19. rész

Nem mentem rögtön vissza a srácokhoz a hotelbe, először haza indultam. Szükségem volt pár percre egyedül… és mellesleg minél előbb neki akartam állni a pakolásnak. Ha már így eldöntöttük a dolgot, akkor minél előbb Montrealban vagyunk, annál jobb, és apunak is szüksége van a segítségemre.

 Sophie dolgaival kezdtem. Nem volt olyan hatalmas mennyiségű játéka és ruhája, szóval egy óra alatt nagyjából ki is ürítettem a szobáját. Az én cuccaimmal már kissé gondban voltam. Épp egy nagy kupac ruhát válogattam, hogy mi az, amire Kanadában semmiképp nem lesz szükségem, mikor megcsörrent a telefonom. Seb volt, persze számíthattam volna rá, már órák óta eljöttem, egy szó nélkül.

- Hol vagy már??- szólt bele türelmetlenül, köszönés helyett.

- Nyugi, még nem vesztem el. Itthon vagyok- válaszoltam, miközben a vállammal nyomtam a fülemhez a telefont, és folytattam a pakolást.  

- Minden rendben?- kérdezte aggódva.

- Persze, miért?- tettem vissza a szekrénybe egy kupac nyári ruhát.

- Csak úgy elrohantál reggel…

- Késésben voltam. Majd elmesélem, jó?

- Oké. Mikor jössz?

- Nem tudom, még pakolok- sóhajtottam türelmetlenül. Szükségem volt a kezeimre, és kezdett fárasztó lenni, hogy a vállammal szorítsam a fülemhez a telefont.

- Pakolsz?- ismételte meglepetten-, de hát még nem is beszéltünk meg semmi konkrétat az utazással kapcsolatban…

- Megyünk, ez nem elég konkrét?

- Jól van, nem kell rögtön leharapni a fejem… én csak arra gondoltam, hogy majd akkor költözünk, ha megvan az új ház.

- Milyen új ház?- kerekedett el a szemem, és megállt a kezem a levegőben.

- Ó, a fenébe… elszóltam magam. Meglepetésnek akartam- bosszankodott.

-  De miért kéne új ház?

- Csak hogy legyen egy saját kis otthonunk.

- Úgyis mindig a srácokkal lennénk- érveltem. Szerettem velük lakni, és csak is így tudtam elképzelni a továbbiakban is, ha már visszamegyek Montrealba. 

- De talán a gyereknek jó lenne néha egy kis nyugi. Pláne, ha lesz még egy baba…

- Egyelőre nem lesz még egy baba, és Sophie élvezi a srácok társaságát. Nem akarok külön házba költözni!

- Nyugodj már meg egy kicsit! Csak egy ötlet volt… de ha nem, nem. Kell segítség a pakoláshoz?

- Nem- vágtam rá, bár ahogy végig néztem a tengernyi cuccon, egy kissé az ellenkezőjét gondoltam. Kihallhatott valamit a hangomból, mert csak sóhajtott egyet, és éreztem, hogy mosolyog.

- Ott vagyunk Sophie-val egy fél óra múlva. És ha végeztünk, beülünk ebédelni valahová, rendben? Rendben!- időt sem adott, hogy ellenkezzek, bár kivételesen nem is akartam- szeretlek!- azzal letette.

- Én is…- mondtam magam elé, mosolyogva.

A fél órából ugyan másfél lett, de én észre se vettem. Benyomtam a lejátszóba egy simple plan cd-t, és énekelve, táncikálva pakolásztam. Épp az I’m just a kid-et dúdoltam, és már jóformán az utolsó dolgokat tettem a helyére, amikor az előszobából apró lábak dobogását hallottam, majd felcsendült a kislányom hangja.

- Anyuuu!!- kiabálta, majd megjelent a nappali ajtajában, ahol meg is torpant, és megilletődve figyelte az ott felhalmozott bőröndöket- anyu…?- nézett bizonytalanul hol rám, hol a csomagokra.

- Szia kicsim- mosolyogtam rá.

- Mit csinálsz?- mutatott körbe.

- Tudod, költözünk Montrealba- álltam fel a földről, és leporoltam magam.

- Tudom… de máris? Én azt hittem, majd csak a nyári szünetben… vagy ilyesmi- továbbra is csak növekvő zavarral figyelte a csomagokat.

- Sürgőssé vált- magyaráztam neki, majd felpillantottam. Seb ott állt mögötte, és most ugyan olyan arckifejezéssel nézett rám, mint a lányunk. Annyira hasonlítottak, hogy majdnem elnevettem magam, de jelen helyzetben csak mosolyra húzódott a szám- a játékaidat gondoltam majd te kiválogatod, hogy mit szeretnél hozni. Ott hagytam az ágyon.

- Rendben!- azzal el is tűnt, én meg ismét a pakolásnak szenteltem minden figyelmem.

- Megtudhatnám, miért is vált hirtelen annyira sürgőssé a költözés?- lépett mögém Seb, amitől konkrétan majd szívrohamot kaptam. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki. Valamiért ezt az egész sztorit a szüleimmel, magamban akartam tartani. Talán csak a megszokás, hogy senkinek nem mondok el semmit… vagy én nem is tudom. Először rendezni akartam a dolgot, mielőtt bármit is mondok neki erről.

- Csak öhm… izé- fordultam felé lassan- gondoltam, költözzünk minél előbb, ha már elhatároztuk, nehogy meggondoljam magam.

- Tudtad, hogy nagyon rosszul hazudsz!?- forgatta a szemét türelmetlenül, és átkarolta a derekam.

- Nem is hazudok rosszul!

- Akkor csak hozzá kell szoknod megint, hogy nekem nem tudsz. Szóval?

- Inkább engedd, hogy befejezzem ezt, aztán menjünk ebédelni- bontakoztam ki az öleléséből, de ő elkapta a karom.

- És hol voltál délelőtt?

- Csak találkoztam valakivel- adtam a kitérő választ.

- Kivel?

- Jesszus, mi ez, vallatás?- fontam karba a kezem.

- Nem faggatnálak, ha elmondanád!- bosszankodott.

- Jólvan… az apámmal voltam- böktem ki, mire ő hitetlenkedve nézett rám- most meg mi van!?

- Jobban örülnék, ha az igazat mondanád…

- Hát neked elment az eszed, már miért hazudnék?- fordítottam hátat neki, hogy folytassam a pakolást.

- Nem tudom- lépett oda hozzám, megragadta a karom, és maga felé fordított-, de igazán értékelném, ha nem tennéd. Ha tényleg vele találkoztál volna, azt elmondhattad volna elsőre is.

- Mi van, ha nem akartam?- makacskodtam.

- Már miért nem? Ennek így semmi értele nincsen!- rázta a fejét.

- Jól mondod!- csaptam le a kezemben lévő fotós albumot- akkor meg minek is balhézol?

- Még neked áll feljebb, már ne is haragudj!?

- Hát te gyanúsítgatsz, hogy hazudok!- itt már mindkettőnk kellőképpen felhúzta magát, elég emelt hangon folyt a szóváltás. Az igen heves vitánk közepette észre sem vettük, hogy Sophie megjelent az ajtóban- ha nem tudsz bízni bennem, akkor miért is vagyunk együtt!?

- Jó kérdés, meg kellett volna gondoljam, mielőtt azt kérem, hogy költözz hozzám!

- Én mondtam, hogy tedd meg, mielőtt a kislányod érzelmeivel játszadozni kezdesz, mert az enyémek még csak hagyján!

- Jaj, hogy oda ne rohanjak, az érzelmeid…!- vágta a fejemhez cinikusan- mert nekem nyilván annyira jól esik, hogy hülyének nézel!

- Senki nem nézett hülyének, fogd már fel, hogy az igazat mondom! Miért nem vagy képes hinni nekem!?

- ELÉG!!- hallatszott az ajtóból a mérges kiáltás, mire mindketten odakaptuk a fejünket- hagyjátok már abba! Miért kell folyton veszekednetek!?- kiabálta Sophie, majd könnyes szemmel kirohant a bejárati ajtón.

- Sophie! Gyere vissza!- rohantam utána kétségbeesetten- Sophie…!- a bejárati ajtóban megtorpantam, hogy körülnézzek, merre van a kislányom. Ugyan abban a pillanatban láttam meg őt, amikor Seb is kilépett mögöttem az ajtón, de ekkor már fel is fogtam, hogy túl késő, nem tehetek semmit…

- Kicsim, vigyázz!- kiabáltam hisztérikusan, és rohantam felé, de ekkor már a fékcsikorgást, és a kislányom vérfagyasztó sikolya töltötte be a levegőt…