25. rész

Sziasztok! 

Látom már szavaztatok egy páran, aminek nagyon örülök :) nem tudtam dönteni, ezért bíztam rátok, de igazából attól a pillanattól kezdve, hogy kitettem a szavazást, tudom, hogy én melyiknek szurkolok :D szóval kíváncsi leszek, hogy melyik nyer végül :)
Remélem mindenkinek kellemesen teltek az ünnepek, és jó sok bejglit ettetek. Én pedig hoztam nektek új részt, jó olvasást! :) 

Eltelt pár nap, berendezkedtünk az új házba, a dolgok kezdtek ismét normálisak lenni, és meg kell mondjam, nagyon boldog voltam. Bár tudtam, sosem lesz megint olyan, mint 5 évvel ezelőtt, de nem is vágytam rá. Nem jártunk annyit bulizni, és normálisabban viselkedtünk, hiszen itt voltak a gyerekeink. Na jó, a normális viselkedést azért nem kell olyan komolyan venni… hiszen rólunk van szó:D Sophie és Alex remekül kijöttek egymással, ennek is örültem. David barátnője, Danielle is nagyon jó fej volt, illett a társaságba.

Felhívtam aput, és megbeszéltem vele, hogy egyik délután átviszem hozzájuk Sophie-t. Nem voltam túlságosan oda az ötletért, hogy anyámat a lányom közelébe engedjem, de apu szerint nem lesz gond, anyu lenyugodott azóta, és nem fog balhét csinálni. Ebben kételkedtem, de bizalmat szavaztam neki. Hiszen valahol a szívem mélyén akartam, hogy normális család legyünk, és hittem benne, hogy ez meg is valósulhat.

Aggódva bámultam ki a taxi ablakán az ismerős környékre. Sophie az ölemben ült, és elég durcás fejet vágott. Nem tetszett neki ez az egész dolog, hogy ismeretlen emberekhez megyünk, és az még rátett egy lapáttal, hogy Sebastien sem jött velünk.

- Mindjárt odaérünk manó- néztem le rá.

- És mikor megyünk haza?- kérdezte továbbra is duzzogva.

- Kérlek Sophie- sóhajtottam- anyunak ez fontos, rendben? Tudod, akikhez megyünk, ők az én szüleim, és nagyon régen nem találkoztam velük. Neked pedig a nagyszüleid, és még nem is ismered őket. Nagyon kérlek, viselkedj jól, rendben?

- Oké- sóhajtott megadóan- a te kedvedért, mami!- bújt hozzám.

- Köszönöm- nyomtam egy puszit a fejére. Ekkor megállt a taxi, fizettem a sofőrnek, majd kiszálltunk. Sóhajtva néztem fel az ismerős házra, majd összeszedtem magam, és Sophie-val kézen fogva megindultunk a kerítés felé. Gondolkodás nélkül nyúltam át az alacsony kapun, hogy kinyissam belülről, ahogy régen mindig is tettem. Beléptünk rajta, majd végighaladtunk a házhoz vezető beton járdán. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy a konyhaablakban lévő virágláda alatt biztos ott van még a kulcs, de nem akartam frászt hozni a szüleimre, ezért inkább becsöngettem. Lépteket hallottam bentről, majd apu jelent meg az ajtóban.

- Szia kislányom!- örült meg nekem, és megölelt.

- Szia apu- viszonoztam az ölelését.

- Te vagy Sophie, igaz?- guggolt le most apu a lányomhoz, aki félősen bújt hozzám.

- Igen- lépett most egy lépést előre- te meg anyu apukája vagy- inkább kijelentette, mint kérdezte, mire apám bólintott.

- Gyertek be, Amelie és én már nagyon vártunk titeket!- terelt be minket. A házban nem sok minden változott, ugyan azok a bútorok, ugyan az a tapéta, és ugyan azok a képek a falakon… könnybe lábadt a szemem, amikor Jake fényképe mosolygott vissza rám a kandallópárkányról. 

- Szia Shirley- lépett be anyu is a nappaliba.

- Anya…- bólintottam neki. A múltkori viselkedése után egy csöppet sem éreztem késztetést arra, hogy beszélgessek vele, apu még arra is elég nehezen tudott rávenni, hogy jöjjek át.

- És Sophie- mosolyodott el anya- gyönyörű gyerek!

- Köszönöm- jelent meg nekem is egy apró mosoly az arcomon.

- Shirley, ne haragudj a múltkori balhé miatt- nézett rám most anya- nem tudom mi ütött belém…

- Nem haragszom, csak… tudod, meglepett. És minden olyan gyorsan történt. Egyszer csak ott voltatok, és azt akartátok, hogy költözzek haza, legyünk megint egy család, én pedig nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel.

- Anya, ez te vagy?- szakította félbe a beszélgetésünket Sophie. Apu karján ült, és a kandallópárkányon lévő fényképeket nézegették- nagypapi azt mondta, de annyira fura…

- Hallod, nagypapinak szólított!- húzta ki erre magát apukám, és leírhatatlan öröm ült az arcán.

- Igen, ez én vagyok- sétáltam oda, és a kezembe vettem a képet. Karácsonykor készült, akkora lehettem, mint most Sophie.  

- Gyertek a konyhába, van csokis süti, és kakaó!- szólt anyu, mire mind kivonultunk. Minden jól alakult, a szüleim az első perctől imádták Sophie-t, és a kislányom is elfogadta, nagymaminak és nagypapinak szólította őket, aminek nagyon örültek. Miután végeztünk a sütizéssel, felvittük Sophie-t és megmutattuk neki a régi szobámat. Anyuék mindent úgy hagytak, ahogy anno volt. Kicsit engem is megrohamoztak az emlékek, mert rengetek kép volt itt Jake-ről.

- Ez kicsoda?- állt meg az egyik ilyen kép előtt Sophie.

- Ő a testvérem… volt- válaszoltam neki.

- Mi történt vele?- kíváncsiskodott tovább.

- Elütötte egy autó.

- Mint engem múltkor?

- Nem egészen- remegett meg a hangom- tudod, ő meghalt- gyűltek könnyek a szemembe, mire Sophie felém nyújtotta a karjait, hogy vegyem fel.

- Ne sírj- maszatolt el egy könnyet az arcomon- most már angyalka, és fenn lakik az égben. Te mondtad a múltkor, hogy aki meghal, oda költözik, és angyalka lesz.

- Igen kicsim- bólogattam- gyere, menjünk le- léptem ki a szobából, és behúztam magam mögött az ajtót. Visszamentünk a nappaliba, apu Sophie-val játszott, én pedig anyuval beszélgettem. Kíváncsi volt, hogy mi történt velem azután, miután elkerültem itthonról. Úgy gondoltam, hadd tudja csak meg. Néhány részletnél könnybe lábadt a szeme, néha csak némán szörnyülködött. Tudtam, hogy rosszul fogja érezni magát miatta, bár nem ezt akartam elérni, de valahol megérdemelte. Mindent elmeséltem neki, az elejétől a végéig.

- És most mit fogtok csinálni? Nem zárhatjátok el a nyilvánosság elől a gyereket.

- Nem tudjuk még- sóhajtottam.

- Szerintem exlúzív interjút kéne adni egy magazinnak, és mindent elmondani- vélekedett.

- Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás- ráztam a fejem.

- Egyszer úgyis kiderül.

- Miért érzem úgy, hogy kifejezetten csalódott vagy, amiért még nem romlott el minden?- fontam karba a kezem- végre boldog vagyok, miért ne élvezhetném, amíg tart!?

- Hát akkor élvezd csak-, vont vállat- én nem szólok bele. De ebből egyszer még nagy botrány lesz!

- Igen, tudok róla!- mondtam indulatosan.

- Oh kicsim… nem akarom, hogy megint veszekedésbe torkoljon ez az egész! Ne haragudj! Én csak figyelmeztetni akartalak, tényleg nem akarok rosszat!- visszakozott.

- Akkor ne vágd az arcomba a kellemetlen tényeket, amivel tisztában vagyok…- morogtam.

Ezt a kisebb összeszólalkozást leszámítva, minden simán ment. Pár órát ott voltunk náluk, beszélgettünk, játszottak az unokájukkal, és aláírtam nekik a papírokat is, hogy ne tegyék ki őket a házból. Már esteledett, mikor elköszöntünk, és haza indultunk.

- Sziasztook!- kiabáltam el magam, ahogy beléptünk az előszobába.

- Végre itthon vagytok- jelent meg Seb- szia picúr!- kapta fel, és nyomott egy puszit az arcára.

- Szia apa- ölelte át a nyakát Sophie, majd Seb letette, és el is tűnt a nappali irányába.

- Na, mi volt? Minden rendben ment?- lépett oda hozzám Seb, és átkarolta a derekamat.

- Jobban, mint amire számítottam- bólogattam.

- Örülök neki- csókolt meg, én pedig a nyaka köré fontam a karomat, és boldog sóhajjal bújtam hozzá. 

Kifejezetten jó érzés volt, hogy rendeztem a viszonyomat a szüleimmel. Mielőtt eljöttünk, megígértették velem, hogy egyszer átmegyünk hozzájuk vacsorára, mind a hárman, mert szeretnék megismerni Seb-et, és ennek is nagyon örültem. Szóval mindent összevetve, jobban nem is alakulhatott volna az élet. Persze a sajtó botránytól mind féltünk, ott lógott a levegőben a fejünk felett, várva a legalkalmasabb pillanatot, amikor lecsaphat…