9. rész

Idegbeteg módon rohantam végig a lakáson, hátha Sophie itt van valamerre, csak elbújt, vagy tudom is én. Felforgattam a szobáját, az enyémet, mindenhol benéztem a szekrényekbe, bútorok mögé, még a kertbe is kirohantam. Teljesen kétségbeestem, már ott voltam, hogy átmegyek a szomszédba, hogy nem látták-e. A bejárati ajtóhoz siettem, de meg is torpantam előtte, és a rátűzött cetlit bámultam.

„Sophie velem van, nyugodj le, és beszéljük ezt meg!”- ez a mondat állt a papírkán, egyértelműen ráismertem Seb kézírására.

- Óó, hogy a nyavalya vinne el téged a hülye ötleteiddel együtt, te seggfej!- fakadt ki belőlem. Legszívesebben azonnal kocsiba pattantam volna, és irány a szálloda. De jobban belegondolva, Sophie-nak nem lesz baja, ott van Lily is, nekik is van egy gyerekük, szóval csak nem lesz gond. Szükségem volt arra, hogy hatni tudjak Seb-re és akármennyire is utál most, azért még pasiból van, így eldöntöttem, hogy ezt ki is fogom használni. Lezuhanyoztam, szépen rendbe szedtem magam, felvettem egy mini gatyát, meg egy kivágott felsőt, pici smink, és már készen is álltam. Azt hittem, ez a kis készülődés megnyugtat, de még mindig elég ideges voltam, mikor beléptem a szálló üvegajtaján, és meg se álltam a srácok szobájának ajtajáig. Nem akartam csak úgy rájuk törni, így bekopogtam, remélve, hogy Seb nyit ajtót, és rögtön leordíthatom a fejét. De sajnos ezzel még várnom kellett egy kicsit.

- Szia Shirley- jelent meg az ajtóban Pierre.

- Hol a gyerekem!?- szegeztem neki a kérdést.

- Nem tudom, miről…

- Ne nézz már idiótának!- forgattam a szemem. Értelmetlennek találtam vele vitatkozni, ez a téma Seb-re és rám tartozik csak. Félretoltam őt, és beléptem a szobába.

- Hol van a lányom!?- rohantam le egyből Sebastien-t.

- Arról volt szó, hogy csak akkor jössz ide, ha megnyugszol- kissé meglepődött, hogy betoppantam, rendesen végig is mért, és úgy vettem észre, mintha zavarban lenne. Ez tetszett.

- Az gondolom eszedbe se jutott, hogy szívrohamot kapok, ha nem találom a gyereket az ágyában? Persze hogy nem, jellemző- forgattam a szemem.

- De hiszen tudtad, hogy velem van- jött erre még jobban zavarba.

- Plusz ok az aggodalomra- tettem hozzá grimaszolva. Éreztem, hogy egyre jobban elbizonytalanítom, és ez engem megnyugtatott- tudod, a problémánkra nem az a megoldás, hogy elrabolod a lányomat, de az sem, hogy erőszakoskodsz!- mutattam fel a kezem, amin, igaz csak halványan, de még ott volt a szorításának a nyoma.

- Ne haragudj, egy kissé elborult az agyam… de azért azt sem tagadhatod le, hogy te sem viselkedtél valami szépen.

- Én legalább csak kiabáltam… de legyen jó napod, ha visszaadod a lányom, bocsánatot kérek.

- A mi lányunk- emlékeztetett szelíden, és elmosolyodott.

- Amit csak akarsz… csak mond meg, hol van!- hagytam rá legyintve.

De mielőtt megszólalhatott volna, kivágódott egy ajtó, Sophie ott állt mezítláb, pizsamában, kócosan.

- Anyuuuu!- rohant oda hozzám, én meg felkaptam, és magamhoz öleltem.

- Jaj kicsim!- könnyek gyűltek a szemembe, nagy megkönnyebbülés volt ismét a karomban tartani.

- Mi baj?- kérdezte, miközben a pici kezével elmaszatolt egy könnyet az arcomon.

- Aggódtam érted. Mégis hogy gondoltad, hogy csak így se szó, se beszéd, eljössz?

- Sebastien azt mondta, hogy megengedted- jött zavarba, mire én mérgesen pillantottam az imént említettre.

- Mégis mire volt jó ez az egész!?- kérdeztem felé fordulva- miért jó az neked, ha én hülyére aggódom magam?

- Csak azt akartam, hogy ide gyere, és beszéljünk. Tudtam, hogy másként szóba se állsz majd velem…

- Mert ha elrabolod a gyerekemet, akkor majd tuti szívesen csevegek.

- Nem rabolt el- szólt közbe Sophie- miért veszekedtek? Hiszen annyira jót játszottunk ma, és együtt nevettetek… nem értem.

- A gyereknek igaza van- szólalt meg Pierre. Észre se vettem, hogy még mindig ott álldogál, meg a többiek is mind ott voltak körülöttünk, Chuck, Jeff, Lily és David, meg Jeff-ék kisfia, Alex is, némán figyelték a veszekedést.

- Anyu, tegyél le kérlek- utasított Sophie, én meg azonnal meg is tettem, bár nem tudtam mit akar. Odalépkedett Seb-hez, megfogta a kezét, és felém kezdte húzni. Majd az én kezemet is megfogta, és a kettőnk tenyerét egymáséba csúsztatta- nem lehetnétek megint olyan jóban?- kérdezte könyörgő tekintettel hol rám, hol az apjára pillantva.

- Tudod mit picúr?- guggolt le hozzá Seb, de közben nem engedte el a kezemet- csak a te kedvedért, megpróbáljuk, rendben?

- Tökéletes!- ragyogott fel az arca- anyu?- nézett rám kérdőn.

- Persze kicsim. Látod, jóban vagyunk!?- emeltem fel az összekulcsolt kezünket.

- Jólvan. De akkor ne kiabáljatok egymással! Megértetted?!- fordult Seb-hez, mire mindenki nevetni kezdett.

- Szép dolog, megnevel a lá…

- Pierre!- szóltam rá kissé emelt hangon. A szúrós pillantásomból megértette, hogy nem kéne befejeznie ezt a mondatot.

- Anyuu! Te se kiabálj azért légyszi. De a többiekkel se! Sebastien bemutatott nekem mindenkit!- mutatatott körbe lelkesen mosolyogva- klassz barátaid vannak!

Erre a srácok mind elmosolyodtak, és büszkén kihúzták magukat. Édesek voltak, de inkább néztek ki ők is 4 évesnek, mint 24nek (oké, kicsit többek voltak már akkoriban, de akkor is).

- Örülök, hogy kedveled őket. De ideje hazamenni- guggoltam le én is hozzá, és ki akartam húzni a kezemet Seb kezéből, de nem hagyta.

- Nee, kérlek maradjunk még!- nézett rám könyörögve.

- De hát lassan 11 óra lesz, kicsim…- érveltem, és igyekeztem nem elgyengülni a sírós szemek láttán.

- Aludjatok itt- javasolta Jeff- van hely mindenkinek!

Tétován pislogtam rá, nem igazán tartottam ezt jó ötletnek…

- Anyu? Kérleeeeeeek!- meresztette rám a szemét Sophie.

- Rendben!- emeltem fel megadóan a szabad kezem, ugyanis a másikat még mindig Seb fogta.

- Gyere, nézzük tovább a mesét!- lépet oda Alex Sophie-hoz, aki izgatottan bólintott, majd eltűntek az egyik szobában. Ránk kínos csend telepedett, csak néztünk egymásra, hogy akkor most mi is van. Végül Lily törte meg a hallgatást…

- De jó újra látni Shirley!- ölelt meg engem. Ügyetlenül, fél kézzel vissza is öleltem, és közben azon gondolkodtam, Seb mi a pokolért szorongatja még mindig a kezem.

- Téged is Lily, jól nézel ki!

Majd a srácok szép sorban odatömörültek mind körém, mindenki egyszerre beszélt hozzám, örültek nekem, csak azt nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. Én voltam a „rossz”, aki elhagyta Seb-et, senki nem tudta az igazságot.

- Nagy ölelééés!- szólalt meg David, erre mindenki minden oldalról megölelt, és kissé összepréseltek, mégis nevetnem kellett.

- Oké srácok, boldoggá tesz hogy így örültök nekem, de megtudhatnám az okát!?- néztem rájuk kissé furán.

- Kell, hogy oka legyen?- kérdezte Jeff mosolyogva.

- Végülis nem… de gondolom abban a hitben hagytalak ott titeket, hogy nem nagyon vagyok kíváncsi rátok… vagy mi.

- Nem egészen- ingatta a fejét Chuck.

- Hát ez meg mit jelentsen?- vontam fel a szemöldököm kérdőn. Összenéztek, de senki nem szólalt meg- srááácok!- szóltam rájuk követelőzve, tudni akartam, hogy miről is van szó, mert halvány fogalmam sem volt.

- Seb-en kívül mindenki tisztában volt azzal, hogy miért mentél el…- bökte ki végül Chuck- Wendy mindent elmondott nekünk, persze a gyerekről ő se tudott, ezért mi se. De megértettük, és úgy gondoltuk, helyesen döntöttél, hogy Seb-nek nem szóltál róla. Ha már nem kértél a segítségünkből, így volt a „legjobb”…

- Oké… akkor most már én is megtudhatom, hogy miről van szó, mert kb. rám tartozik a leginkább!?- nézett körbe várakozóan Seb.

- Ne haragudj, haver- szólalt meg Jeff- de ezt Shirley-től kell hallanod. 

- Akkor talán itt az ideje, hogy elmondjam- sóhajtottam, de nem tudtam ránézni, csak az összekulcsolt kezünket bámultam…