2. rész

Csak dermedten álltunk ott mindketten, és némán bámultunk egymásra. A leghalványabb fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, vagy mit kéne tennem. Legszívesebben elrohantam volna… de ő ezt megtette helyettem. Sarkon fordult, és elviharzott. Nem voltam biztos abban, hogy ennek most örülnöm kéne-e, vagy teljesen normális a végtelen csalódottság, amit érzek. Abban viszont biztos voltam, hogy felismert engem. Láttam a szemében az döbbenetet, majd a fájdalmat, a megtörtséget, és dacot. Tudtam, hogy magamnak rengeteg szenvedést fogok okozni azzal, hogy eljövök Montrealból, de azt nem, hogy neki mennyit. De még ha tudtam is volna, mit számított volna? Nem akartam őt bántani, de belekeverni se a zűrös dolgaimba. Nem volt választásom, nem tehettem mást, mint hogy elhagyom őt.

Alig fogtam fel, hogy a főnököm beszél hozzám.

- Shirley! Minden rendben!? Hallasz?- csettintett türelmetlenül az arcom előtt.

- Persze… elnézést- fordítottam oda lassan a fejem.

- Fenn a 104-esben elkelne egy kis segítség a takarításhoz. Felmennél, kérlek?

Csak némán bólintottam, megkerültem a pultot, és a lépcső felé indultam, ahol az előbb Seb eltűnt. Végigsétáltam a csendes folyosón, de az egyik ajtó előtt elhaladva hangos veszekedésre lettem figyelmes. Nem akartam hallani, miről van szó, de a lábaim mintha gyökeret vertek volna, így akaratlanul is hallgatózni kezdtem.

- Nem, eszem ágában sincsen beszélni vele!- hallottam Seb hangját, mire görcsbe rándult a gyomrom.

- De miért?- ez Chuck volt.

- Elfelejtetted, hogy mit tett velem!? Egy szó nélkül ott hagyott! És mindennek már 5 éve!

- Akkor talán épp ideje lenne, hogy megbeszéljétek, nem?- kérdezte most Pierre.

- Szerintem nincs semmi, amit meg kéne beszéljünk!

- Honnan tudod? Lehet, hogy jó oka volt rá, hogy eljött…- védett engem David.

- Nem érdekel! Nem hagyhatnánk már ezt végre!? Nincs nektek saját életetek, hogy örökké az enyémmel törődtök!?

- Csak segíteni próbálunk, mert te nem vagy hajlandó bevallani, hogy soha nem tudtad kiverni őt a fejedből- csitította Chuck.  

Ennyi nekem bőven elég volt, nem akartam többet hallani ebből a beszélgetésből. Ha józanon tudtam volna megítélni ezt a helyzetet, örültem volna, hogy így gondolja. Nem lenne szabad újra belekevernem őt az életembe. Legjobb lesz, ha most kiveszek pár nap szabadságot, amíg a srácok elmennek, aztán minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. Abba már úgyis beletörődtem, hogy nem fogom tudni elfelejteni őt…

Kínkeservesen lassan vánszorogtak az órák, és megkönnyebbültem sóhajtottam fel, mikor kiléptem a főnököm irodájából. Egy hét szabadság, ugyanis ennyi időt töltenek itt, és eltelt úgy a nap, hogy nem futottam össze senkivel sem. Elégedetten indultam Sophie-ért az oviba. Majd mikor hazaértünk, nekiálltam vacsit főzni, a kislányom pedig a konyhaasztalnál rajzolgatott. A háttérben halkan ment a rádió. Egyszer csak Sophie leugrott a székről, és odaszaladt, hogy felhangosítsa.

- Anyu, hallod!? A kedvenc dalom!- ragyogott az arca- énekeld te is, ahogy szoktad!- kérlelt.

- Most nem szeretném kicsim- fordultam el, hogy eltakarjam a könnyeimet, amik készültek előtörni az Addicted dallamának hallatára.

- De légyszii!- kérlelt továbbra is. Végül engedtem neki, és együtt énekeltem Pierre-rel. Közben elöntöttek az emlékek, a 21. szülinapom a silverben, amikor Seb előadásában hallhattam ezt a dalt… mintha csak tegnap történt volna, olyan tisztán élt az emlékezetemben a kép. Magam előtt láttam az arcát, ahogy a szeme csillogott, ahogy azt mondja nekem, hogy szeret…

- Anyu! Mi a baj?- rángatta a meg a pólómat Sophie.

- Semmi- néztem le rá. Felém nyújtotta a kezeit, kérve, hogy vegyem fel, amit meg is tettem. Pici kezével letörölt egy könnycseppet az arcomról.  

- De hát akkor meg miért sírsz?

- Nem is sírok!- húztam mosolyra a szám.

- Fura vagy te, anyu- ingatta a fejét, mire én nevetni kezdtem.

- Jól van, irány kezet mosni, kész a vacsora!- tettem őt le. Sóhajtva töröltem le a könnyeimet. Milyen fura, hogy pont most kezdett el kérdezgetni az apjáról, erre hopp, megjelenik, mintha csak emlegetni kellett volna. De nem akart szóba állni velem, én pedig nem fogok kezdeményezni. Különben is, Sophie-nak sem akarom ezzel bonyolítani az életét, hogy belerángatok egy számára ismeretlen embert. Majd ha nagy lesz, talán elmondom neki… egyszer. De Seb-nek nem akartam megmondani, és azt se akartam, hogy úgy érezze, kötelessége velünk maradni, támogatni minket. Nem állt szándékomban magamhoz láncolni őt. Hiszen egy családban elengedhetetlen a szeretet, ő pedig most valószínűleg gyűlöl engem. Vajon mit hisz, miért hagytam el? Hogy találtam jobbat? Vagy csak simán meguntam őt? Nem hagyott nyugodni a morbid kíváncsiságom, de tudtam, nem elégíthetem ki. Ahhoz vele, vagy valamelyik sráccal beszélnem kellene, ezt pedig semmiképp nem állt szándékomban megtenni.

Vacsora után Sophie segített nekem összeszedni a tányérokat, meg elmosogatni.

- Gyere kicsim, menjünk fürdeni!- kaptam őt fel, és megindultam a fürdő felé. Ekkor megszólalt a csengő. Ki a fene lehet ilyenkor? Kimentem az előszobába Sophie-val, az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam… döbbent tekintetemnél talán csak a küszöbön álldogálóé volt zavartabb. Csodálkozva kapkodta a tekintetét köztem, és a karomon ülő kislányom között…