3. rész

Igyekeztem összeszedni magam, és mosolyt erőltetni az arcomra.

- Szia Pierre! Régen nem láttalak…

- Igen, elég régen- mondta ki tétován, de közben nem vette le a tekintetét Sophie-ról, aki a hajamba rejtette az arcát, elbújva a vizsgálódó pillantása elől. 

- Mit szeretnél?- kérdeztem tőle.

- Azt hiszem, hogy ez egy kicsit hosszú beszélgetés lesz ahhoz, hogy itt a küszöbön ejtsük meg- jelentette ki komolyan- bemehetek?

- Ühm… gyere csak- húzódtam félre, ő pedig belépett a lakásba- Sophie, mi lenne, ha elmennél fürdeni? Ha kész vagy, bújj ágyba, majd még felmegyek hozzád rendben?- tettem őt le, és csak imádkoztam, hogy ne mondja ki Pierre előtt, hogy „anyu”.

- Rendben- bólintott, majd eltűnt, és én megkönnyebbültem felsóhajtottam.

- Gyere, erre van a nappali- mutattam az utat Pierre-nek, majd letelepedtünk a kanapéra.

- Nem zavarok?- kérdezte Pierre.

- Nem- feleltem gondolkodás nélkül.

- Hát rendben. Én csak… szóval Seb említette, hogy összefutottatok a hotelben- tért a tárgyra.

- Ő küldött?

- Fogalma sincs róla, hogy itt vagyok- rázta a fejét Pierre- meg is ölne érte, ha tudná. Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e?

- Rendes tőled. Megvagyok, köszönöm.

- Boldogok vagytok a férjeddel? Mindenesetre a kislány tündéri!

- Oh, nem vagyok férjnél- bukott ki belőlem. Lázasan törtem a fejem, hogy Sophie-ról mit mondhatnék, hogy még véletlenül se jöhessen rá az igazságra- és tényleg édes, de nem az enyém. A barátnőm kislánya, megkért, hogy vigyázzak rá…

- Anyuu! Hova tetted a törölközőm!?- rohant be ekkor Sophie. Hát, ez nem jött össze. Pierre felvonta a szemöldökét, én pedig inkább elfordultam, képtelen voltam állni a pillantását.

- Ott van a szárítón.

- Ja, köszi- azzal el is tűnt.

- Szóval nem a tiéd, mi…?- kérdezte nevetve- igazából elsőre se nagyon hittem el. Nem is hiszed, mennyire hasonlít rád. És akkor ezek szerint férjnél vagy.

- Nem, az a része igaz volt- vallottam be.

- Akkor ki a gyerek apja?- kérdezte csodálkozva. Kétségbeesett kerek szemekkel bámultam vissza rá, nem tudtam, mit mondjak. Gombócot éreztem a torkomban, és csak némán pislogtam rá. De ebből talán többet megértett, mint hittem.

- Mennyi idős a kislány?- kérdezte halkan.

- 4 éves múlt…- feleltem.

- Ő az apja, igaz!?- nézett rám még mindig csodálkozástól tágra nyílt szemekkel- Sebastien gyereke!?- kérdezte kissé türelmetlenül, mikor nem feleltem.

- Meg kell ígérned, hogy nem mondod el neki- kérleltem remegő hangon.

- De hát miért?! Joga van tudni, hogy van egy lánya!

- De én nem akarom, hogy tudja! Szóba sem akar állni velem, szerinted mit reagálna, hogyha erről tudomást szerezne?

- Honnan tudod, hogy szóba se akar állni veled?- vonta össze a szemöldökét. Na szép, most még le is buktatom magam… többedszerre már.

- Nem úgy nézett ki, mint aki csevegős kedvében van- vágtam ki magam.

- Tudod mit reagálna szerintem? Végre bevallaná önmagának és neked is, hogy még mindig szeret, és boldogan élnétek, amíg meg nem halnátok.

- Bár ilyen egyszerű lenne. De nem tehetem meg…

- Miért?

- Hosszú…

- Köze van ahhoz, amiért eljöttél Montrealból?- érzett rá rögtön a lényegre.

- Jaj Pierre…- az arcomon legördült az első könnycsepp, amit megállíthatatlanul követett a többi. Erre ő csak magához húzott, és a hátamat simogatta, amíg a zokogás csöndes hüppögéssé szelídült. Jól éreztem magam az ölelésében, kétségbeesetten kapaszkodtam belé, mintha ő bármiféle vigaszt vagy megoldás tudna nekem nyújtani. Majd, igaz egy szóval se kérte, de a kimondatlan kérdés szinte az arcára volt írva, mesélni kezdtem. Az egész életem történetét, mindent, beleértve a szüleimmel való viszályomat, a bátyám halálát, Wendy-t, a New York-ban félbehagyott egyetemet, és természetesen azt is, hogy miért kellett mindent hátra hagyva elmenekülnöm Montrealból…

A mondókámat befejezve, tétován pillantottam fel rá, hátha valamit le tudok olvasni az arcáról, de semmi érzelmet nem árult el.

- Ez minden?- kérdezte végül.

- Nem elég?- kérdeztem kissé kiakadva- te felfogtad, amit mondtam!?

- Igen. Egy kicsit kisiklott az életed… megesik mindenkivel. De akkor sem értem, miért jöttél el egy szó nélkül. Segítettünk volna, ha…

- Látom, mégse érted! Nem keverhettelek titeket is bele ebbe!- mondtam már-már hisztérikusan.

- Meg ne sértődj, de látszik, hogy nem normális családban nőttél fel. Tudod, ennek az egésznek az a lényege, hogy összetartunk. Jóban és rosszban egyaránt.

- Ja, tuti menő címlap sztori lett volna, „Lecsukták a Simple Plan gitárosának barátnőjét!” Gondolkodj már!

- Nyugodj meg!- szólt rám- adhatok egy tanácsot?- kérdezte, de mivel nem feleltem, folytatta is- legyen eszed, és fogadd meg. Mondd el neki, hogy mi történt… és azt is, hogy van egy kislánya. Hidd el, meg fogja érteni. Még rendbe tudnátok hozni mindent!

- Mi van, ha nem akarom rendbe hozni?- kérdeztem immár kissé higgadtabban.

- Mi okod volna erre? Szereted őt, és ezt ne is próbáld letagadni, mert látom rajtad. És a kislánynak sem ártana, ha lenne apja, nem?

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e…- sóhajtottam.

- Mi? Rendbe hozni az életed, hogy végre ismét boldog lehess?- nevette el erre magát.