18. rész

Oké, tudom hogy már hivatalosan kedd van... nincs mentségem:$ de nem volt ma sulim, és valahogy annyira nem tudatosult bennem, hogy ma igenis hétfő van... szóval ne haragudjatok, jó olvasást! :)

Aznap este a srácoknál maradtunk. Isteni érzés volt ismét Seb karjaiban aludni (igen, ezen az éjszakán már azt is sikerült :D).

Másnap reggel az ablakon besütő napfény ébresztett. Álmosan pislogtam, és a telefonom után kutattam, hogy megnézzem mennyi az idő.

8:34… basszus! Teljesen kiment a fejemből a találkozó, amit megbeszéltem tegnap apuval. Kiugrottam az ágyból, rekord sebességgel lezuhanyoztam, rendbe szedtem magam, finom smink, majd magamra rángattam egy mini farmer sortot, és egy csíkos pólót. A nagy rohanásban nem sikerült kellőképpen halknak lennem, felébresztettem Seb-et is.

- Hát te meg?- pislogott rám álmosan.

- Ne haragudj édes, rohannom kell! Majd ha visszajöttem, elmesélem- csókoltam meg futólag.

- Ne már… tegnap is egyedül ébredtem, ma is itt hagysz- nézett utánam nagy szemekkel, annyira édes volt, ahogy kócosan, álmatagon, könyörögve meredt rám, legszívesebben azonnal visszamásztam volna mellé az ágyba.

- Sajnálom! Szeretlek!- dobtam neki még egy csókot, majd kirohantam. Szerencsére az étterem, ahol megbeszéltem apuval a találkát, nem volt túl messze a hoteltől. Leintettem egy taxit, és bepattantam a kocsiba.

- A Lenox Ave és a 116. utca kereszteződéséhez legyen szíves- hadartam el, olyan gyorsan, hogy a sofőr nem is értette, ezért meg kellett ismételnem, majd végre elindultunk. Idegesen pillantottam az órámra. 8:58…

Ahogy megérkeztünk, gyorsan fizettem, és kiugrottam a taxiból. Apu már ott álldogált az étterem előtt.

- Ne haragudj!- mentem oda hozzá.

- Csak 10 percet késtél, magadhoz képest időben vagy- nevetett apu, célozva arra, hogy a pontosság sosem volt az erősségem- végig attól féltem, hogy el se jössz, Shir.

- Megígértem- mosolyogtam rá. besétáltunk az étterembe, kerestünk egy üres asztalt, és leültünk. Rendeltünk kávét, meg reggelit, majd kínos csend következett. Apu látszólag kissé zavarban volt, én meg nem igazán tudtam mit mondani. 

- Na, és hogy vagytok mostanában?- böktem ki végül.

- Jól, nagyon jól…

- Játszol még?- kérdeztem a kávéscsésze fölött. (Ha valaki nem emlékezne, korábban említettem, hogy apukám játékfüggő, szenvedélyes pokeres volt akkoriban, amikor én elkerültem otthonról. Kisebb nagyobb vagyonokat játszott el minden héten)

- Nem, abbahagytam. Évek óta nem volt kártya a kezemben. Tönkre tette a családot az életmódom, túlkésőn döbbentem erre rá. sajnálom, kislányom!

- Ami volt, elmúlt. Örülök, hogy beláttad. Na és anyu? Iszik még?

- Volt elvonón- sóhajtott- de eredménytelen volt az egész, mindig újra visszaesik.

- Miért döntöttetek úgy, hogy megkerestek?

- Fájni fog, ha elmondom az igazat- nézett rám-, de nem fogok többé hazudni neked. Biztos akarod tudni?- kérdezte, mire én csak bólintottam-, amikor felhagytam a játékkal, és megjött az eszem, rá kellett döbbenjek, hogy széthullott a családom. Jake meghalt, te eltűntél az életünkből, és anyáddal sem volt már igazán jó a viszonyunk. Az utóbbival kezdtem, mert azt könnyebbnek tűnt helyre tenni, sikerült is. Aztán következtél Te. Fél évig kerestelek, de semmi, így feladtam… eltelt egy év, aztán kaptunk egy levelet az örökösödési hivatalból, hogy meghalt a mostohaanyám, és mindent rád hagyott.

- Rám?- kerekedett el a szemem. Különösebben nem rázott meg az este, hiszen nem volt rokonom, inkább csodálkoztam-, de hát nem is ismert! Életemben, talán ha egyszer láttam, Jake temetésén!

- Igen. De nem sokkal azután, hogy eltűntél, nagyapád meghalt, és mindent a mostohaanyám örökölt, beleértve a montreali házat is, ahol élünk. Egy darabig nálunk lakott, de nem jött ki jól anyáddal, azért elköltözött. Hallotta a történetedet, valószínűleg akkor dönthette el, hogy minden a tiéd lesz.

- Várj, szóval most hivatalosan enyém a ház, meg minden más is?

- Pontosan- bólintott- a minden más nagyjából 300 ezer dollár, és egy nyaraló valahol Miami-ban.

- Tessék?!- a hír hallatán félrenyeltem a kávét, köhögtem egy sort, mire újra levegőhöz jutottam.

- Előbb-utóbb értesítettek volna, de tudod, a hatóságok lassan intézik az ügyeket. Mármint ami az öröklést illeti. De bezzeg a határozatot, miszerint ha a ház új tulaja nem egyezik bele, hogy ott maradjunk, kilakoltatnak bennünket, azt bezzeg egy hét alatt megkaptuk…- mondta sötéten.

- Tehát ezért vagy itt. Hogy aláírjak neked egy papírt- mondtam mereven magam elé bámulva. Igaza volt, az igazság fájt…

- Nem teljesen. Anyád azért van itt… de én nem!- fogta meg az asztalon lévő kezem- ekkor jött ez a képtelen ötlet, hogy magánnyomozóval kerestessünk meg. Kissé kettős érzéssel viszonyultam a dologhoz, szerettelek volna megtalálni, de nem így…

Nem is tudom miért, de hittem neki. Talán mert őszinte volt hozzám? Talán mert megsajnáltam? Nem tudom miért, de valahogy éreztem, hogy igazat mond.

- Rendben, aláírom, nyugodtan maradhattok ott, nekem nem kell az a ház.

- Itt maradsz New Yorkban? Mert arra gondoltam, vehetnénk mi is itt egy kis lakást, és esetleg…

- Apa, erre semmi szükség- vágtam a szavába. 

- Nem akarod, hogy részei legyünk az életednek, igaz?- kérdezte csüggedten- én megértem azt is…

- Amíg normálisan viselkedtek, addig én csak örülök, ha részei vagytok… bár, anyut egyelőre hagyjuk is, beszéljünk most csak rólad inkább, egyes számban. Szóval, örülök hogy ezt elmondtad, és nem egy hivatalos levélből kell megtudjam. Arra pedig, hogy lakást vegyél Manhattanben, azért nincs szükség, mert hamarosan visszaköltözöm Montrealba.

- De hát azt mondtad…- lepődött meg, annyira, hogy elakadt a szava, de az arcán látszott az öröm. 

- Tudom mit mondtam. De Sophie apját Montrealhoz köti a munkája, így mi is odaköltözünk. (végülis igazat mondtam, hiszen a banda miatt jobb, ha ott vagyunk)

- Hát ez… ez nagyszerű! És esetleg, lehetséges lenne, hogy találkozzak a picivel? Van róla fényképed?

- Persze hogy van- kotorásztam a tárcám után- persze apa, de talán még ne most. Zűrös mostanában az élete, meg ez a költözés is. Majd ha egy kicsit megszokta az új környezetet, akkor mindenképp- ígértem, és a kezébe adtam a képet.

- Gyönyörű! Nagyon hasonlít rád, de a szeme az apjáé.

- Honnan tudod? Nem is ismered.

- Tudom, de a családban senkinek nincs ilyen szeme.

- Tényleg- mosolyodtam el, hiszen ilyen csodálatosan szép kék szemei csak Seb-nek vannak, meg persze most már Sophie-nak.

Sokkal kellemesebbre sikerült a találkozó, mint amire számítottam. Reggeli után még sétáltunk egyet. Sokat beszélgettünk, régi dolgokról, Jake-ről, majd Sophie-ról és rólam meg a mostani életemről is.

- És mikor költöztök?

- Nem tudom, még nem beszéltük meg, de nem akarunk sokat várni. Talán egy-két hét. Felmondok, összepakolunk… szerintem a lakást megtartom- tűnődtem el.

- Szükséged van segítségre a pakoláshoz?

Ez valahogy annyira meglepett, hogy hirtelen nem is tudtam felelni. Nem volt szokásom segítséget kérni, de azért nagyon jól esett, hogy felajánlotta.

- Ühm, azt hiszem nem. De köszönöm.

- Rendben. Csak mert akkor mi holnap haza is repülünk.

- Oké- bólintottam- jelentkezem majd, ha Montrealban vagyok. Most viszont megyek, ha nem haragszol.

- Nem, persze, menj csak nyugodtan.

- Örülök, hogy beszéltünk- öleltem őt meg.

- Én is!- mosolygott-, szia Shir.

- Szia apa!- köszöntem el, majd leintettem egy taxit, és  bevágódtam az ülésre.