You've changed my Life - 22. rész

Sziasztok! :)

Frisset is hoztam természetesen, de előtte még pár infó: írtam az előző bejegyzésben, hogy elutazom ismét, de nem hagylak itt friss nélkül Titeket! :) (és igen, most pakolás helyett blogbejegyzést írogatok, remek! :D) múltkor remekül bevált az előre megírt bejegyzések módszere, remélem a drága blogspot most is lehetővé teszi ezt, és nem hülyül meg. Valószínűleg nem lesz internetem, szóval nem tudok ránézni a blogra, csak remélem, hogy minden rendben fog menni addig is. A kommenteket pedig szeretettel várom továbbra is, majd válaszolok az összesre, amint hazaértem, ígérem! :)
Szóval ma a YCML folytatását hoztam Nektek, méghozzá a 22. részt! Jó szórakozást az olvasáshoz, és legyetek jók, amíg nem vagyok itthon! :)

22. rész: Próbálok visszatérni a régi kerékvágásba

Másnap reggel viszonylag korán ébredtem. Belebújtam a köntösömbe, és a fürdő felé vettem az irányt. Mielőtt kiléptem volna a szobámból, megtorpantam… vajon Seb itt van még? Fogalmam sem volt, de nem kuksolhattam egész nap a szobában, szóval óvatosan lenyomtam a kilincset, és halkan kiosontam. Rekordsebességgel lezuhanyoztam, majd indultam volna vissza a szobámba felöltözni, mikor lépteket hallottam kintről. Halkan káromkodtam, majd gyorsan beléptem a zuhanyzófülkébe, és elhúztam a függönyt. Egy kis résen kikukucskálva figyeltem, ahogy Seb belép a fürdőbe. A szívem a torkomban dobogott, és egyben elég nevetségesnek is éreztem magam, hiszen úgy bujkálok, mint egy óvodás. De nem érdekelt, nem akartam, hogy tudják, hogy itt vagyok, csak a falhoz lapulva vártam.  Még az volt a szerencsém, hogy a korai órának köszönhetően Seb félálomban volt, így valószínűleg azt sem vette volna észre, ha elsétálok előtte. Majd mikor kiment, én is kimerészkedtem a zuhanyzóból. Vártam még egy kicsit, amíg hallottam az ajtócsapódást, majd én is visszaosontam a szobámba. Miközben felöltöztem, elhatároztam, hogy el kéne mennem valamerre, mert ez így nem állapot, hogy bujkálok itt, mint egy hülye, meg a szobában kuksolok. Megnéztem, hogy Amber vissza írt-e. Mosolyogva olvastam a válaszát, ami végére odaírta a telefonszámát, és hogy beszéljük le a talit. Felkaptam az éjjeliszekrényről a mobilom, és már tárcsáztam is.

- Hallo?- szólt bele.

- Szia Amber, itt Míra!

- Jaj sziaaa!- örült meg nekem azonnal.

- Ráérsz ma? Gondoltam összeülhetnénk beszélgetni, kivel mi történt mostanában, stb…

- Persze! Akár most is!- lelkesedett.

- Rendben, akkor egy fél óra múlva a régi törzshelyünkön?- mosolyodtam el.

- Ezer éve nem voltam ott- nevetett- legyen!

- Rendben, akkor ott találkozunk! Szia!

- Szia- köszönt el ő is.

Gyalog innen kb. fél óra volt az út, tehát gyorsan kisminkeltem magam, és indultam. Mivel nem állt szándékomban újra összetalálkozni Seb-el, kimásztam az ablakon. Régebben elég sokat csináltam ilyesmit, szóval nem okozott nehézséget most sem. Leugrottam a talajra, majd szépen, mint aki jól végezte dolgát, elindultam a járdán, mit sem törődve a leesett állal bámuló szomszéd nénivel.

A célom egy régi, lepukkant, étteremnek alig nevezhető valami volt, ugyanis a gimis évek alatt rengeteget lógtunk itt. Nem is tudom már, hogy hogyan találtuk ezt a helyet, de nem telt el úgy hét, hogy ne ültünk volna be egyszer-kétszer. Hamar odaértem, de Amber már várt rám a bejárat előtt. Veszett módon integetni kezdtem neki, mire ő odarohant hozzám, és egymás nyakába ugrottunk. Hiányzott nekem, hiszen ő volt a legjobb barátnőm valamikor. Mindent megosztottunk egymással, és szinte állandóan együtt lógtunk.

- Szia!- motyogtam, miközben magamhoz szorítottam őt.

- Szia Míra. Ezer éve nem láttalak, mindent el kell mesélj!- tolt el magától, hogy szemügyre vegyen- nagyon jól nézel ki!

- Köszönöm! Te is egyébként, jól áll a barna haj!- mosolyogtam rá.

Beültünk, rendeltünk kaját, majd nagy vonalakban elmeséltem neki, hogy mi történt az esküvőn. Pontosabban, hogy hogyan is esett kútba az egész. Azt, hogy mi történt New Hampshire-ben, inkább nem osztottam meg vele, már így is elegen tudják, sőt. Még csak ez kéne, hogy ez a sztori valahogy nyilvánosságra kerüljön, aztán magyarázkodhatnánk a firkászoknak… ebből köszönöm, nem kértem.

- Akkor most megint együtt vagytok Pierre-el?- csillant fel a szeme.

- Nem- ráztam a fejem- tudod, volt egy balesete, amitől emlékezetkiesése lett, és azt hiszi, hogy szeret…- sóhajtottam.

- Akkor mi a gond?- csodálkozott el.

- Tudod attól tartok, hogy egy idő után eszébe fognak jutni a dolgok…- sóhajtottam, és az asztalon pihenő kezemet fixíroztam.

- Nézd, ha eszébe is jutnak, addig vele lehetsz. Pierre finoman szólva nem rossz parti- győzködött.

- Nem Amber- néztem fel most rá- nem akarom ezt még egyszer végig csinálni!- ráztam a fejem.

- Én azért meggondolnám a helyedben- vont vállat.

- Na, és veled mi újság?- tereltem el a témát. Nem akartam az én dolgaimról beszélni, már untam az egészet. Kicsit el akartam felejteni, és csak reménykedni tudtam, hogy Amber el tudja terelni a figyelmem. Részben sikerült is, órákig beszélgettünk, és nagyon jól elvoltunk ismét, csak mint a régi szép időkben.

- Bocs, egy pillanat- szakítottam őt félbe, miközben épp a legutóbbi pasijáról beszélt. Előkotortam a táskámból a telefonom, és a fülemhez emeltem- halló?

- Miranda Carson, hol a jó életben vagy!?- csattant az éles hang a vonal túlsó végén.

- Jen, nyugi! Baj van?- próbáltam csitítani a húgomat, kevés sikerrel.

- Hol vagy??- ismételte meg a kérdését.

- A Fosters-ben Amber-el. Miért?

- A frászt hozod rám, ne csináld ezt velem!!

- Mit?- értetlenkedtem.

- Hát hogy eltűnsz! Pierre-el is megcsináltad, hogy csak úgy szó nélkül leléptél, hát velem ilyet ne tegyél! Már megijedtem, hogy jött valami újabb agymenésed, és elutaztál, ki tudja hova…

- Nem megyek sehova. Nyugodj már meg!- csitítottam- úgy aggódsz mintha nem is a húgom, hanem az anyám lennél.

- Néha én is úgy érzem, hogy az vagyok- sóhajtott.

- Tudod, időnként fura dolgokat mondasz-, nevettem- ne aggódj! Csak legyél Seb-el, és ne törődj velem. Jut eszembe, otthon lesztek? Mert akkor valahogy észrevétlenül kell bejussak.

- Nem, átmegyek a srácokhoz. Próbálnak ma… vagyis csak akarnak. Meglátjuk, hogy Pierre-nek hogy megy majd- sóhajtott.

- Rendben. Hát, hajrá. Leteszem most, oké? Akkor holnap találkozunk, vigyázz magadra, meg a srácokra. Puszi!

- Rendben. Te is próbálj meg, de tudom, hogy lehetetlen dolgot kérek! Szia-, köszönt el, azzal letette.

- Bocsi- fordultam Amber-hez- szóval ott tartottál, hogy Brett- emlékeztettem őt az ex-pasis sztorira, amit félbe hagyott.

- Tudom-, bólogatott- emlékszel Richie-re a gimiből?

- Persze, de miért kérdezed?- néztem rá meglepetten.

- Brett és ő jó haverok. Egy divatcégnél dolgoznak, fotósként.

- Ó, akkor már értem, miért ment New Yorkba- motyogtam.  

- Tessék?

- Semmi, csak pont összefutottam Richie-vel a reptéren, mikor jöttem hazafelé, akkor mondta, hogy New Yorkba megy, meg hogy találkozhatnánk valamikor, ha hazaért- vontam vállat.

- Ja, értem- bólogatott. Még beszélgettünk egy kicsit, aztán Amber-nek mennie kellett, így én is hazaindultam. Jen adott kulcsot a házhoz, és most Seb sem volt ott, szóval nem kellett az ablakon bemásszak. Valahogy olyan furán magányosnak éreztem magam, és nem igazán tudtam mit kezdeni, egyedül olyan nagynak tűnt a lakás. Végül elmentem bevásárolni, és nekiálltam főzni, csak hogy csináljak valamit. Meg amúgy is, Jenna szerintem éttermen kívül emberemlékezet óta nem evett rendes kaját.

Bekapcsoltam a hifi-t, és elfőzőcskézgettem, ez lefoglalt egy darabig, de nem tartott sokáig. Pláne, hogy úgy tűnt Jenna cd készlete kimerül a srácok lemezeiben, ami persze nem baj, mert szeretem a zenéjüket, de így elég nehéz lesz elfelejteni Pierre-t, ha órákon keresztül ő énekel, ráadásul azokat a számokat, amiket anno nekem énekelt. Miután végeztem, rendbe raktam a konyhát, majd begyújtottam a kandallóba, és leültem a nappaliban. El kellett gondolkozzak azon, hogy most hogyan tovább. Nem tengethetem csak úgy itt a napjaimat, vissza kell térjek egy normális élethez. Munkát kell találjak, barátokat, elfoglaltságot. Egyáltalán, kezdenem kell magammal valamit. Az elhatározás már megvolt, csak ötletem nem nagyon, hogy ezt hogyan is kéne kivitelezzem.

Teltek a napok, de nem jutottam közelebb a kérdés megoldásához, és ez kissé aggasztott. Sürgősen ki kell találjak valamit.

Épp ezen tűnődtem a nappaliban ücsörögve, mikor hallottam, hogy egy kocsi megáll a ház előtt, majd valaki sietős léptekkel közeledik a kikövezett ösvényen. Nem aggasztott a dolog, hiszen Jenna ilyenkorra ígérte, hogy hazaér. De aztán kiabálásra lettem figyelmes.

- Értsd meg Pierre, hogy fogalmam sincsen!- hallottam a húgom kétségbeesett, ingerült hangját.

- Ne nézz engem hülyének Jenna, ezt a nővéred már eljátszotta velem!- dühöngött Pierre.

- Én sem tudom hol van, miért olyan nehéz felfognod ezt?? Szerinted itt találod nálam!?

- Szinte biztos vagyok benne!- már az előszobából jött a hang, én pedig ledermedve bámultam magam elé. Valamit tennem kell…! De mit?- Míra!? Tudom, hogy itt vagy!- kiabálta Pierre. Hallottam, ahogy közeledik, majd nyílt a nappali ajtaja, és Pierre belépett rajta…