16. rész

Csak nagyokat pislogtam, és nem igazán tudtam eldönteni, hogy most akkor álmodom-e, vagy mi van. A küszöbön álldogáló páros arcvonásai… nem, már hogy lennének ők?

- Shirley?

- Anya? Apa?- nem tudtam magamhoz térni a csodálkozástól.

- Kislányom!- tett felém egy lépést anya, és ölelésre tárta a karját, de én hátráltam egy lépést. Amikor utoljára láttam, üvöltve hajigálta ki a cuccaimat az ablakon, természetesen részeg volt, és azt ordította utánam, hogy soha többé ne kerüljek a szemei elé.

- Mit kerestek itt?- kérdeztem. Talán kissé goromba voltam, de túlságosan meglepődtem, hogy most ilyeneken aggódjak. Anyukám zavartan pislogott csak, nem tudta, mit feleljen.

- Nézd Shir, tudom hogy nem épp jó viszonyban váltunk el- lépett előre apu- de nagyon sajnáljuk, és azért jöttünk, hogy helyre hozzuk.

- Hogy helyre hozzátok?- vízhangoztam a szavait- nem gondoljátok, hogy kicsit késő?

- Jobb később, mint soha, nem?- nézett rám reménykedve anyukám.

- Azt hiszem, jelen esetben ez most nem érvényes- grimaszoltam- köszönöm, nagyon jól megvoltam nélkületek is.

Apu arcán láttam, hogy fájnak neki a szavaim, egy kicsit meg is sajnáltam, de anyu semmi érzelmet nem mutatott.

- De a szüleid vagyunk…- próbálkozott anyu.

- Oh igen? Akkor is azok voltatok, amikor 16 évesen utcakölyök lett belőlem?- vágtam a fejéhez. Sosem panaszkodtam amiatt, hogy úgy kellett élnem, ahogy. De ez most egy kicsit kiverte a biztosítékot, hogy idejönnek, és játsszák itt nekem az ártatlan, jó szülőt-, de tudjátok mit?- folytattam, mielőtt megszólalhattak volna- nem kell erre válaszolnotok, csak szépen hagyjuk egymást békén, mint eddig, oké? Egész jól működik immár majdnem 10 éve- akartam becsukni az ajtót, de apu nem engedte. 

- Igen, már majdnem 10 éve nem láttunk. És hiányoztál- tudtam, hogy igazat mond. Ő talán tényleg így érzett, de ahogy anyám erre a mondatra a szemét forgatta, az enyhén szólva feldühített, pedig már alapból sem voltam épp nyugodt- tudom, soha nem fogjuk tudni bepótolni azt a sok dolgot, amit nélkülöznöd kellett, mert rossz szülők voltunk, de szeretnénk megpróbálni. Első lépésnek, talán hazaköltözhetnél…

Ezen a ponton hisztérikus nevetés robbant ki belőlem, nem tudtam, hogy most üvöltsek, sírjak, vagy mi lenne az épp megfelelő reakció.

- Áruljátok már el, mi a halálért tenném!?- kérdeztem, amint valamelyest sikerült lenyugodnom- jól megvagyok itt Manhattanben, és eszem ágában sincsen visszamenni Montrealba!! Egyáltalán, hogyan találtatok meg?

- Magánnyomozó- felelte egyszerűen anyu.

- Ti nyomoztattatok utánam!?- akadtam ki egyre jobban.

- Igen- bólintott, minden bűntudat nélkül- és nem igazán tetszettek a dolgok, amiket találtam rólad- mondta rosszallóan.

- Nagyszerű, nem elég, hogy betoppantok az életembe, már rögtön kritizáltok is. Csak úgy szólnék, nem 16 éves vagyok már, hanem 25! Felnőtt, saját döntésekkel!

-  Inkább örülnöd kéne, hogy megkerestünk.

- Örülnöm? Oh, majd szétvet a boldogság, nem látod?!- mondtam cinikusan.

- Ne légy szemtelen!- sziszegte nekem anyu.

- Amelie, kérlek!- szólt rá apu- persze mi nem fogunk erőltetni semmit. Csak szeretnénk, ha része lehetnénk az életednek. És ha megismerhetnénk az unokánkat…

- Sophie-t nem fogom kitenni ennek a cirkusznak!- fontam karba a kezem- és egyáltalán… nekem sincs erre szükségem, elég balhé vett már eddig is körül.

- Tudjuk- szólt közbe anya.

- Figyelj, nincs szükségem kritikára. Szóval, ha ezért jöttél…

- Nem, nem ezért jöttünk- állt közénk apa- sajnálom- nézett rám bocsánatkérően.

- Ugyan olyan önfejű és neveletlen vagy, mint 16 évesen!

- Észrevetted, hogy saját magad kritizálod?- tört ki belőlem a nevetés- talán, ha megneveltél volna, nem lennék ilyen!

- Hát én ezt nem hallgatom tovább!- húzta fel az orrát- gyere Scott, menjünk!- azzal sarkon fordult. Apu hatalmasat sóhajtott, majd rám nézett.

- Tudod, én ezt nem így képzeletem el…

- Nekem soha eszembe sem jutott, hogy valaha viszont látlak titeket- szaladt ki a számon, de meg is bántam- figyelj, ha megígéred, hogy anyut a szállóban hagyod, holnap összefuthatunk- halkítottam le a hangom.

- Rendben- jelent meg egy kis mosoly az arcán.

- A Lenox Ave és a 116. utca sarkán van egy kis étterem, találkozzunk ott, holnap 9kor. Oké?

Csak bólintott, egy pillanatig habozott, majd futólag megölelt, és anyu után ment. A fejemet csóválva néztem utána, nem igazán tudtam, mi lesz ebből az egészből. Sóhajtva becsuktam magam mögött az ajtót, és Seb-el találtam szembe magam.  

- Baj van?- lépett oda hozzám.

- Nem tudom- pislogtam rá tanácstalanul.

- Ki volt az?

- A szüleim- böktem ki. Figyeltem a reakcióját, kb. ugyan azokat fedeztem fel nála is, amik bennem is felmerültek. Csodálkozás, értetlenség.

- Tessék?

- Jól hallottad. És tudod mit akarnak? Hogy költözzek vissza hozzájuk! Nevetséges!- mentem be a konyhába- már hogy költöznék? Ahonnan egyszer kidobták, oda nem megy vissza az ember! Nem!?- magyaráztam, miközben idegesen csapkodtam.

- Nyugi- fogta meg a kezem- össze fogsz törni valamit. Inkább csinálok neked egy teát, meg szendvicset. Bújj vissza az ágyba, egy perc és ott leszek!- puszilt meg.

- Köszönöm!- sóhajtottam. Rettentő hálás voltam neki, pont erre volt szükségem. Besétáltam a hálóba, de az ágy előtt megtorpantam. Lehajoltam a tegnap viselt ruhámért, és szemügyre vettem. Több helyen elszakadt, inkább hasonlított valami rongyra, mint ruhára.

- Kész a tea, meg a reggelid!- lépett be Seb- hát te meg?- tette le a tálcát az éjjeliszekrényre, és odalépett hozzám.

- Ez volt az egyik kedvenc ruhám- néztem rá szemrehányóan.

- Most mondanám, hogy sajnálom… de nem- vigyorgott- mármint a ruhát igen. Majd veszek neked másikat- csókolt meg.

Majd bemásztunk az ágyba, és megreggeliztünk, egymást etettük, meg néha egy kis csókcsata is összejött.

- Lassan mennünk kéne, nem?- pillantottam az órára, ami 10et mutatott.

- Ne aggódj, Sophie jó helyen van, van időnk. És különben is, még van megbeszélnivalónk, nem?

- Ha a képtelen ötletedre célzol… hát, tudod mi a véleményem!- grimaszoltam.

- Akkor hallgasd meg az enyémet is- mosolygott- nem láttam értelmét, hogy vitatkoztunk, szóval inkább meggyőzni próbáltalak múlt éjjel. Azt mondtad, boldogtalan lennék… boldogtalannak tűntem azóta akár egy percig is, amióta együtt vagyunk? Nem, mert szeretlek, csak rád van szükségem!

- Nem- ingattam a fejem- figyelj, Jeff-éknek is ott van Alex, és jön a második baba is, ők is megoldják. Gondolkodtam ezen az egészen, és ha elképzelem a közeljövőnket, tudod mit látok?

- Egy szép családi házat New York külvárosában, és három kis szőke kékszemű gyereket, akik a kertben játszanak, amíg mi a teraszon üldögélünk?

- Jesszus, nem! Ez úgy hangzik, mintha 50 évesek lennénk- nevettem, majd folytattam, kissé komolyabban- hogyan tudnád otthagyni őket? A legjobb barátaid, szinte a családod! Nem kell válassz köztük és köztem.

- De ezt mégis hogy? Az előbb közölted a szüleiddel, hogy eszed ágában sincs visszaköltözni Montrealba…

- Az ő kedvükért nem is- ráztam a fejem mosolyogva.

- Akkor… hazaköltözöl?- ragyogott fel az arca.