szól hozzá!

- Rendben- mosolyodott el.

Másnap reggel felhívtuk Seb szüleit, hogy elvállalnák-e, hogy vigyáznak a picire. De ahogy Seb is megjósolta, majd kibújtak a bőrükből örömükben, hogy egy hétig náluk lesz az unokájuk. Majd miután velük megbeszéltük, előadtuk Sophie-nak is a dolgot, aki legnagyobb meglepetésemre szintén kitörő örömmel fogadta a hírt, és azonnal el is rohant csomagolni.

- Szóval, hová szeretnél utazni?- karolta át a derekamat Seb.

- Nem tudom, a te ötleted volt ez az egész- néztem rá tanácstalanul.

- Mit szólnál Ausztráliához?- tette fel a kérdést egy kis gondolkodás után.

- Nem- ráztam meg a fejem- nagyon hosszú az út. Ha már van egy pár napunk kettesben, nem szeretném a felét a repülőn tölteni- magyaráztam.

- Igazad van- bólogatott- hát akkor… csak van egy hely, ahova mindig is el akartál jutni?

- Nem nagyon- vontam vállat- Hawaii volt ilyen, de hát ott most voltunk.

- Akkor nem tudom… keressünk valami jó helyet!- vette fel a laptopot, majd keresztbe hasalt az ágyon, és nekilátott a keresgélésnek. Én a hátára ültem, két kezemmel a válla mellett támaszkodva előrehajoltam, és a feje fölött figyeltem, hogy mit csinál- édes, nem látok a hajadtól semmit…- szólt rám.

- Bocsi!- fogtam hátra a kósza tincseket nevetve- szóval, mit találtál?- támasztottam a vállára az állam, a kezeimmel közben átölelve a mellkasát.

- Nem tudok koncentrálni, ha közben rám mászol!- jelentette ki szemrehányó hangon, de az arcán ülő vigyor arról árulkodott, hogy cseppet sem bánja a dolgot.

- Bocsi!- ismételtem meg újra. Kissé nevetve. Egy puszit nyomtam az arcára, és le akartam szállni róla, de nem engedte.

- Szóval nem akarsz messzire menni- szentelte újra a figyelmét a kis „nyaralásunk” helyének kiválasztására.

- Nem- hagytam rá- és nem tudom te hogy vagy vele, de nekem kezd elegem lenni a télből, szóval délre kéne menni!

- Nekem nincs semmi bajom a hideggel- vont vállat-, de ha te délre szeretnél menni, akkor oda megyünk. Szóval Dél-Amerika… de ne túl messze…- tűnődött el.

- Az a fő, hogy határozottak vagyunk…- jelentettem ki szarkasztikusan-, de tudod, nekem lényegében mindegy is, hogy hová megyünk. Veled leszek, és ez a fontos- bújtam hozzá. 

- Szeretlek, ugye tudod?- húzta az arcához a nyakát ölelő kezem, és megpuszilta.