8. rész

- Szóval a jövőnkről akarsz beszélni…- mondtam ki lassan- és te mégis hogy képzeled el?

Tényleg kíváncsi voltam, hogy erre mi lesz a válasza. A szívem a torkomban dobogott, viszont a félelem, hogy valami olyat mond, amit én nem tudnék elviselni, görcsbe rántotta a gyomromat.

- Az, hogy nekem van egy elképzelésem, az egy dolog. Együtt kell döntenünk a közös életünkről- mosolygott rám.

- Szóval a mi közös életünkről? Seb, már elég régóta nincs olyan, hogy MI. Vagy Te, és vagyok én, vagy jelen esetben inkább Sophie és én.

- És miért ne lehetne, hogy a „mi” alatt mindhármunkat értsük?! Hiszen egy család vagyunk!

- Ne haragudj, de mégis ezt hogy gondolod? Idejössz, és kijelented, hogy egy család vagyunk, beköltözöl az életünkbe, és a sajátodnak tekinted? Nem jutott eszedbe, hogy talán én ezt nem akarom?- nem tudom mi ütött belém, de valahogy megijesztett az, hogy ismét az életem része lenne.

- Most úgy csinálsz, mintha én léptem volna le!- tette karba a kezét, és mérgesen nézett rám- pedig te tettél mindnet tönkre!- vágta a fejemhez- minden tökéletes lett volna, de nem, neked akkor is balhéznod kellett!

- Akkor talán keress valakit, aki kevésbé balhés!- emeltem fel már én is a hangom.

- Kár is próbálkoznod, most hogy tudom, hogy van egy lányom, nem fogok csak úgy elmenni!

- Pedig jobban tennéd!- vágtam rá flegmán.  

- Nem hiszem, hogy jó lenne a kislányunknak, ha apa nélkül nőne fel. Vagy anya nélkül…- nézett rám sokat mondóan.

- Hogy merészeled…!?- sziszegtem indulatosan- azt ajánlom, nagyon gyorsan fejezd ezt be! Eddig is megvolt apa nélkül, megadtam neki mindent, amire szüksége volt! Mert én ezt meg tudom tenni! Te pedig képes lennél elvenni őt tőlem?! 9 hónapig hordtam magamban, és 4 évig neveltem, tudom mire van szüksége! De te mit adhatnál neki? Mennyi időd lenne foglalkozni vele? Két koncert között egy fél nap? Fogalmad sincsen, hogy mennyi törődést igényel, mennyi szeretetet! Ez abból is látszik, hogy el akarod szakítani az anyjától. Szerinted ő ezt hogy viselné? Lehet hogy kedvel, de akkor is csak egy idegen vagy a számára!- magamon kívül voltam a haragtól, és a félelem szorongatta szívem, hogy el akarja venni a kislányom.

- Nem akarom bíróság elé vinni az ügyet, de te nem hagysz nekem más választás!

- Én vagyok az, aki nem hagy választást? Te akarod mindenáron ránk erőszakolni magad!

- Csak rendes családot szeretnék, és szeretni a lányomat!

- Nincs szüksége rád!

- Ne már te mond meg, hogy mire van szüksége!- most már kiabált velem, ami rettenetesen idegesített, hát velem ne ordítozzon.

- De igenis én mondom meg, mert én vagyok az anyja!!!

- Oké… akkor most mindketten nyugodjunk meg!- halkította le a hangját, de nekem már ez nem használt. Mindegy egyes szavával csak még jobban felhúzott. Mondjuk én azt se láttam, hogy ő akár egy picivel is higgadtabb lenne mint én, sőt… a szemében lángolt az indulat, tudtam hogy ha most én nem nyugszom le, elszabadul itt a pokol, de nem tudtam magamnak parancsolni, annyira ideges voltam.

- Te nekem NE MOND, HOGY NYUGODJAK MEG!!!!- pattantam fel a kanapéról, már szabályosan visítva- fogalmad sincsen, hogy milyen érzés ez nekem!! Minek jöttél ide, miért kellett mindent összezavarnod!? Felépítettem az életünket nélküled, és nagyon jól megvoltunk, egészen addig, amíg be nem toppantál!

- Hallgass már meg!- fogta meg erősen a karom, és hiába kapálóztam, nem tudtam kiszabadulni.

- Eressz el!

- Amíg nem ígéred meg, hogy meghallgatsz, addig nem!

- Nem vagyok kíváncsi arra, amit mondani akarsz- mondtam könnyes szemekkel-, de ez fáj, kérlek ne csináld!

- Nekem is fáj, amiket mondtál!

- Seb, légy szíves!- kérleltem már zokogva.

- Csak ha meghallgatsz!- makacskodott.

- Tűnj már el a házamból, utállak, menj innen, eressz el!- kiabáltam. Erre azt hiszem nem számított, a döbbenettől meglazult a szorítása, mire én teljes erőmből pofon vágtam, mielőtt reagálhatott volna, elrohantam és bezárkóztam a fürdőbe. Lerogytam a földre, és csak sírtam. Nem akartam meghallgatni őt, nem akartam, hogy Sophie-val zsaroljon, hiszen nekem ő mindennél fontosabb. A karomra pillantottam, szemügyre vettem a négy egyre halványodó piros csíkot, ami keresztezte. Egyáltalán nem fájt, de nagyon megijesztett. Nem akartam elhinni, hogy ilyet tett, anno biztos voltam benne, hogy soha nem bántana, de most annyira felbosszantottam, hogy szerintem végig se gondolta, hogy mit tesz. Tudtam, hogy akárhogy is alakul a vita a gyerek körül, soha nem szabad újra eljutnunk eddig, valahogy higgadtan kell megoldanunk!

Pár perc múlva hallottam, ahogy csapódik a bejárati ajtó… tehát elment. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, de nem mozdultam. A hátamat a kád szélének támasztottam, és hagytam, hogy a könnyek végig folyjanak az arcomon. Hogyan történhetett meg ez? Hogyan lett egy tökéletes szerelemből EZ? Mindketten csak a másik hibáját tudjuk újra és újra egymás fejéhez vágni, és képtelenek vagyunk normálisan beszélni, és megoldani a problémáinkat… ennek ellenére még csak eszembe se jutott azt kívánni, hogy bárcsak Sophie-ne lenne. És őt is ketten hoztuk össze… eszembe jutott, hogy lehet felébredt a nagy ordítozásra, így letöröltem a könnyeimet, és a szobája felé indultam. Végig sétáltam a folyosón, és megálltam az ajtó előtt. Hallgatóztam egy darabig, de semmi neszt nem hallottam odabentről. Óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem. Körülnéztem a szobában, majd halk sikoly hagyta el az ajkaim, az ijedtségtől a lélegzetem is elakadt… ugyanis a kislányom nem volt sehol!