11. rész

Másnap reggel korán ébredtem, Seb még aludt mellettem, nem akartam felkelteni, óvatosan kicsusszantam az öleléséből, és a fürdő felé vettem az irányt, hogy rendbe tegyem magam. Mikor ezzel is megvoltam, gondoltam csinálok reggelit a srácoknak, majdnem biztos voltam benne, hogy még mindig olyan lusták, mint anno, és képesek inkább chipset enni, minthogy készítenének valami értelmes kaját.

- Jó ég, mi ez a szag!?- jelent meg Lily fintorogva.

- Neked is jó reggelt!- nevettem el magam- különben meg kávé illat… mi bajod vele?

- Rosszul vagyok tőle- közölte, miközben kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be.

- Mióta?- csodálkoztam.

- Mondjuk mióta terhes vagyok!?

- Terhes vagy?!- esett le az állam, majdnem leejtettem a kezemben lévő bögrét.

- Nem mondtuk még?- fordult felém.

- Hát nem!

- Óó, azt hittem Seb elmondta- mosolyodott el.

- Más megbeszélnivalónk volt…

- Aha, szóval szexeltetek!- nevetett Lily.

- Nem is! De most az mindegy. Jézusom, gratulálok! Hányadik hét? Jeff tudja már gondolom! Fiú vagy lány? Mi lesz a neve?

- Hé, nyugi- nevetett- Jeff tudja igen, mert kivételesen most terveztük a gyereket.

- Oh, ez talán még meglepőbb hír, mint hogy terhes vagy!- nevettem.

- De szemét vagy!- röhögött ő is- de még nem tudjuk, hogy fiú lesz-e, vagy lány.

- Gondolom Jeff kislányt szeretne, hogy legyen kit fésülgetni- vigyorogtam- és hányadik hét?

- Tízedik- felelte kis gondolkodás után.

- Ahhoz képest nem is látszik rajtad- jegyeztem meg.

- Tudom. Jeff már aggódik is. De Alex-nél is ez volt, kb. a 12. héten kezdett úgy tűnni, mintha tényleg gyereket várnék.

- De utáltam terhes lenni…- bámultam ki az ablakon.

- De hát miért?- csodálkozott- imádod Sophie-t!

- Persze hogy imádom- mosolyodtam el-, de nagyon megszenvedtem vele.

- Igaz, én nem tudom mit kezdtem volna Jeff nélkül, nem lehetett könnyű egyedül végigcsinálni. De nézz rá a kislányodra, tündéri! Szóval mindent jól csináltál- szorította meg a kezem.

- Aha…- böktem ki, csak hogy mondjak valamit. Felszínre tört a sok emlékem, a 4 hónapig tartó kínzó reggeli rosszullétek, majd a hatalmas pocak okozta nehézségek, de talán mégis az volt a legfájóbb, hogy senkivel nem oszthattam meg az örömömet, egyedül jártam az ultrahangra, mindent egyedül csináltam.

- Hé, minden rendben?- csettintett az arcom előtt Lily, ami visszazökkentett.

- Persze- mosolyodtam el.

- Akkor nem is akarsz több gyereket?- faggatott tovább.

- Nem tudom- vontam vállat- egyelőre helyre kéne tennünk Seb-el a dolgainkat.

- Most már minden jó lesz!- bíztatott Lily- csak ne szúrjátok el!

- Majd igyekszünk- mosolyodtam el én is.

Hirtelen visítozás hallatszódott ki az egyik szobából, Lily-vel összenéztünk, majd rohantunk, hogy megtudjuk, mi történik.

- Sebastien Lefebvre, mi az istent művelsz!? Volnál szíves nem megölni a lányomat!?- álltam meg csípőre tett kézzel az ajtóban.

- Nyugi, anyu csak játszuuunk!- kacagott Sophie, miközben próbálta megakadályozni, hogy Seb csikizze.

- Látom…- forgattam a szemem.

- Nincs semmi baja a gyereknek- ültette a nyakába Sophie-t Seb, odasétált hozzám, és nyomott egy puszit az arcomra.

- Tegyél le!- követelte vigyorogva a kislány.

- Mi van, ha nem?!

- Olyan nincs!- válaszolta, és apró kezeivel püfölni kezdte az apját, amin nekem muszáj volt nevetnem. Sebastien-en látszott, hogy imádja a gyereket, egész nap játszott vele, leste minden szavát, a nyakába ültette, amit csak Sophie akart. Elnéztem őket mosolyogva, de azért egy kicsit féltékeny is voltam. Soha nem láttam a lányomat senki mással ilyen boldognak, csak amikor velem volt. Vajon tudnia kéne-e, hogy Seb az apja? Tényleg lehetséges az, hogy együtt éljünk, mint egy rendes család? Nem akartam, hogy az legyen, hogy a végén csalódik, mert Seb nem marad velünk… nem tudtam, mi lenne a helyes döntés, és ez eléggé aggasztott.

- Baj van Shirley?- jött oda hozzám Seb. A lányunk most épp Alex-el és Jeff-el játszott, ami abból állt, hogy a két kicsi közös erővel próbálta leborítani a gitárost a lábáról, rácsimpaszkodtak, felmásztak a hátára, meg minden. Gondolkodtam, hogy rászóljak-e Sophie-ra, de aztán arra jutottam, hogy ha Jeff azt kibírja, amikor a srácokkal gyepálják egymást, csak nem fog belehalni, ha egy 25 kilós gyerek csüng rajta :D

- Nincs, miért?- néztem rá Seb-re, de sosem hazudtam ügyesen.

- Olyan gondterheltnek tűnsz- simogatta meg az arcom.

- Csak rajtunk gondolkodtam, hogy mi lesz velünk ezután.  

- Mit szeretnél, mi legyen?- mosolyodott el.

- Nem tudom- néztem rá, de közben persze tudtam. Vissza akartam őt kapni, az életem szerelmét és a gyerekem apját- te mit szeretnél?

- Azt, ha megosztanád velem az életeteket. Engedd, hogy része legyek, hogy az enyém is legyen! Szeretlek, és a lányomat is szeretem, és azt akarom, hogy normális családként éljünk- hadarta, és várakozóan pillantott rám.

- Ezt most elmondanád kérlek még egyszer, mert szerintem nem jól hallottam…- néztem rá nagy szemekkel. Ez volt minden, amit én is akartam, nehéz volt elhinni, hogy ő is ezt szeretné, és ketten együtt lehetünk, és minden tökéletes lehet… de igaz volt, mosolyogva, türelmesen elismételte az iménti szavait.

- Kérdezhetek valamit?- néztem rá grimaszolva, közben a szám szélét harapdáltam- nem szólt semmit, csak bólintott- ugye nem csak Sophie miatt van ez az egész? Nem akarom, hogy úgy érezd, velem kell lenned, és nincs választásod, vagy hogy megbá…

- Le légy buta- vágott a szavamba- az előbb mondtam, hogy szeretlek, mit akarsz még hallani?

- Semmi mást! Én is szeretlek- öleltem át.

- Én azért még szeretnék tőled hallani valamit- mosolygott rám sejtelmesen.

- Mit?- néztem rá bután, halvány fogalmam sem volt, hogy mire céloz.

- Nem is tudom, mondjuk egy „igen”-t?- tett úgy, mintha gondolkodna.

- Tessék?? Ez most…? Te most…?- hebegtem össze vissza.

- Nyugi, ha megkérem a kezed, azt észre fogod venni- nevetett- mindennek eljön az ideje- kacsintott rám- de abban biztos vagyok, hogy veled akarom leélni az életem- húzott magához, és megcsókolt.