17. rész

Kb. 2 órával később sikerült felöltöznünk, és indulásra készen álltunk. Azaz, csak majdnem.

- Ideje menni, tudod hogy imádom bámulni a felsőtested, de nyugodtan begombolhatod az inged- néztem Seb-re.

- Nem csak a te ruhád sínylette meg az estét…- emlékeztetett.

- Ja, tényleg- pirultam el.

- Nincs egy inged kölcsönbe?- viccelődött.

- Várj, megnézem. Hátha a latin szeretőm itt hagyta az övét- vágtam rá halál komolyan.

- Neked olyanod is van?- vonta fel a szemöldökét.

- Hát persze, José Armandónak hívják, a múlt hónapban szökött át Mexikóból. Tudod, első látásra egymásba szerettünk. Egyelőre mosogató fiú a McDonald’s-ban, de ha sok pénze lesz, elvesz feleségül, Kubába költözünk, lesz 13 gyerekünk, és cannabist fogunk termeszteni- vágtam rá szenvtelenül, ő meg csak bámult rám hülyén- mehetnénk végre?- mosolyodtam el.

- Persze-, mondta nevetve, meg a fejét rázva, hogy milyen hülye vagyok.

Úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk, a hotel csak félórányira volt a lakásomtól. Ismét kézen fogva sétálgattunk, mint anno nagyon régen, és meg kell hagyni, isteni érzés volt.

- Hát ezek meg hova tűntek?- jártam körbe a lakosztály összes szobáját.

- Lehet, hogy elmentek ebédelni. Felhívom őket- vette elő a mobilját Seb. Amíg telefonált, addig kerestem neki egy pólót.

- Kajálnak, egy fél óra múlva jönnek- mondta, mikor visszamentem a nappaliba.

- Szuper. Mit csinálunk addig?- dobtam neki oda a pólót.

- Hmm, nekem mondjuk lenne ötletem…- mosolyodott el, és csak félredobta a felsőt.  

- Azt mondtad, csak fél óránk van- grimaszoltam.

- Oh, sok mindenre elég az!- kacsintott rám. 

- Édes, tegnap éjjel a legrövidebb menetünk is vagy egy órás volt…- vontam fel a szemöldököm.

- Na tessék, a végén még ez is baj lesz, hogy túl sokáig bírom- forgatta a szemét.

- Forgasd ki a szavaimat, azt úgyis szeretem- emeltem az égre a tekintetem.

- Sok a szöveg…- termett ott mellettem, felkapott és a szobája felé vettük az irányt. Még az volt a szerencse, hogy a srácok jóval később jöttek, mint egy fél óra, különben elég kellemetlen helyzetbe kerülhettünk volna. A kanapén ültem, Seb feje az ölemben, épp akkor végeztünk a zuhanyzással, és öltöztünk fel.

- Azt hiszem, lassan ideje lenne Sophie-nak is megtudnia, hogy te vagy az apja- mondtam eltűnődve Seb-nek.

- Úgy gondolod?- ragyogott fel az arca.

- Persze. Elvégre együtt fogunk élni, és…- nem fejeztem be a mondatot, mert kivágódott az ajtó, és becsődültek a srácok.  

- Sziasztok!- köszöntünk nekik.

- Anyuu!- kiabált Sophie teljes hangerővel, szó szerint kiugrott Chuck kezei közül, és odaszaladt hozzám.

- Szia manó- öleltem magamhoz- mi újság? Jól érezted magad Alex-ékkel?

- Persze, szuper volt!- lökdöste ki Seb-et az ölemből, hogy felmászhasson a helyére, és mesélni kezdte, hogy mi mindent csináltak. Hihetetlen aranyos volt, ahogy csillogó szemmel magyaráz, teljesen izgatott volt.

- Szóval ennyi. És te mit csináltál?- kérdezte végül.

- Háát én… ööö…- jöttem zavarba, mire mindenki halkan nevetni kezdett- tudod, beszélgettünk Sebastiennel, és úgy döntöttünk, hogy szeretnénk elmondani neked valamit- mosolyogtam rá.

- Oké. Fontos? Mert Jeff megígérte, hogy ebéd után lemegyünk a medencéhez!- közölte izgatottan, mire én akaratlanul is elnevettem magam.

- Végülis ráér- hagytam rá mosolyogva-, ha eddig nem tudtad, ez a pár óra már nem számít…

- De naa, most már kíváncsi vagyok!- dobbantott a lábával. Seb magához húzta őt, Sophie pedig befészkelte magát az ölébe, annyira édesek voltak így együtt!   

- Tudod, az apukádról van szó- mondtam neki komoly arccal.

- Eljön meglátogatni engem?- kérdezte izgatottan.

- Hát, igazából már itt van- mosolyodtam el- mert a te apukád Sebastien!

- Tessék?!- nézett rám a gyerek kerek szemekkel, majd Seb felé fordult- te vagy az apukám? Hát, azért szólhattál volna erről korábban is!- grimaszolt egyet, majd elgondolkodott- és akkor ezentúl velünk fogsz lakni, és mindig együtt leszünk?

- Igen- felelte neki mosolyogva Sophie.

- Ígéred?- nézett szigorúan az apjára.

- Ígérem, picúr!- kacsintott rá Seb.

- Juhúú!- tapsikolt a kislány- akkor ezentúl hívhatlak apunak?

- Persze-, mosolygott Seb. Nem voltam benne biztos, de mintha egy könnyet láttam volna megcsillanni a szemében. Nagyon megható pillanat volt, most végre azt éreztem, hogy tényleg egy család vagyunk, hogy tényleg összetartozunk. 

- Apu… de furcsa- vigyorodott el Sophie, majd hirtelen komor lett az arca- de… anyu azt mondta, hogy te nagyon messze laksz innen… akkor hogy leszünk mindig együtt?

- Tudod, arra gondoltunk, hogy mi is odaköltöznénk- szólaltam meg- én is ott nőttem fel, és ott éltem, Montreal klassz hely, tetszeni fog neked!

- Elköltözünk?- kérdezte még mindig komoly arccal.

- Igen, de… meglátod, jó lesz- kezdtem kétségbeesni. Erre nem is gondoltam, hogy Sophie talán nem fogja díjazni a költözés gondolatát. Segélykérően pislogtam Seb-re, de ő sem tudott nagyon mit kezdeni a helyzettel. Hogyan győzhetnénk meg? Végül olyasvalakitől kaptam meg a segítséget, akitől nem is vártam volna.

- Sophie, ez szuper!- lépett oda hozzá Alex- velünk fogsz lakni! Minden nap együtt játszhatunk, otthon van még egy rakat játékom, majd mindet megmutatom! És majd együtt mehetünk aqua world-be, meg moziba, és egy hockey meccsre is el kell gyere, az valami eszméletlen jó, apuval meg a többiekkel mindig megyünk!- lelkesedett.

- Komolyan olyan jó hely ez a Montreal?- kérdezte még mindig egy kissé bizonytalanul, de láttam az érdeklődést megcsillanni a szemében, tudtam hogy innentől már nyert ügyünk van. 

- Persze!- bólogatott Alex. 

- Hát ha te mondod- vonta meg a vállát végül- na, megyünk már le a medencéhez!?- fordult Jeff-hez.

- Le se tagadhatnád, hogy a te lányod- nézett rám Jeff, mire én nyelvet nyújtottam- persze Sophie- ültette a karjára a kicsit, a másikra pedig a saját fiát, és elindult fürdőköntöst meg törölközőt szerezni nekik.

- Nem is tudtam, hogy Jeff ilyen multi funkciós lett- néztem utána nevetve.  

- Sok mindent nem tudsz még róla- felelte vigyorogva Lily.

- Ugh, van egy olyan érzésem, hogy egy részét ezeknek a dolgoknak nem is akarom tudni!

- Te kis…!!!- pattant fel Lily, és kergetőzni kezdtünk. Elég furcsa volt, hogy komoly felnőtt és szülő létünkre az ötéves gyerekeinket megszégyenítve visítozunk, és rohangálunk fel-alá, de én magunktól nem vártam mást. Vicces volt. Azt hiszem, akárhány éves leszünk, mi már soha nem fogunk felnőni…