4. rész

Pierre persze minden tiltakozásomat semmibe véve megígértette velem, hogy legalább elgondolkodok azon, hogy beszéljek-e Seb-bel és elmondjam-e neki a dolgokat. Bejelentette azt is, hogy holnap este visszajön, addig találjam ki, majd elköszönt. Miután lelépett, még felmentem Sophie-hoz.

- Alszol már picúr?- léptem be a szobába.

- Még nem- felelte a fejét ingatva- anyu, ki volt ez a bácsi?

- Egy régi barátom- válaszoltam tétován.

- Érdekes, még soha nem láttam őt.

- Igen, tudod még nagyon régen voltunk jóban. Mielőtt te megszülettél. De most már elég a kérdezősködésből, ideje aludni!- takargattam be őt.

- Rendben… jóéjt anyu!

Nyomtam egy puszit a homlokára, majd átmentem a saját szobámba. Fáradtan végigdőltem az ágyon, és a plafont bámultam. Vadul kavarogtak a gondolataim, és hiába próbáltam, semmi értelmeset nem tudtam kihozni belőlük. Egyre csak Seb járt a fejemben, ahogy bámul rám, a mérhetetlen fájdalom a pillantásában, majd az ingerült hangja, ahogyan azt kiabálja, hogy szóba se akar velem állni. Bármennyire is akartam, nem tudtam letagadni magam előtt, hogy vissza akarom őt kapni, és megint ugyan olyan boldog lenni, mint régen. Mint régen? Nos nem, most hogy itt van Sophie, még boldogabbak lehetnénk. Mint egy igazi kis család… nem, nem, nem! Nem szabad ilyenekre még csak gondolnom sem! Hiszen Seb kereken megmondta… látni sem akar! Pierre téved, ha Seb még mindig szeretne engem, akkor hajlandó lenne beszélni velem. De nekem nem úgy tűnt, hogy ez minden vágya. De mégis mit veszíthetnék, ha megpróbálnám…? Így se, úgy se fogom tudni már soha elfelejteni őt, soha nem fogok tudni mást szeretni, ha most visszautasít, 5 év szenvedés után még egy kis fájdalmat el tudok viselni nem? Talán mégis beszélnem kéne vele? Sóhajtva konstatáltam, hogy nem tudom elhatározni magam. Túl gyáva vagyok én ehhez, túlságosan félek attól, hogy már nem szeret. És Sophie-nak hogyan magyaráznám meg azt, hogy itt van az apja, de nem akar velünk lenni? Igen, elsősorban talán mégis ez volt a legnagyobb problémám. A kislányom boldogsága már rég sokkal fontosabb volt nekem, mint a sajátom. Hiszen én csakis Sebastien mellett lehetek boldog, minek kergetnék olyasmit, amit soha nem érhetek utol? Ezért is koncentráltam inkább Sophie-ra. Igaz, elsőre nem akartam őt… nem sokkal azután, hogy elhagytam Montreal-t, jöttek a reggeli rosszullétek, késett a havim, és persze én sem voltam hülye, rögtön rájöttem, hogy mi történik. Az első gondolatom persze az volt, hogy nem tartom meg. De aztán nem tudtam magam arra rászánni, hogy elvetessem. Mégis csak ő volt az egyetlen, ami megmaradt a csodálatosan boldog szerelmünkből. Az utolsó szál, ami Seb-hez kötött. Nem tudtam elvágni ezt… később persze örültem, hogy nem volt erőm megtenni. Ahogy növekedett a pocakom, és elmúlt a reggeli hányás, egyre jobban kezdtem megszeretni a kisbabám. Majd mikor megszületett, végre a karomban tarthattam, és ő csodálkozva bámult vissza rám Sebastien gyönyörű kék szemeivel… akkor már egyenesen elborzadtam attól, hogy valaha is eszembe jutott az, hogy ezt a csodás kislányt ne tartsam meg. Ha ő nem lett volna nekem, semmi értelme nem lett volna az egész életemnek, miatta keltem fel reggel, mentem munkába, főztem, és úgy egyáltalán… minden azért volt, hogy ő megajándékozzon az angyali mosolyával, és azt mondja „szeretlek Anyu!”, mert annál csodásabb érzés nincs.

A gondolataim valahol félúton átalakultak álmokká, furán élénk, színes, és érthetetlenül kavargó képekké. Természetesen Seb-ről álmodtam. Az egészet egy megfoghatatlan, boldog hangulat kísérte, és ragyogó mosollyal néztem, ahogy az életem két legfontosabb embere vidáman kacag és együtt játszik. Valahol tudtam, hogy álmodom, de annyira valóságosnak tűnt a jelenet, szívfájdító volt belegondolni, hogy az ébredés pillanatával minden szertefoszlik. Sophie hangját hallottam, de rá kellett jönnöm, hogy ez már a valóság. Éreztem, ahogy a pici kezek az arcomat simogatják.

- Anyu! Anyu!- szólongatott- el fogunk késni!

Felültem az ágyban, és zavartan néztem rá.

- Kicsim? Nem mondtam neked, hogy a héten nem megyek dolgozni?- néztem rá bambán.

- Nem- ingatta a fejét- akkor nekem se kell menni oviba, és egész nap együtt leszünk, és egy rakat klassz dolgot csinálhatunk?- ragyogott fel az arca.

- Persze-, bólintottam mosolyogva.

- Anyu…- nézett rajtam végig elgondolkodva- miért aludtál ruhában!?

- Tudod, fáradt voltam már…

- De ugye nem aludt itt az a bácsi?- kérdezte tőlem komoly arccal, majd lemászott mellőlem, és benézett az ágy alá, meg a szekrénybe. Okos gyerek xD

- Nem, dehogy is- nevettem- honnan szedted ezt!?

- Tudod, az anyukáknak csak az apukával szabad egy ágyban aludnia- mondta nekem erre halál komolyan- és azért remélem, hogy nem ő az apukám…

Erre kitört belőlem a hangos nevetés. Ha Pierre ezt hallaná, tuti megsértődne, de vicces lenne látni az arcát :D na meg az is egy érdekes kérdés, hogy a gyerekem honnan szed ilyesmiket…

- Nem, nyugi nem ő az. De egyébként ma este is eljön hozzánk.

- Oké- vont vállat Sophie- ha neked a barátod, akkor majd kedves leszek vele-, azzal kisétált az ajtón. Nevetve ráztam a fejem, majd kimásztam az ágyból, és elmentem gyorsan lezuhanyozni, meg felöltözni, aztán megindultam a konyha felé, hogy megreggelizzek. Gondoltam Sophie biztos mesét néz a nappaliban. Vidáman tettem-vettem, ment a rádió, dúdoltam vele együtt a dallamot.

- Anyuuu!- hallottam a kislányom kiabálását valahonnan az előszoba felől.

- Mondjad kicsim- mentem ki.

- Csöngettek, és kinyitottam, és ez a bácsi azt mondja, téged keres…- nézett rám nagy szemekkel a kilincsbe kapaszkodva. Felemeltem a tekintettem, majd megdermedve a döbbenettől, és a félelemtől, csak álltam ott, ahogy a két teljesen egyforma kék szempár bámult rám…