7. rész

Másnap reggel kávé és pirítós illatára ébredtem. Kissé csodálkoztam, mert általában ezeket én szoktam megcsinálni. gyorsan felkaptam a köntösöm, és lerohantam a konyhába, de meg is torpantam az ajtóban. Seb ült a konyhaasztalnál, az ölében Sophie, és az egyik fotóalbumot lapozgatták.

- Látod, ez itt én vagyok a szülinapomon! Anyu csinált nekem tortát is, és sok ajándékot kaptam!- magyarázta lelkesen a gyerek, majd ahogy felpillantott, észrevett engem-, szia anyu!- ugrott le Seb öléből.

- Jó reggelt kicsim- még mindig kissé csodálkozva álltam az ajtóban.

- Sebastien-nel csináltunk neked reggelit! Én mondtam neki, hogy rántottát csináljon, mert az szereted, de nem csinált, mert szerintem nem is tud- mondta Sophie szem forgatva. Ilyenkor annyira hasonlított rám…

- De igenis tudok!- jött oda Seb is.

- Nem hiszem el- rázta a fejét Sophie karba tett kézzel, mire Seb csikizni kezdte őt, majd feltette a nyakába- tegyél leee!- nevetett visítva a kislány.

- Nem teszlek- válaszolt Seb vigyorogva.

- Oké, és ha azt mondom, hiszek neked?- alkudozott Sophie.

- Akkor talán- vette le a nyakából őt Seb, de nem tette le, csak a karjára ültette- látod, ugyan úgy piszkál, mint anno te…- mosolygott rám. Igen, pontosan emlékeztem az első alkalomra, amikor nála voltam, és kaját csinált nekem, én pedig leszóltam a nagy főzőtudományát. És akkor is pont rántotta volt a menü…

- Hiszen az én lányom- próbáltam mosolyogni. Seb válaszként egy vidám, elbűvölő mosolyt villantott, majd kézen fogott, és az asztalhoz húzott. Leültem, ő meg elém rakta a tányért. Elég éhes voltam, meg az illata is jó volt, szóval nekiláttam. Némán figyelték, amíg eszem, ami elég idegesítő volt, de nem volt kedvem rájuk szólni. Sophie az apja ölében ült, hozzábújva, Seb pedig fél kézzel átkarolta őt. Tökéletesen odaillett az ölébe a gyerek, ami kissé elkeserített. Amikor nekem először a kezembe adták a kislányomat, annyira esetlennek, és ügyetlennek éreztem magam, ahogy a karomban tartottam őt. Persze aztán hamar belejöttem, de azért ez mégsem fair, hogy ő látszólag minden nehézség nélkül összerázódott a kislányával.

- Nem ízlik?- kérdezte Sophie a grimaszomat látva, amit az iménti gondolataim váltottak ki.

- De, finom- mosolyogtam rá- köszönöm, kedves tőletek. Együtt csináltátok?

- Igen!- vágta rá Sophie, mielőtt Seb megszólalhatott volna- én ültem a konyhapulton, és mondtam neki, hogy mit hogyan kell csinálni!- mondta büszkén, mire mi mindketten nevetni kezdtünk.

Seb kiment a kertbe Sophie-val, amíg én elpakoltam a konyhában, meg felöltöztem, majd én is csatlakoztam hozzájuk. Egész nap elvoltunk így hármasban, nagyon jól szórakoztunk mi is, de főleg a kislányunk. Seb azonnal levette őt is a lábáról, pontosan úgy, ahogy engem anno. Sophie imádta őt, bár még fogalma sem volt róla, hogy ő valójában az édesapja. Pedig érezhető volt, hogy mi hárman összetartozunk. Mint egy tökéletesen összeillő kirakós darabjai, kiegészítettük és boldoggá tettük egymást. Hiába telt el öt év, Seb és köztem még mindig ott izzott valami, és a tegnap történtek csak még jobban felszították a bennünk lévő vágyat. Akárhányszor rám nézett, ott láttam a szemében a szenvedélyt, ahol hozzámért felforrósodott a bőröm, és a szívverésem is felgyorsult. De a mai nap nem rólunk szólt, hanem csakis Sophie-ról. Kicsit csodálkoztam, hogy ilyen hamar megkedvelte Seb-et, de egy kicsit örültem is neki. Ha valami véletlen folytán mégis valaha normális család leszünk, nem árt, ha szereti az apját… de ami végképp megdöbbentett, hogy Seb milyen szeretettel néz a kislányra, és mennyire gyengéd vele. Készségesen lökte a hintát, vagy engedte, hogy a hátára másszon, vagy ha Sophie épp azt kérte tőle, felültette a nyakába. Nagyon aranyosak voltak együtt… hányszor elképzeltem ezt a képet! De soha nem hittem benne, hogy valósággá válhat, és most mégis, életem két legfontosabb személye vidáman nevetgélt és játszott együtt. Igen, azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy boldogság töltött el…

- Sophie, most már ideje fürdeni menni, aztán aludni!- mondtam neki, miután befejeztük a vacsorát.

- De hadd maradjak méég!- kérte sírós hangon, hol Seb-re, hol rám pislogva.

- Fogadj szót anyukádnak!- guggolt le hozzá Seb- majd holnap is eljövök, és játszhatunk még, rendben?

- Oké!- ölelte meg boldogan Sophie. Megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy nem kell veszekedjek a kislánnyal, és elkezdtem leszedni az asztalt.

- Hagyd csak, majd én megcsinálom, amíg lefekteted Sophie-t- vette ki a kezemből a tányérokat Seb.  Kissé meglepődtem, sosem volt az a házias típus, de nem tiltakoztam, kíváncsi voltam, hogy hogyan boldogul. Sophie elköszönt tőle, majd otthagytuk a konyhában, mi meg megindultunk a fürdő felé.

- Anyu, Sebastien miért nem jött el korábban soha hozzánk? Azt mondta nekem, hogy régebben nagyon jóban voltatok…- kérdezte Sophie, mikor már a kádban ült.

- Tudod, ő nagyon messze lakik innen, és most is csak véletlenül találkoztunk.

- Régebben te is ott laktál?

- Igen. Sőt, együtt laktunk vele, meg Pierre-rel, és a többi barátunkkal- mondtam neki mosolyogva.

- Ők is eljönnek majd egyszer?

- Nem tudom. És azt se, hogy Sebastien meddig marad itt. Lehet, hogy nemsokára hazamegy- nem volt ínyemre a kislányom szomorú arckifejezése, de fel akartam készíteni erre is, nem tartottam valószínűnek, hogy Seb el akar költözni Montrealból, én márpedig nem megyek sehova Manhattan-ből. Talán akkor, ha egy család leszünk ismét, talán akkor megfontolnám, hogy visszamenjek… de nem tudom biztosan.

Miután kimászott a kádból, megtöröltem Sophie-t, majd ráadtam a pizsamát, fogmosás és irány az ágy. Kapott jóéjt puszit, de már nem olvastam neki mesét, így is elég álmosan pislogott. Kifárasztotta ez a nap, annyit rohangáltunk.

Majd visszamentem a konyhába, de Seb-et nem találtam ott, viszont gyönyörű rend volt, az asztal letörölve, a tányérok elmosva. Meglepődve konstatáltam magamban, hogy jó férj lenne belőle. Ezek szerint újabban egész házias lett, a gyerekkel nagyon jól bánik, és egész valószínű, hogy még mindig isteni az ágyban… elpirultam, ahogy ezek a gondolatok átfutottak az agyamon, ahogy felidéztem magamban a régi, szenvedélyes éjszakákat… de nem akartam, hogy most ezzel legyen tele a fejem, nem akartam abba a hibába esni, mint tegnap. Kicsit próbáltam lenyugtatni magam, majd elindultam megkeresni Seb-et.

- Hát te meg…?- torpantam meg a nappali ajtajában. A szobában félhomály volt, csak pár kis lámpa égett, Seb a kanapén ült, előtte a kisasztalon egy üveg bor és két teli pohár.

- Gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit- állt fel, odajött hozzám, majd kézen fogva a kanapé felé húzott. A kezembe nyomta az egyik poharat, majd rám mosolygott.

- Jó, hát beszélgessünk…- mondtam bizonytalanul- és miről akarsz beszélni?- kortyoltam bele a borba.

- Mondjuk a közös jövőnkről- mondta ki magabiztosan mosolyogva, én pedig majdnem félrenyeltem, és csodálkozva bámultam rá, hogy jól hallottam-e, amit mondott… a közös jövőnkről?