6. rész

Igen, talán ez volt az a mondat, amit nem kellett volna üvöltve a fejéhez vágni? Mi az isten ütött belém… ha nem mondom meg neki, hogy az övé a gyerek, talán elment volna, és végre nyugtom lett volna, nem kellene azon aggódnom, hogy hogyan vakarjam le. Most utálna, és hallani se akarna felőlem… de nem, nekem megint el kellett hogy járjon a szám.

- Tehát mégis az enyém a kislány…- szólalt meg végül csendesen.

- Nem!- vágtam ki erre hisztérikusan- az én kislányom! Mégis, hogy képzeled, hogy idejössz 5 év után, és közlöd hogy a tiéd… ÉN neveltem, ÉN vagyok az anyja, ő az ÉN kislányom!- már szinte sírtam, most jutott először eszembe, hogy talán ha kiderül, igényt tart a gyerekre. Nem éltem volna túl, ha Sophie-t elveszik tőlem, ő volt a mindenem… azt pedig elképzelhetetlennek tartottam, hogy Seb azon a véleményen lenne, hogy meg kéne próbálnunk normális család módjára élni.

- Csss, nyugodj meg!- termett ott mellettem, és magához húzott. Nem lett volna se erőm, se időm tiltakozni az ölelése ellen. Egyszer csak már körülöttem voltak a karjai, ahogy levegőt vettem, mindenhol az ő illatát éreztem, amit úgy imádtam, és ami, mint mindig, most is teljesen megszédített. Szorosan átölelve tartott, éreztem a testéből áradó melegséget, a szívdobogását, és a forró leheletét a nyakamon. Eddig bénultan álltam ott, de most a testem magától reagált az érintésére. Átkaroltam a nyakát, és hozzá bújtam. Elvesztettem a fejem, olyan régóta vágytam már az ölelésére, a csókjaira. 5 hosszú éven keresztül másról sem ábrándoztam, és most itt van, tényleg egy centire van az ajka az enyémtől, neki is épp olyan hevesen ver a szíve, mint az enyém… sóhajtva lehunytam a szemem. Bár kissé féltem attól, hogy megint csak egy álom, a bolond képzeletem valami morbid tréfát űz velem, de amikor az ajkát ott éreztem az enyémen, már tudtam, hogy ez a valóság. A csókja még édesebb volt, mint ahogy arra emlékeztem, a szája puha, de mégis szenvedélyes… a hajába túrtam, ő pedig finoman megemelt, és a pultra ültetett. Nem tudtam, és nem is akartam végig gondolni, hogy helyes-e, amit teszek, vagy hogy mik lesznek a következményei. Szeretni akartam őt, legalább egyszer még, így nem gondolkodtam, csak átkulcsoltam a lábammal a csípőjét, miközben egyre vadabbul csókolóztunk…

- Még mindig gyönyörű vagy- suttogta bele a nyakamba, majd elkezdte csókolgatni, a keze a felsőm alá csúszott és a melleimet simogatta.

- Annyira hiányoztál!- mondtam ki gondolkodás nélkül.

- Te is nekem- fogta a két tenyere közé az arcom- fogalmad sincs, mennyire!- azzal ismét megcsókolt, még inkább vágyakozva, teli szenvedéllyel. Bennem is fellobbantotta a vágy lángjait, soha senkire és semmire nem vágytam még úgy, mint most rá, a közelségére, az érintésére, csókjaira, a szerelmére.

Akkor hirtelen kopogást hallottunk kintről, mire én ellöktem magamtól, és leugrottam a pultról. Ennyire volt időm, mielőtt kivágódott volna az ajtó.

- Hé, minden rendben!?- állt meg Pierre a küszöbön, és zavartan pislogott ránk- csak kiabálást hallottam, aztán pedig néma csönd… gondoltam megnézem, hogy nem öltétek-e még meg egymást…

Csodálkoztam, hogy Pierre-nek nem esett le a dolog, általában ő az, aki mindig rosszkor nyit rá az emberre, és hiába is próbálsz tenni bármit ez ellen, mindig rájön, hogy mi történt. Szóval zavartan álldogáltunk ott, nem mertem Seb-re nézni, de Pierre vizsgálódó pillantása sem volt épp kellemes, szóval csak a padlót bámultam.

- Most mi van?- értetlenkedett Pierre.

- Azt hiszem, jobb lesz ha most mentek- mondtam ki halkan.

- Megbeszéltétek a dolgokat!?- nézett ránk szigorúan Pierre-, mert addig sehova nem megyünk, és ehhez ragaszkodom!- tette karba a kezét.

Nem tudtam erre hirtelen mit mondani… hogy is volt? Nem, nem mondhatnám, hogy túl sokat beszélgettünk, vagy bármi olyanra jutottunk volna, amivel Pierre elégedett lenne.

- Igen- szólalt meg Seb, megmentve a helyzetet-, de mindkettőnknek szüksége van egy kis időre. Hogy átgondolja a dolgokat… tiszta fejjel, higgadtan!- hangsúlyozta ki az utolsó szót.

- Biztos?- látszólag még mindig nem hitt nekünk.

- Persze-, erőltetett mosolyt az arcára Seb- arra gondoltunk Shirley-vel, hogy holnap is eljönnék… hogy tényleg mindent át tudjunk beszélni- mondta, én meg nem tiltakozhattam, mert akkor Pierre rögtön tudná, hogy egy szó sem igaz az egészből, így próbáltam nem kiakadni azon, hogy holnap is idejön. Csak egyetértően bólogattam, és igyekeztem még mosolyogni is hozzá.  

- Rendben… na, és szeretitek egymást megint?- érdeklődött Pie mosolyogva. Úgy tűnt, egész jól hozzuk a sztorit, mert most már elhitte, hogy megdumáltuk a dolgokat.  

- Pierre… ez nem így megy- próbáltam segíteni Seb-en, mert most meg neki akadt el a szava- 5 év hosszú idő, nem tudjuk ott folytatni, ahol abbahagytuk.

- Oké, kivárjuk türelmesen, amíg újra egymásnak estek- vigyorgott, mi meg zavartan néztünk össze Seb-el. Ha fogalma lenne róla, hogy erre már nem is kell várni, mert már megtörtént…

- Rendben, akkor menjünk is- szólalt meg Seb. Majd megindult a nappali felé, hogy elköszönjön Sophie-tól is. Nem akartam kettesben maradni Pierre-el, féltem hogy feszegetni kezdi, hogy mire jutottunk Seb-el, és nem éreztem magamban annyi színészi tehetséget és improvizálási képességet, hogy megoldjam a helyzetet.

- Már mentek is?- hallottam a kislányom csalódott hangját.

- Igen, de holnap is eljövök, rendben?- válaszolt neki Seb kedvesen.

- Oké. És miről beszélgettetek anyuval?- a lányunk megtalálta azt a kérdést, amivel mindkét szülőjét egyszerre hozhatja zavarba… tehetség :D

- Csak régi dolgokról- feleltem Seb helyett-, amik még akkor történtek, amikor még nagyon jóban voltunk egymással.

- Pontosan- mosolygott rá Seb-, de most már tényleg megyünk. Viszlát holnap picúr!

- Szia!- ölelte át a térdét Sophie, ő pedig lehajolt, hogy megsimogassa a gyerek fejét. Sophie Pierre-től is elköszönt, majd kikísértem a srácokat.

- Szia Shirley- ölelt meg engem Pie.

- Szia- nem kellett erőltetnem a mosolyt, annyira boldog voltam, hogy megint itt vannak, és talán megint részei lesznek az életemnek. Pedig nem szabadott volna…

Seb lazán, fél kézzel átkarolta a derekamat, és puszit nyomott az arcomra, alig valamivel a szám mellé. Persze nekem ettől megint a tokromban kezdett dobogni a szívem, sóhajtva néztem, ahogy kisétálnak a kapun. Aggódtam kissé, hogy mi lesz ebből az egészből. Nem tudtam, hogy újra be kéne-e engednem Sebastien-t az életembe. De ellenállni se tudtam neki. Érezni újra, ahogy átölel, és ahogy csókol… túl erős a kísértés. Hiába volt szilárd elhatározásom, hogy megtartom a tisztes távolságot, egyszerűen eltűnt minden akaraterőm, ahogy az ajkát az enyémre tapasztotta az előbb… de nem tehetem meg. Nem lehetek önző, nem lehetek vele. Mi van, ha mégis elkapnak egyszer? A múltamat nem tudom kitörölni, és ezzel csak nagyon sok gondot és fájdalmat okoznék neki. De legalább Sophie-nak az apja megmaradna…

Közben rájöttem, hogy már percek óta ott álldogálok a küszöbön, mint egy idióta, így visszamentem a házba, becsuktam magam mögött az ajtót, és nekitámasztottam a hátam. Majd sóhajtva lecsúsztam, a földön ülve a kezeimbe temettem az arcom, és azért imádkoztam, hogy végül helyesen döntsek…