12. rész

Még mindig nem tudtam magamhoz térni a nagy meglepetésből. Seb velem akar lenni? Szeret? Tényleg szeret? Alig tudtam elhinni, hogy valóra válik minden, amire vágytam, és végre boldog voltam.

Hármasban üldögéltünk a hotelszobájuk nappalijában, egy fotóalbumot lapozgatva. Valahogy annyira természetesnek, és furán normálisnak tűnt nekem ez a helyzet. Még csak pár nap telt el azóta, hogy megtudtam, újra boldog lehetek, de ijesztő gyorsasággal hozzászoktam a gondolathoz. Nem esett nehezemre, hogy családként tekintsem magunkra, persze ez a család nem csak hármunkat jelentette, hanem a srácokat is. Időközben megtudtam, hogy Pierre-en kívül már mindenki foglalt (nem mintha pályáztam volna Chuck-ra vagy David-re :D), csak az ő barátnőik most nem jöttek velük.

- Hé, kopogtak, nem hallottátok!?- paskolta meg a combomat Sophie. Kissé elvesztünk Seb-el egymás tekintetében, most zavarodottan pillantottunk le rá mindketten. Majd körülnéztünk, de a srácok sehol nem voltak.

- Majd én megyek- állt fel Seb.  

- Sebastien!- vetette magát Seb karjaiba egy barna hajú csajszi, amint kinyílt előtte az ajtó.

- Tia, mit keresel itt!?- karolta át őt esetlenül, csak azért, hogy megtartsa, és ne essen el.

- Tudod, rájöttem mekkora hülye voltam! Sajnálok mindent, de tényleg, ne haragudj rám!- mondta a lány, még mindig Seb nyakában lógva- hiányoztál nagyon!!

- Nem haragszom- állította őt talpra, és tett egy lépést hátra.

- Tényleg nem?- ragyogott fel Tia arca- ennek nagyon örülök! Tudod, az egész repülőúton ezen rágódtam, hogy mi van, ha látni se akarsz majd, és nem állsz szóba velem. Hidd el, ezentúl minden jó lesz, tudom hogy hülyén viselkedtem, de úgy örülök, hogy adsz a kapcsolatunknak még egy esélyt!- csak ömlöttek belőle tovább a szavak, azt hittem már sose hagyja abba.

Seb arcáról semmit nem tudtam leolvasni, és egyre jobban idegesített a helyzet. Ki ez a csaj!? De Seb nem szólt semmit, csak némán állt. Már ott tartottam, hogy én fogok közbe vágni, de a lány hirtelen magától elhallgatott, rám bámult, meg az ölemben ülő kislányomra, és feszült csend lett… Seb követte a pillantásával Tia-ét, majd aggódva nézett hol ránk, hol a lányra.

- Ezek kik!?- fordult végül hozzá Tia, a hangja hisztérikusan csengett. Nem tudtam, mit fog erre Seb felelni. Mégis mit mondhatna? Hogy a barátnője és a lánya? Nem sikerült rájönnöm ebből a kis jelenetből, hogy Seb hogyan viszonyul a csajhoz. Mert más nem nagyon érdekelt, jöhet ide akármilyen nő, és mondhat akármit, ha Seb engem szeret, akkor olyan mindegy…

- Senkik- felelte gyorsan Seb- csak barátok.

Na, hát erre azért nem számítottam… úgy hasítottak a szavai a szívembe, hogy azt hittem nem tudom visszatartani a könnyeimet. A kezeim ökölbe szorultak, és próbáltam uralkodni magamon.

- Akkor azt hiszem, mi megyünk is, hogy nyugodtan meg tudjátok ezt beszélni- álltam fel a kanapéról. Nem akartam balhét csinálni, de valahogy mégis Seb tudtára akartam adni, hogy ezzel itt számomra vége. Ha mi őneki senkik vagyunk, akkor nincs miről beszélnünk- talán majd még összefutunk, ha egyszer megint New Yorkban jársz- mondtam neki hidegen, és az ajtóhoz sétáltam. Sophie görcsösen kapaszkodott a felsőm nyakába az egyik kezével, a másikkal meg integetett Seb-nek, de érezte a levegőben a feszültséget, így megszólalni nem mert.

- Kérlek várj…!- indult utánam.

- Elég volt az 5 év várakozás! Ég veled!- sziszegtem indulatosan, azzal az orrára csaptam az ajtót, és a lifthez rohantam. Megnyomtam a földszint gombját, a lift becsukódott, majd halk zúgással megindult lefelé.

- Mi baj, anyu?- nézett rám nagy szemekkel Sophie.

- Semmi, kicsim- simogattam meg a fejét, miközben igyekeztem visszatartani a könnyeimet-, de azt hiszem, Sebastien nem jön el többet hozzánk.

- Amiatt a néni miatt?- kérdezte, de nem feleltem, csak megvontam a vállam- jobban szereti őt, mint minket?

- Nem tudom manó. Lehet.

- De hát azt mondta nekem, hogy mostantól több időt fogunk együtt tölteni!- a lányom arcán láttam a kétségbeesést, tudtam hogy nagyon megkedvelte Seb-et. Pont ezt nem akartam, hogy fájdalmat okozzon neki ez az egész, és mégis megtörtént. Seb meg mi a pokolért ígérget ilyet a gyereknek!? Utáltam érte, hogy szomorúvá teszi Sophie-t…

- Tudod picúr, az életben még sok mindenki fog neked olyan dolgokat ígérni, amiket nem tart be, és sokan fognak neked még fájdalmat okozni. Sajnálom. De tudod, én mindig itt leszek, oké!?

- Tudom anyu- ölelte át a nyakam, és hozzám bújt.

Csak remélni tudtam, hogy Tia lefoglalja Seb-et egy jó időre, és nem tud utánunk jönni. Nem akartam beszélni vele, nem akartam végig hallgatni, ahogyan magyarázkodik, már belefáradtam ebbe. Hogyan is hihettem el, amiket mondott nekem? Hogyan is fordulhatott meg a fejemben, hogy tényleg feleségül akar venni, és velem meg a lányommal normális családként együtt élni?! Milyen idióta voltam… mielőtt még beültem volna a taxiba, felnéztem a szobájuk ablakára, bár nem is tudom miért. Tia ismét Seb nyakában lógott, ő meg láthatóan nem ellenkezett. Hát ennyit erről… beszálltam, és azt hiszem egy kicsit erőteljesebben csuktam(/csaptam) be az ajtót.

Mikor kiszálltunk a házunk előtt, megcsörrent a telefonom. Nem tudtam felidézni azt az elvont pillanatomat, amikor átállítottam a csengőhangom az „Addicted”-re… hiba volt. Mint ahogy sok minden más is az életemben…

- Nem veszed fel, anyu?- nézett fel rám Sophie.

- Nem- vontam vállat.

- És akkor most Pierre bácsi, meg a többiek se jönnek át? Meg Alex se?- váltott témát hirtelen.

- Mondtam, hogy ne bácsizd őket- mosolyogtam rá, miközben eszembe jutott, hogy David tisztára kiakadt, amikor Sophie azt mondta neki, hogy David bácsi, és elrohant a tükörhöz, hogy ősz hajszálakat keressen. Ami azért is elég vicces, mert ugye festve van a haja… :DD na de mindegy, őt se azért szeretjük, mert normális.

- De nem tudom. Majd beszélek Lily-vel, és Alex esetleg átjöhet, rendben?

- Okéé!- Sophie boldogan. Nagyon jól kijöttek egymással, hamar megtalálták a közös hangot. Szerencse hogy még picik, ha 10 évvel idősebbek lennének, azért kicsit félteném Sophie-t. elvégre Alex mégis csak Jeff fia, meg a srácok között nevelkedett, és Pierre szeret oktató jelleggel előadásokat tartani mindenféléről. Szóval a vérében van, meg tanítják is neki, tuti nagy szoknyavadász lesz belőle :D

Sophie-nak nem volt túl jó kedve egész nap, próbáltam felvidítani, de valahogy sehogy se sikerült. Minden az apjára emlékeztette, hiszen az utóbbi napokban sülve-főve együtt voltunk. És kicsit fájt bevallanom, de hármasban minden jobb volt valahogy. De úgy tűnik, ezzel kell fizetnem azért, amit a múltban elrontottam. A saját boldogságom nem érdekelt volna, de az, hogy a kislányomat szomorúnak láttam… ez bizony fájt.