A szerelem nem ismer lehetetlent! - 35. rész

Sziasztok! :)

Már órák óta megnyitottam az új blogbejegyzést, hogy kirakjam Nektek az új részt, de valami felé mindig elterelődött a figyelmem. Hm, de a lényeg az, hogy most végre eljutottam idáig is! :D megint rengeteg dolgot csinálok egyszerre (nem is én lennék, ha nem tenném), de kezdek odáig eljutni, hogy teljes "lesz*rom" hangulatban, és kedélyes nyugalommal figyelem, ahogy folynak körülöttem az események - a maguk útján. Én pedig csak írogatom a kis sztorijaimat, teljesen békésen :DD ma ugye "A szerelem nem ismer lehetetlent!" sztori folytatását hoztam nektek, méghozzá a 35. részt. Meg kell mondjam, elégedett vagyok azzal, ahogy haladok az írásával. Épp a 45. fejezeten dolgozom, és már mindent kitaláltam, hogy mi hogyan lesz a végéig, csak meg kell írni :) na, de ez még messze van...
Jó szórakozást a részhez! :)

35. rész:

Teltek a napok, hetek, az idő egyre hűvösebbre fordult, és leesett az első hó is. Sophie ezt rettentően élvezte, mert bár New Yorkban is volt tél, meg hó, azért közel sem esett ennyi, mint itt Montrealban.  Imádott szánkózni, hóembert építeni, majd itthon a kandalló előtt ücsörögni egy nagy bögre forró kakaóval. A nagyszüleivel is egyre több időt töltött, többnyire inkább Seb szüleivel, illetve néha az én apámmal. Kicsit nehezen magyaráztuk el neki, hogy mi lett a másik nagyival, de ezt is valahogy megoldottuk.  

Mindeközben nagy titokban szerveztük Chuck és Melanie romantikus tengerparti esküvőjét, amit úgy döntöttünk végül, Hawaii-n fogunk megtartani. Mel semmit nem tudott az egészről, azt hiszi, nyaralni megyünk. A srácok is segédkeztek ugyan, de őket annyira nem foglalkoztatta a téma, Lily-t pedig nem engedtük nagyon semmit csinálni, amit kicsit zokon is vett, de 6 hónapos terhes volt, nem akartuk, hogy valami gond legyen, már attól is féltünk, hogy a repülőutat hogy fogja viselni. Így inkább Dannie és én vettünk le több terhet Chuck válláról.

November utolsó hetére, egy szerdai napra tűztük ki az utazást végül. Csütörtök este lesz a ceremónia, aztán vasárnapig együtt nyaralunk, ezután mi hazajövünk, Chuck és Melanie pedig megtartják a nászútjukat.

Kedd este már minden készen állt az utazásra, mind izgatottak voltunk, nehogy idő előtt kiderüljön a meglepetés, és persze hogy jól süljön el minden. Hamar lefeküdt mindenki, mert másnap nem akartuk lekésni a gépet. De reggel persze így is rohannunk kellett, nem is mi lennénk, ha időben elkészülnénk egyszer.

- Hé srácok- jött oda hozzánk a konyhába David, és lehalkította a hangját- minden megvan?

- Remélem- sóhajtottam fáradtan.

- A menyasszonyi ruhával minden oké!- jelentette be Dannie széles mosollyal.

- Ez jó. De mégis hiányérzetem van- grimaszoltam.

- Nyugalom!- csókolt meg Seb- minden rendben lesz, nem kell aggódnod!

- Félek, hogy valami rosszul sül el, és az én hibámból. Nem akarom tönkre tenni a nagy napjukat!

- Shirley, ne mondj már ilyeneket!- lépett be épp akkor Chuck- annyit segítettél a szervezésben, nem is tudom, hogyan köszönjem meg!

- Mondjuk legközelebb ne mosd össze a fehér cuccokat egy piros pólóval- tört ki belőlem a nevetés, ahogy felidéztem a múlt hét eseményeit. Nos igen, Chuck mosott. Először, és az isten adja, hogy ez legyen az utolsó alkalom is! :D

- Jó, na! Hányszor fogjátok még felemlegetni!?- durcázott kicsit.

- Én nem bánom, lett egy csomó új rózsaszín ingem!- örült magának David.

- Remek- nevettünk mindannyian.

- Annyira remélem, hogy minden rendben lesz!- sóhajtottam ismét.

- Nyugi, a vőlegényt és a menyasszonyt csak nem hagyjuk itthon, a többi már nem olyan lényeges- próbált nyugtatni Seb.

- A gyűrűk megvannak?

- Igen, ne aggódj már!

- Jó, lehet kicsit rápörögtem erre az egészre- vallottam be nevetve- csak le ne késsük a gépet! Megyek, felébresztem a többieket!- indultam az emelet felé, mert nem bírtam már nyugton maradni. Elsőnek felkeltettem Sophie-t, segítettem neki felöltözni, majd leküldtem reggelizni a srácokhoz.

- Jó reggelt! Ébren vagy már?- kopogtam be Pierre-hez, de mivel nem jött válasz, bedugtam a fejem az ajtón. Pierre az ablakban ült, fülhallgató volt a fülébe dugva, szóval valószínűleg ezért nem hallott, és a telefonjával babrált valamit. Kifelé bámult, ezért nem vett észre még, így óvatosan átpillantottam a válla fölött. Nem ismertem rá a szőke lányra a képen, de feltételeztem, hogy Lachell lehet. Seb mesélt egy keveset a kettejük viharos dolgairól, hogy amolyan se veled, se nélküled dolog az egész, ami azért fura, mert szeretik egymást, csak egyikük sem hajlandó ezt bevallani.

- Hé, Pierre- érintettem meg a vállát.

- Jó reggelt- húzta ki a füléből a fülhallgatót, és próbált valami mosolyszerűt erőltetni az arcára.

- Minden rendben?- kérdeztem tőle, persze tudtam hogy nincs, de gondoltam meghagyom neki a lehetőséget, hogy ha akar, kitérhessen a válaszadás elől.

- Nem, de minden sosem volt, és nem is lesz rendben- mosolyodott el szomorkásan.

- Mi történt?- ültem fel én is az ablakpárkányra, vele szembe.

- Nem akarom rontani a hangulatot, koncentráljunk most csak Chuck-ék esküvőjére.

- Tudod sok hülyeséget beszélsz úgy általában, de azért ez az összesen túltesz. Pierre, ha valami problémád van, és tudunk segíteni, akkor nem érdekes, hogy mi van épp, meghallgatunk!- magyaráztam neki.

- Ez az látod, hogy nem tudtok segíteni…- rázta a fejét, majd ismét kibámult az ablakon.

- Miért, mi van?- pislogtam rá aggódva.

- Mesélt neked Seb Lachell-ről?- sóhajtott.  

- Említette- bólintottam, és várakozóan néztem rá, hogy folytassa.

- Hát… van valakije- sóhajtott.

- Honnan tudod?

- Csak gondolom, mert hogy… mert hogy terhes.

- Óó…- hallgattam el, egy percre, hogy feldolgozzam az információt. Majd hirtelen eszembe jutott valami- de várj! Seb azt mondta, hogy ugyan nem vagytok együtt, de azért néha egy kicsit mégis, se veled, se nélküled… mikor voltatok együtt utoljára? Nem lehet, hogy…?- hallgattam el, mert így kimondva kissé képtelennek tűnt az ötletem.  

- Mi?- nézett rám bambán.

- Mi van, ha tiéd a gyerek??- tettem fel végül mégis a kérdést.

- Erre nem is gondoltam…

- Miért nem hívod fel, és beszélsz vele?- javasoltam.

- Talán azt kéne, de…

- Nincs de, Pierre. Inkább bánd meg hogy megtetted, minthogy egy életen át bánd, hogy elszalasztottad az alkalmat!- kacsintottam rá, majd egyedül hagytam, hadd döntsön. Még egy dolog, amiért izgulhatok… a srácoknak nem szóltam róla, gondoltam, majd Pierre elmondja, ha akarja, de engem eléggé aggasztott a dolog. szegény Pierre, magányos volt, ezt mindegyikünk látta rajta. Megérdemelte volna, hogy ő is boldog lehessen végre… Seb azt mondta, szeretik egymást. De vajon Lachell mennyire veszi ezt komolyan? Mert ha nagyon, akkor tuti, hogy nem feküdt le mással, így a baba is csak Pierre-től lehet… de nem törhettem ezen sokáig a fejem, mert a békés készülődés persze hamar káoszba fulladt, és hiába akartam, nem tudtam megkérdezni Pierre-t, hogy végül hogy döntött, csak akkor, amikor már a reptéren ültünk.

- Beszéltél vele?- halkítottam le a hangom, miközben felé fordultam.  

- Igen…- sóhajtott.

- És?- harapdáltam az ajkam.

- Csak annyit volt hajlandó mondani, hogy nem telefonon kéne ezt megbeszéljük. De ez most esélytelen, épp Los Angelesben van, mi meg ugye megyünk Hawaii-ra…

- Pierre, menj el Los Angelesbe!- szakítottam félbe. Nem tudom miért, de úgy éreztem, ezt kéne tennie.

- Nem tehetem. Chuck, az egyik legjobb barátom esküvője lesz, nem hagyhatom ki!

Türelmetlen sóhajjal ugrottam fel mellőle, miközben a szememmel már a vőlegényt kerestem.

- Ne haragudjatok, hogy megzavarom a romantikát, de szükségem lenne Chuck-ra egy percig!- pislogtam rájuk bocsánatkérően, ugyanis Melanie-val épp elég jól elvoltak.

- Mondd- nézett fel Chuck, mire én karon ragadtam, és odébb rángattam.

- Nagyon kérlek, vedd rá Pierre-t, hogy sürgősen menjen Los Angelesbe!

- Mi?- nézett rám zavarodottan, kristálytisztán kiült az arcára, hogy fogalma sincs, miről beszélek- mi van Los Angelesben?- kérdezte, mire én röviden vázoltam neki a helyzetet Lachell-ről, és a babáról- basszus…- esett le az álla.

- Hát én is ezt mondtam…- motyogtam, de inkább már csak magamnak, mert Chuck már Pierre mellett volt.

- Haver, nem érdekes az esküvő, nem érdekes semmi, ülj fel az első gépre, ami LA-ba megy!!- mondta neki halkan, hogy Melanie ne hallja.

- Komolyan mondod?- nézett rá bizonytalanul az énekes.

- Komolyan! Én rugdoslak fel a gépre, ha nem mész magadtól!- tette Chuck a vállára a kezét.

- Haver, én…

- Ne most! Menj, és hozd rendbe!- mondta Chuck, mire Pierre felállt, de még tétovázott- gyerünk!- parancsolt rá a dobos, mire ő sarkon fordult, és eltűnt a tömegben. Mosolyogva néztünk utána Chuck-al, a többieknek pedig a leghalványabb fogalmunk sem volt, hogy mi történik…