22. rész

Az utazás napján már hajnalban fenn voltam, de a többieket nem akartam felkelteni. Lezuhanyoztam, rendbe szedtem magam, elpakoltam azokat a holmikat, amik már nem fognak kelleni, majd rendeltem reggelit. Besétáltam a szobánkba, ahol Seb és Sophie aludtak. A kislány összegömbölyödve aludt az apjához bújva, aki átkarolta őt, vigyázva a begipszelt kezére. Megálltam az ajtóban, onnan néztem őket. Mosolyra húzódott a szám, és végre boldognak éreztem magam.

Sophie mocorogni kezdett, majd nyújtózkodott egyet, és körbenézett.

- Jó reggelt anyu!- szólalt meg a kis vidám, csilingelő hangján.

- Csss, felébreszted aput!- pisszegtem neki- gyere ide!- guggoltam le, és kitártam a karom, ő pedig kimászott az ágyból, és odafutott hozzám. Felkaptam, és megpusziltam- ideje felöltözni és reggelizni!

- Oké!- mosolygott elbűvölően.

Egy darabig le tudtam foglalni a készülődéssel, de aztán már nem lehetett visszatartani attól, hogy felkeltse Seb-et. Annyira izgatott volt az utazás miatt, már indulni akart.

- Apuuu!- rohant be a szobába, és ráugrott az ágyra.

- Mi az? Baj van?- ült fel azonnal Seb az ágyban, és aggódva húzta az ölébe a gyereket.

- Nincs semmi!- válaszolta szikrázó mosollyal Sophie, én pedig láttam, ahogy Seb megkönnyebbülten sóhajt- csak várom, hogy induljunk már! De anyu eddig nem engedte, hogy felkeltselek…

- Ne haragudj, már nem lehetett visszatartani őt- mosolyogtam bocsánatkérően Seb-re.

- Semmi gond- puszilta homlokon a kislányt- menj, keltsd fel a többieket is!- kacsintott rá.

- Szabad?- lepődött meg Sophie- okééé!- kiáltotta lelkesen, mielőtt még én ellenkezhettem volna, majd kirohant a szobából.

- De gonosz vagy!- néztem a gyerek után, majd odasétáltam az ágyhoz.

- Most miért? Tudod, engem hányszor borítottak ki az ágyból a srácok?

- Igen, tudom! Velem is megtették párszor!- emlékeztettem nevetve.

- Akkor most itt az alkalom, bepótolhatod az ágyban töltött perceket!- rántott le maga mellé.

- Ne most, Sophie bármelyik pillanatban betoppanhat- tapasztottam a tenyerem a szájára.

- De hát ő mondta, hogy szeressük egymást!- tolta el a kezem. Még mielőtt ellenkezhettem volna, kiabálás hallatszott a másik szobából. Káromkodva felugrottam, és kirohantam megnézni, hogy mi van. 

- Mi történt kicsim?- kaptam el a lányomat, aki épp akkor rohant ki a szobából.

- Pierre meztelenül alszik…- közölte velem a gyerek vigyorogva.

- Tessék?- néztem rá nagy szemekkel. Ezt sejtettem Pierre-ről, de nem tetszett, hogy Sophie-tól hallom.

- Pierre pucéran alszik!- ismételte meg- lehúztam róla a takarót…- itt kacagásban tört ki- én is aludhatok ezen túl pizsama nélkül?

Ekkor Pierre jelent meg az ajtóban, immár boxerben és pólóban, és látszott rajta, hogy egy kicsit kínosan érzi magát.

- Ezt majd megbeszéljük később, rendben? Menj, és borítsd ki apádat az ágyból- tettem le a gyereket- nekem beszédem van Pierre-el!

- Oké!- szökdécselt el vidáman Sophie.

- Szóval, hogy is volt ez?- fordultam az énekeshez.

- Nyugi, nem látott semmit… különben meg, tudjátok hogy így szoktam aludni, mind így szoktunk, akkor miért engeditek, hogy leráncigálja rólam a takarót?

- Gondoltam most, hogy kisgyerek van a házban, ti is felnőttök egy kicsit. De úgy látom, ilyet hiába is remélek.

- Jeff és Lily nem veszi ezt ennyire komolyan, és Alex-ből klassz kis csávó lesz, sőt már most is az! ne görcsöljetek rá annyira erre.

- Már épp akartalak kérni, hogy mondd meg, hogyan neveljem a gyerekem- mondtam cinikusan- ez más helyezet, Sophie kislány, nem lóbálhatod előtte a farkad!- akadtam ki.

- Nyugodj meg, nem lóbáltam!- tört ki belőle a nevetés, de a torkán is akadt, amilyen csúnyán néztem rá- oké, felfogtam!

- Helyes- fordultam sarkon. Visszamentem a szobánkba. Sebastien az ágy szélén ült, és vigyorogva hallgatta Sophie beszámolóját az imént történt incidensről, majd amikor beléptem, felnézett rám.  

- Gondolom Pierre-t jól leba…

- Seb!- szóltam rá, hogy ne beszéljen csúnyán a gyerek előtt.

- Khm… leszidtad- javította gyorsan ki magát.

- Mert? Miért nem szabad meztelenül aludni?- érdeklődött Sophie.

- De szabad, csak…- lázasan törtem a fejem, hogy mit mondhatnék neki- tudod, nem illik- vágtam ki magam.

- Pierre-ék sok dolgot csinálnak, amit nem illik- nevetett Sophie- de engem nem zavar, mert szeretem őket!

- Ennek örülünk- jött be Chuck- amúgy nem tudom miről van szó, de ha szeretsz minket, az csak jó- vette fel a gyereket- készen vagytok? Indulnunk kéne nemsokára.

Chuck-nak igaza volt, szóval gyorsan összeszedtük magunkat, és a reptér felé vettük az irányt. Kicsit nehéz volt Sophie-val, mert még soha nem járt reptéren, és mindig megállt bámészkodni. Igyekeztem türelmesnek lenni vele, de késében is voltunk, szóval nem volt annyira egyszerű.

- Kicsim, kérlek menjünk tovább!- könyörögtem neki, mikor ismét megállt, mert valami felkeltette a figyelmét.

- Mindjárt- mondta rám se nézve. Elég ideges voltam már, és már ott tartottam, hogy mindjárt üvöltözni kezdek a gyerekkel, mikor Jeff lépett oda hozzám.

- Nem használ, ha kiabálsz vele. Segítek, oké?- mosolygott rám, majd halál nyugodtan odasétált Sophie-hoz- hé pöttöm, mutassak valamit?- guggolt le hozzá.

- Mit?- érdeklődött Sophie.

- Érdekes hely ez a reptér, nem?- kérdezte tőle Jeff még mindig mosolyogva.

- Igen!- csillogott a gyerek szeme.

- Mit szólnál, ha felültetnélek a nyakamba? Ha onnan körbenézel, sokkal többet látsz belőle. Na?

- Oké!- tapsolt. Jeff felvette őt, majd diadalmas mosollyal az arcán jött oda hozzánk.

Csodálkoztam, hogy Jeff ennyire jól tudta kezelni a helyzetet, bár nem annyira meglepő, hiszen neki is van egy gyereke, aki ráadásul fiú. Hálát adtam az égnek, hogy lányom születet, és viszonylag kezelhető természettel áldotta meg a sors.

Ezek után már könnyen ment minden, a beszállás is problémamentesen zajlott, és az utazás is. New York és Montreal nem olyan nagy távolság, csak pár óra volt. ahogy egyre közeledtünk, egyre izgatottabb lettem. Egyszerre voltam ideges és boldog, hiszen nem tudtam, mi vár rám. Azt viszont igen, hogy nemsokára hazaérek… mert ugye mindenhol jó, de a legjobb otthon. És az én otthonom Montreal.