Way out of my league - 15. rész

Sziasztok! :)

Új hét, új friss, és nagyon remélem hogy ezúttal jó részt töltök fel (igen, amúgy csak 23x csekkoltam le hogy tuti-e minden, no para :D)
Remélem már mindenki várta, és tetszeni is fog Nektek! Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!
puszi♥

15. rész:

Hiába volt meg a terv, nem rohanhattam azonnal a reptérre, a záróvizsgáim a nyakamon voltak, és a diplomám mégis csak fontosabb volt. Legalábbis fontosabbnak kellett volna érezzem, de egyre csak Alex-en járt az eszem. A záróvizsgák hete örökkévalóságnak tűnt, azt hittem soha nem lesz vége, de szerencsére minden jól sikerült, és péntek délután földöntúli boldogsággal indultam a reptérre. Azaz a taxiban még odáig meg vissza voltam az örömtől, de ahogyan kiszálltam a kocsiból, elfogott a bizonytalanság.

- Gyerünk már Ella, ne légy gyáva!- mormoltam halkan az orrom alatt. Ismertem magam, és tudtam hogy ha nem csekkolok be gyorsan, talán inamba száll a bátorság és meg sem teszem.

Nagy levegőt vettem, hangosan kifújtam, majd megindultam. Szerencsére a sok ellenőrzés, átvilágítás elterelte egy darabig a figyelmem, de amikor már a váróban ültem, semmi nem menthetett meg a kételyeimtől. Hirtelen úgy éreztem, hogy hülyeség volt ez az egész, teljesen értelmetlen, amit csinálok. De nem fordulhattam vissza, egy vagyonba került a repülőjegy Európába, nem hátrálhatok meg pont most. Mégis gyötört a bizonytalanság. Hogyan is juthatott eszembe ez a baromság? Miért nem tudtam megvárni, amíg Alex haza jön? Mi van, ha átutazom érte a fél világot, de még csak nem is hajlandó szóba állni velem? Vagy ha már el is felejtett, netalán talált valaki mást? Elvégre elég népszerű ahhoz, hogy még csak különösebben próbálkoznia se kelljen, hogy felszedjen valakit. Már ha egyáltalán egy lányról van szó, és nem többről… egyre szörnyűbb dolgok jutotta eszembe, próbáltam a legrosszabb eshetőségre is felkészülni. Igyekeztem nem figyelni a kis optimista hangocskára a fejemben, amely azt suttogta, hogy minden rendben lesz, hogy Alex oda lesz az örömtől, ha meglát, és megbocsájtja minden hülyeségemet.

A kijelzőn, amit eddig bámultam, végre felvillant a járatom száma, a hangosbemondóból egy kellemes női hang figyelmeztetett, hogy ideje megkezdeni a beszállást. A gyomrom persze rögtön bukfencezni kezdett, muszáj volt engednem a kis optimista hangnak, és hallgatni amit a fülembe duruzsol, másként képtelen lettem volna megnyugodni. Amíg sorba álltam, lehunytam a szemem, és Alex-re gondoltam. A fülemben csengett a nevetése, magam előtt láttam a mosolyát, és a szemeit, ahogyan nézett rám ott azon az estén a lakása fürdőszobájában…

- Kisasszony, kérem ne tartsa fel a sort- rántott vissza a valóságba a légi utaskísérő hangja.

- Persze, bocsánat- dadogtam zavartan, és persze fülig vörösödtem. Na, hát ha valami nem változott, az én vagyok- gondoltam magamban- még mindig reménytelenül béna vagyok, totál beleestem Alex-be, és változatlanul rettegek a repüléstől.

Érthető, hogy féltem, mert az egy dolog hogy utáltam a repülőutakat (persze enyhítő körülmény, ha az útitárs egy olyan pasi, mint Alex) de ilyen hosszút még sosem kellett egyedül túlélnem. Persze az más volt, amikor a családdal nyaralni mentünk a francia Riviérára, de most nem számíthattam anyára, hogy belecsempészne a narancslevembe egy adagot az altatójából, vagy a bátyámra és az öcsémre, hogy addig nevettetnének, amíg már levegőt se kapok, és azt is elfelejtem, hogy hol vagyok. És persze ezúttal a gyomorgörcsöm sem csak és kizárólag a repülés-fóbiámnak volt köszönhető.

El kellett mosolyodjak, amikor bekapcsoltam magamon a biztonsági övet. Már nem szerencsétlenkedtem vele, mintha ez lenne a világ legbonyolultabb dolga, egyszerűen csak visszaemlékeztem, hogy Alex hogyan csinálta… Alex. Folyton ő járt a fejemben, és hiába tudtam, hogy nem kéne beleéljem magam a dologba, nyilvánvaló volt hogy csak ennek köszönhetem a viszonylagos nyugodtságom. A gondolatokból, emlékekből egy idő után álmok lettek, színesek, vibrálóak, és nagyon boldogok. Olyan nyugodtan aludtam, ahogyan még nyugtatótól se tudna senki soha, a 9 órás repülőútból alig valamennyit töltöttem ébren. 

Örültem, hogy ismét szilárd talaj van a talpam alatt, és bár az időeltolódás eléggé megviselt, a dél-olasz napsütés azonnal elfeledtette velem. Itt Rómában jóval melegebb volt, mint New Yorkban, már tudtam is, hogy az lesz az első dolgom, hogy átöltözzek, amint a hotelba érek. Nem terveztem sokáig maradni, de tudtam hogy a koncert előtt szükségem lesz még egy jó nagy alvásra, hogy kipihenjem a repülőutat (amit ugyan végig aludtam, de ki gondolta volna ezt előre…?)

A szálloda felé egész úton a taxi ablakára tapadtam. Soha nem voltam még Olaszországban, és Európában is kevésszer. Róma elvarázsolt, egy nagy, színes és hangos forgatag volt az egész. A sofőr végig beszélt hozzám, de természetesen olaszul, így alig értettem belőle valamit. Viszont tetszett a dallamos nyelv, és abból a pár szóból amit ki tudtam venni, rájöttem hogy instant városnézést tart nekem, kezdtem sajnálni, hogy olasz helyett végül a francia nyelvet választottam a suliban.

A hotel tökéletes volt, közel a koncert helyszínéhez, mégis eldugottabb, kevésbé forgalmas helyen. Hiába aludtam végig a repülőutat, amint megláttam az ágyat, szinte mágnesként húzott magához.

Pár órával később hatalmas sikítozásra és hangzavarra ébredtem, fogalmam se volt, hogy mi történik az ablakom alatt, de kezdtem hozzászokni az olasz temperamentumhoz, így nem is nagyon izgatott a dolog. Sok időm volt még mindig a koncert előtt, de visszaaludni már nem akartam, úgy döntöttem leugrom a bárba egy italra. Egyértelműen szükségem volt rá. Lefelé a liftben azon gondolkodtam, hogyan találkozhatnék Alex-el, hiszen nem sétálhatok be csak úgy a back stage-be, de talán elkaphatom, ha tartanak dedikálást.

De igazából beszélnem sem kell vele, egyelőre elég lenne az is, ha látja, hogy itt vagyok, és majd meglátjuk, mit szól hozzá- döntöttem el magamban. Kiléptem a liftből, átsétáltam a hallon, egyenesen a bár felé.

- Egy vodka-szódát legyen szíves!- intettem oda a pultosnak. Alig lézengett pár ember a bárban, elvégre korán volt még, nekem is csak egy kis nyugtató és feszültségoldóként volt szükségem az italra. Amíg vártam, körbefuttattam a pillantásom a helységen, a beszélgető embereken, párokon.

- Vodka-szóda, parancsoljon- tette le elém az italom a pultos.

- Köszönöm. Írja a számlámhoz, kérem- vettem el a poharat. Miközben belekortyoltam, tovább nézelődtem, és akkor megakadt a pillantásom valamin, amire azt hiszem nem voltam felkészülve. Az egyik asztalnál egy párocska hevesen csókolózott, a lány szőke nagy mellekkel, és a srác, nos… Alex Gaskarth. Nem akartam hinni a szememnek, félre nyeltem, a pohár pedig kicsúszott az ujjaim közül, és hatalmas zajt csapva zuhant a földre, és tört apró darabokra. A bárban minden szem rám szegeződött, de én nem láttam senkit, elfolyt a szemem előtt minden, és nagyon szédültem.

- Kisasszony, minden rendben? Jól érzi magát?- sietett oda hozzám a pultos.

- Persze. Írjon mindent a számlámhoz…- tettem egy kézmozdulatot az üvegtörmelék felé- és ha most megbocsájt…- sietős léptekkel hagytam el a bárt, szinte rohanva szeltem át a hallt, és magamban azért fohászkodtam, hogy Alex-t annyira lekösse a szőke lány, hogy ne is vegyen észre semmit az egészből. De sajnos az imám nem talált meghallgatásra…

- Ellie!?- hallottam a hátam mögött a hangját, miközben idegesen csapkodtam a lifthívó gombot. Végre kinyílt, egy ugrással bent voltam, és szinte ráragadtam az ajtót csukó gombra.

- Gyerünk már, gyerünk!- sürgettem, mintha ez számított volna valamit.

- Ellie, várj már!- Alex gyorsított a léptein, de még csak a hall felénél járt, az emberek között szlalomozva rohant utánam- ELLIE!

A lift ajtaja az utolsó pillanatban végre bezáródott, még hallottam Alex káromkodását a túloldalról, aztán lassan megindultunk felfelé. Hatalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat, és kitört belőlem a zokogás.

- Tudod azért általában illik megvárni amíg kiszállnak a liftből, mielőtt beszállsz- szólalt meg egy hang a hátam mögül, én pedig halálra rémültem. Fel sem tűnt egészen eddig a pillanatig, hogy nem vagyok egyedül. Lassan megfordultam, és próbáltam letörölni a könnyeimet, de csak szétmaszatoltam őket az arcomon.

- Bocsánat, én csak…- nem tudtam folytatni a mondatot, tanácstalanul néztem az előttem álló férfira. Hiszen hogyan magyarázhatnám meg valakinek, hogy mit csinálok, ha magam se tudom már?

Hirtelen megremegett a lift, még rázkódott néhányat, majd teljesen megállt. A lámpa villódzott párat, és kialudt.

- Most… most mi történik?- suttogtam bele ijedten a sötétségbe.

- Valószínűleg elromlott a lift- érkezett a válasz- várj, megpróbálok telefonálni egyet, hogy csináljanak valamit- felvillant a fény, ahogy elővette a mobilját, de szinte azonnal ki is aludt- lemerült…- közölte csalódottan.

- Nálam nincs mobil, fent hagytam a szobában.

- Akkor úgy tűnik, itt ragadtunk…

Na, már csak ez hiányzott. Átrepülöm a fél világot, egy pasiért aki már rég elfelejtett, és ha ez még nem lenne elég, beragadok egy liftbe egy idegennel. Nem is én lennék, mással ilyenek nem történnének.

Hát, ez kínos.