1. rész

Ott állt tőlem ismét egy karnyújtásnyira. Kék szemében izgalom csillant, a tökéletes ajkai mosolyra húzódtak. Tettem felé egy félénk lépést, mire ő átkarolta a derekam, és magához húzott. Megint éreztem az illatát, amit annyira imádtam. A nyaka köré fontam a karjaimat, és tétován ránéztem.

- Szeretlek Sebastien!- suttogtam halkan, mire ő válaszként felém hajolt. Már égtem a vágytól, sóvárogtam az édes csókja után, remegve hunytam le a szemem, és hajoltam az arca felé…

… és ekkor riadtam fel. Felültem az ágyban, és az órára pillantottam, ami hajnali 5öt mutatott. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy semmi értelme nincs megpróbálnom visszaaludni, meg amúgy se tudnék.

Csak álom volt! Csak egy álom…- próbáltam magam megnyugtatni. Gyakran álmodtam vele, de már rég lemondtam arról, hogy valaha is el tudom felejteni őt, pedig 5 év telt el azóta. 5 hosszú év!!  

Kimásztam az ágyból, gyorsan lezuhanyoztam, majd felöltöztem, és a konyha felé vettem az irányt, hogy reggelit készítsek.

- Jóó reggelt anyuu!- hallottam a kiabálást a hátam mögött, és pici lábak dobogását a konyhakövön. Mosolyogva fordultam meg, és a karomba kaptam a kócos kislányom.

- Jó reggelt!- pusziltam meg- hát te meg hogy hogy ilyen korán fenn vagy?- kérdeztem tőle. Hétvége volt, szóval nem számítottam rá hogy dél előtt kimászik az ágyból.

- Megígérted, hogy ma elmegyünk a vidámparkba!- közölte a gyerek ragyogó arccal.

- Tudom kicsim. De előbb reggelizni kell. Mit kérsz?

- Müzlit- vágta ki gondolkodás nélkül.

- Rendben, megcsinálom neked, addig menj és öltözz fel, oké?- tettem le.

- Oké!- ölelte át a térdem, majd kiszaladt a konyhából. Szeretettel néztem utána. Sophie egy igazi kis angyal volt, hiába nem akartam anno gyereket, akkor is ő volt a legjobb dolog, ami velem történt azóta, hogy az élet (vagy inkább a múltban elkövetett sok hülyeségem) elszakított Seb-től. Soha nem tudta meg, hogy van egy lánya. Nem akartam felkavarni ezzel az életét… ki tudja, lehet hogy már azóta elvett valakit feleségül, és vannak gyerekei, nem akartam szétrobbantani egy családot, mi pedig jól megvoltunk így ketten. Bár nem mondom, hogy néha nem jött volna jól egy férfi a háznál, de mindent megoldottam eddig.

- Anyu, kérdezhetek valamit?- kérdezte Sophie, miközben a müzlijét kanalazta.

- Persze kicsim.

- Szóval… múltkor Linda az oviban mesélt az apukájáról. De én nem értettem igazán, hogy mire jó egy apuka. Nekem is van? Csak mert ha van, akkor elég fölösleges, mert sose használom…

Egyszerre kellett nevetnem, és fogott el a kétségbeesés. Természetesen nem neveltem őt az apja ellen, de sosem kérdezett róla, és nem igazán tudtam, hogy most mit mondjak.

- Neked is van, csak nincs velünk. Miért, szerinted mire jó?- kérdeztem vissza.

- Hát…- gondolkodott el egy pillanatra-, arra, hogy szeresse az anyukát, és puszit adjon neki. És a kislányának fagyit, meg mindenfélét vegyen, amit szeretne, aztán a nyakába ültesse, és játsszon vele… szerintem erre. A mesékben ezt csinálják legalábbis.

- Igen, ez a lényege az egésznek- mosolyogtam rá.

- Néha azért jó lenne, ha engem is valaki a nyakába ültetne, és játszana velem… az én apukám hol van?

- Nem tudom, kicsim.

- Miért nincs velünk? Nem szeret minket?

- Ha ismerne téged, biztos nagyon szeretne- simogattam meg a fejét.

- Hát akkor miért nincs itt?- ontotta tovább a kérdéseit.

- Tudod kicsim, a te apukád nagyon elfoglalt ember. Nagyon sokat utazik, és dolgozik. Nem lenne ideje arra, hogy játsszon veled.

- Pedig arra való. Akkor biztos nem lehet valami jó apuka- mondta eltűnődve.

- Emlékszel kicsim, hogy mit mondtam az elhamarkodott ítéletekről?- szóltam rá.

- Persze… de ha szeretne minket, akkor itt lenne. De tudod mit mami? Nem baj. Mert nekem itt vagy te, helyette is!- azzal lecsusszant a székről, odafutott hozzám, és megölelt. Imádnivaló gyerek volt, bár elég szókimondó, de nagyon okos. Seb-től örökölte a gyönyörű kék szemeit, a szöszi haját pedig tőlem, igazán szép kislány volt.

Ígéretemhez híven reggeli után elindultunk a vidámparkba, és szinte egész nap ott voltunk. Sophie elmondhatatlanul élvezte, sikítva kacagott, és a boldog vigyort nem lehetett levakarni az arcáról, igazán csodás vasárnap volt. A vidámpark után pedig még sétáltunk egyet a városban. Manhattan talán nem a legalkalmasabb hely a gyereknevelésre, és közel sem volt olyan szép, mint Montreal, mégsem bántam, hogy végül New York mellett döntöttem. Bár az egyetemet végül nem fejeztem be, és jelenleg is két állásom volt, hogy meg tudjunk élni rendesen. Az élet nem volt könnyű, de Sophie miatt megérte a kemény munka, és a sok hajtás. A kislányom kárpótolt mindenért.

Hazaérve még megnéztünk együtt egy mesét, de már majdnem elaludt a tévé előtt, ezért gyorsan megfürdettem, és ágyba dugtam.

- Jó éjt picúr!- nyomtam egy puszit a homlokára, és betakargattam. Motyogott még valamit félálomban, majd az oldalára fordult, összegömbölyödött, és már aludt is.

Másnap reggel elvittem őt oviba, majd én is mentem munkába. Egy kis szálloda recepcióján dolgoztam, ez volt az egyik állásom.

- Szia Leah- köszöntem a másik recepciós lánynak, ahogy a hallba léptem.

- Hál istennek, hogy megjöttél!- sóhajtott- már azt hittem, leragad a szemem… egész éjjel itt unni a fejem…

- Ne panaszkodj, az éjszakai műszakért többet fizetnek!- nevettem-, de itt a váltás… nem volt semmi érdekes?

- Hát, azt nem mondanám- vigyorgott.

- Na, mesélj!- tettem le a táskám.

- Van itt valami nagy rocksztár banda, tegnap érkeztek. Elég sok baj van velük, de ezek a srácok, ahh…- lelkesedett.

- Hát majd én szétcsapok köztük, akármilyen nagy rockerek is- nevettem.

Még beszéltünk pár szót, majd Leah haza indult. Abban igaza volt, hogy nem a legérdekesebb munka a világon, sőt kimondottan unalmas tud lenni néha, de a munkaidő rugalmas volt, be tudtuk úgy osztani a műszakokat, hogy nekem csak addig kelljen dolgozni, amíg Sophie oviban van.

Úgy dél körül volt, amikor egy 4-5 éves forma kisfiú jelent meg a pultnál.

- Jó napot- köszönt határozottan.

- Szia-, mosolyogtam rá- mit szeretnél?

- Elkérni a szobáink kulcsát- mondta ő erre.

- Tudod, hogy hányas számú a szobátok?- kérdeztem tőle kedvesen, mire elgondolkodott- tudod mit? Mond meg a neved, vagy a szüleidét, és akkor együtt kitaláljuk, hogy melyik kulcs is kell neked, oké?

- Rendben- bólintott- Alex Stinco-nak hívnak.

A név hallatán megfagyott bennem a vér is. Ezért volt annyira ismerős nekem ez a gyerek! Igyekeztem leplezni a zavarom, és gyorsan utána is néztem a könyvben, amiben a foglalásokat vezettük, meg is találtam, amit kerestem…

- Azt hiszem, meg is van- erőltettem mosolyt az arcomra, majd odanyújtottam neki a kulcsot, közben azon töprengtem, hogy milyen ürüggyel vehetnék ki egy kis szabadságot… nem akartam találkozni velük! Főleg nem…

- Hát itt vagy Alex! Mindenki téged keres, hol csavarogtál? Mit mondanánk anyádéknak, ha eltűnnél, mikor ránk vagy bízva?!- guggolt le a gyerekhez Sebastien.

- Elkértem a szobánk kulcsát, csak nem tudtam a szobaszámot, és a recepciós néni tök kedvesen segített- magyarázta a gyerek. Erre Seb felemelte a fejét, és találkozott a tekintetünk…