5. rész

Seb karba tett kézzel álldogált a küszöbön, mögötte pár lépéssel Pierre. A levegő szinte megfagyott, és mindenki csak bámult a másikra. A csöndet végül Sophie törte meg. 

- Anyu, minden rendben?- rángatta meg a pólóm szélét, majd a kezét felém nyújtotta, jelezve, hogy azt szeretné, ha felvenném. Automatikusan lehajoltam érte.

- Persze kicsim- feleltem neki gépiesen, de még mindig Seb barátságtalan tekintete kötött le, és azon agyaltam, Pierre vajon hogyan rángatta ide.

- Elmondtad neki?- kérdeztem hűvösen Pierre-től. Megesküdött nekem, hogy nem jár el a szája…

- Egy szót se!- mosolygott rám- majd ezt egymás közt megbeszélitek.

- Nincs miről beszélnünk- vágtuk rá egyszerre Sebastien-nel.

- Látjátok, nagy itt az egyetértés!- vigyorgott Pierre, mire én csak a szememet forgattam.  

- Miért jöttél ide, ha így gondolod?- fordultam Seb-hez.

- Pierre azt mondta, van valami, amiről feltétlenül tudnom kell. De úgy látom, nincs. Miért kell az orrom alá dörgölni a boldogságod, hogy hozzámentél máshoz, és szültél neki, mikor nekem kereken kijelentetted anno, hogy nem akarsz!?

Nagyszerű, Seb is azt hiszi, hogy férjnél vagyok, és nem is sejti, hogy az ő kislányát szorongatom a karjaim közt, kapaszkodva belé, akár egy mentőövbe, mintha segítséget nyújthatna.

- Elég!- emeltem fel a hangom- kitöltheted rajtam a dühöd, de legalább ne a gyerek előtt!

- Nem akarod neki megmondani…?- kezdett bele Pierre a mondatába, de a gyilkos pillantásom láttán azonnal elhallgatott.

- Mit nem akar megmondani!?- Seb már szinte őrjöngött. Kívülről dühös volt, de én láttam a szemében a fájdalmat, tisztán láttam rajta, hogy mennyire megbántva és átverve érzi magát.

- Kicsim, menj a szobádba kérlek. Anyunak van egy kis dolga most- pusziltam meg őt, majd letettem, de nem indult. A pillantása Seb és köztem cikázott, majd megállapodott az apján. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó, legszívesebben felkaptam volna a lányomat, és rohantam volna… tudom, hülyeség. De nem akartam, hogy Seb rájöjjön, már pedig rá fog… igen, nem is tévedtem. Kerekre nyílt a szeme, csodálkozva nézte a gyereket, majd rám siklott a pillantása.

- Shirley, mennyi idős a pici?

- Semmi közöd hozzá!- mondtam kétségbeesetten.

- Azt hiszem talán több is, mint hittem. Szóval?

- Nem is vagyok pici!- háborodott fel erre Sophie- már 4 éves múltam!

- Akkor tényleg nagy vagy már- guggolt le hozzá Seb, és meglepően gyengéden rámosolygott a gyerekre- és hogy hívnak?

- Sophie-nak- válaszolt a lányom teljesen elbűvölve, és egy lépést közelebb ment Seb-hez- és téged?

- Anyukád igazán szép nevet választott neked! Én Sebastien vagyok.

- Örülök, hogy megismerhetlek- nyújtotta illedelmesen a csöpp kis kezét. Annyira felnőttes volt, kék szemében érdeklődés csillant.

- Én is. Tudod, nagyon hasonlítasz anyukádra.

Dermedten figyeltem, ahogy a kislányom ismerkedik az apjával. Tudtam, hogy ha megtudja mi az igazság, utána már nem szakíthatom el Seb-től… szerettem volna tenni valamit, hogy ezt megakadályozzam, de csak álltam ott, mint aki lefagyott, a karjaim tehetetlenül lógtak, a szavak a torkomon akadtak…

- Sokan mondják- bólogatott-, de én szeretek anyura hasonlítani, és nagyon szeretem őt!

- És apukádra is hasonlítasz?- érdeklődött óvatosan Seb.  

- Azt nem tudom, mert nem ismerem az apukám. Szerintem nem szeret minket, de anyu mindig leszid, ha ezt mondom. Szerinte csak nagyon elfoglalt, ezért nincs itt…

Seb most rám pillantott, volt valami zavartság a tekintetében. Nem értettem őt… de most nem is igyekeztem megérteni. Bosszantott, hogy a gyerekből akarja kiszedni a dolgokat, de mégsem tudtam ellene semmit tenni.

- Kicsim, elég lesz! Van egy kis megbeszélnivalónk, addig menj a szobádba- vettem erőt magamon- kérlek- tettem hozzá kissé szelídebben.  

- De anyuuu… most én beszélgetek vele!- tette csípőre a kezét, és szigorúan nézett rám.

- Anyukádnak igaza van-, szólalt meg Seb- tényleg szeretnék vele egy kicsit négyszemközt beszélni- még mindig a gyerek előtt guggolt, lágy hangon beszélt hozzá, és olyan édesen mosolygott, hogy a térdeim is remegni kezdtek.

- Na jól van- sóhajtott Sophie, majd érdeklődve Pierre felé pillantott. Kis gondolkodás után meginvitálta őt mesét nézni, amibe nagy meglepetésemre Pierre lelkesen bele is egyezett, mi meg Seb-el a konyha felé vettük az irányt, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Behúztam magam mögött az ajtót, hogy ne hallatszódjon ki semmi.

- Szóval mit is szeretnél?- fordultam hozzá. Nem ültem le mellé, tartani akartam a biztos távolságot, inkább csak a pultnak támaszkodva figyeltem őt.

- Azt mondod, nem vagy férjnél…- kezdte lassan.

- Nem, nem vagyok- hagytam rá. Nem értettem, hová akar kilyukadni, és nagyon nem volt most ehhez türelmem, azt akartam, hogy rögtön a tárgyra térjen, de nem tette.

- A gyerek pedig 4 éves múlt, +9 hónap… nagyjából ki is jön az 5 év.

- Tudom mennyi idős a kislányom- szegtem fel a fejem. Igen, az ÉN kislányom… legszívesebben ordítva vágtam volna a fejéhez, hogy neki semmi köze ehhez a gyerekhez. Csak ez nem volt igaz…

- Ki az apja?  

- Mi van, ha nem tudom ki az?- válaszoltam neki egy újabb kérdéssel.

Erre döbbent arcot vágott, nem tudom mik futottak át a gondolatain, vajon tényleg elhitte, hogy megcsaltam, vagy miután otthagytam őt, lefeküdtem mással? Oh ha tudná… rá se tudtam nézni más férfire, pontosabban csak nem érdekeltek… szerettem őt. Akkor is, most is, és az 5 év alatt végig…

- Akkor minek vagyok itt?! Mit szerettél volna ezzel elérni?- kérdezte mérgesen- megmutatni, hogy csak tőlem nem kellett a gyerek?

- Nem kértem, hogy ide gyere!- ment fel bennem is egy pillanat alatt a pumpa.

- Hát hülye is voltam, hogy megtettem!

- Ott az ajtó, menjél akkor!- már én is kiabáltam vele.

- Undorító, amit csinálsz, ezt remélem tudod?!- pattant fel a székről.  

- Nem kértem, hogy ítélkezz felettem!!

- Nem értem mit vársz azok után, hogy fogalmad sincs, ki csinált fel!!- vágta a fejemhez.

Kész, most jött el az a pont, ahol már nem érdekelt semmi, az agyamat elöntötte a vörös köd, neki tudtam volna menni, felpofozni… már magamból kikelve ordítottam vele.

- IGEN, A TIÉD A GYEREK, EZT AKARTAD HALLANI!?!?!