You've changed my Life - 5. rész

Sziasztok! :)

Tudom, hogy kezdem elhanyagolni a másik törtit, de egyszerűen nincs időm rá, hogy írjam, ez pedig előre megvan, szóval megint ebből hoztam részt, remélem nem bánjátok! :) Erre is csak 5 percem volt, hogy felugorjak és feltegyek egy részt, szóval nem is húzom ezt... jó olvasást! :)

5. rész: Hello Montreal!

Leintettem egy taxit, gyorsan bedobtam a bőröndöket, és beültem.

- A reptérre, legyen szíves!- közöltem torkomban dobogó szívvel. Láttam, hogy Jace rohan ki a házból, és hallottam, ahogy ordítozik utánam, de semmi kedvem nem volt ezt most megbeszélni vele. Talán a gyűrűt hozzávágni hülyeség volt, de jelen pillanatban ez sem foglalkoztatott. Abban reménykedtem, hogy utolérem még Chuck-ot. Egész út alatt idegesen doboltam az ujjaimmal, annyira hosszúnak tűnt ez a pár kilométer! Mikor végre megállt a taxi, fizettem, majd már rohantam is, mint egy hülye. Körülnéztem a nagy váróteremben, de sehol nem láttam őt. Majd odarohantam a járatokat feltüntető tábla elé, hátha abból majd okosabb leszek. 5 perc múlva indult egy járat Montrealba… lélekszakadva futottam tovább a kasszához.

- Jó napot, egy jegyet szeretnék a 9:30as Montrealba tartó gépre!- hadartam lihegve.

- Sajnálom kisasszony, a járat megtelt.

- De… nekem muszáj azzal a géppel Kanadába repülnöm!- mondtam kétségbeesetten.

- Mint mondtam, a járat megtelt- ismételte meg- a következő járat…

- Mindegy, azért köszönöm- vágtam a szavába, majd otthagytam. Magamba roskadva ültem le a váróteremben elhelyezett székek egyikére. Lassan kifújtam a levegőt, és magam elé bámultam… mi a szöszt csináljak most? Nem akartam hazamenni Jace-hez, de vajon Chuck mit szólna, ha egyszer csak beállítanék hozzájuk, azok után, amiket Jace mondott neki?

- Hát te meg mit csinálsz itt?- zökkentett ki egy hang a gondolataimból.

- Chuck!?- ugrottam fel- ezt én is kérdezhetném tőled! Azt hittem, elmentél már! Jaj, úgy örülök, hogy nem! És ne haragudj! Jace iszonyat bunkó volt veled, sajnálom! Veled megyek Kanadába, meggondoltam magam!- hadartam egy levegővel, és a nyakába ugrottam.

- Oh…- kb. ennyit volt képes kinyögni.

- Oké, azért azt hittem, ennél egy kicsit jobban fogsz nekem örülni- engedtem el, és hátráltam egy lépést- nem akarod, hogy menjek?- kérdeztem szomorú tekintettel.

- Dehogynem! Ne mondj ilyen butaságokat Miri!- mosolyodott el- csak nem tudlak követni. Azt hiszem, újra hozzá kell szoknom ehhez!- sóhajtott, és gondterhelt arcot próbált vágni, de nem bírta sokáig, mert elvigyorodott.

- Akkor jó! És hogyhogy nem mentél el az előző géppel?

- Nem volt már hely.

- Hál isten! Különben nem értelek volna utol!

- Na igen…ettél ma már valamit? Mert én még nem. Megreggelizhetnénk, amíg várunk.

- Oké- bólintottam, majd elmentünk keresni valami reggelizésre alkalmas helyet. Evés közben beszélgettünk, hülyéskedtünk, megint csak jól elvoltunk. Egyre biztosabb voltam abban, hogy végül jól döntöttem. Bár nem tagadhatom, kissé ideges voltam, mert fogalmam sem volt, hogy mi az, amit Chuck szerint csak én tudok rendbe hozni. Mi van akkor, ha mégse tudom? Nem akarok csalódást okozni nekik… de nem akartam ezen túl sokat törni a fejem, mert Chuck tuti észrevette volna rajtam. De nem került nagy erőfeszítésbe, elterelte ő a figyelmemet :D vele hamar eltelt az a pár óra, amit a következő gépre kellett várnunk, pedig már délután volt, mire felszálltunk.

- Hány órás az út?- néztem rá.

- Ilyen régen voltál Kanadában, hogy már erre sem emlékszel!?- viccelődött velem- 8-9 óra.

- Tudod, a kellemetlen emlékeket igyekszem elfelejteni- jegyeztem meg grimaszolva, ugyanis gyűlöltem repülni. De Chuck ezt is elfeledtette velem, 2 perc elteltével már önfeledten nevettem vele, vagy épp rajta. Útközben nem igazán aludtam, nem voltam fáradt, viszont mikor leszálltunk, annál inkább.

- Itt most hány óra van?- kérdeztem Chuck-ot ásítozva.

- Délután 4!- közölte vigyorogva.

- Oh istenem… hülye időzónák!- motyogtam magam elé, és alig tudtam nyitva tartani a szemem. Egy darabig egészen biztos voltam benne, hogy el fogok aludni a taxiban, amíg odaérünk. De aztán rádöbbentem, hogy milyen régen is voltam itthon. Imádtam Montreal-t, de nem tudtam volna itt maradni. Minden nap látni azokat a helyeket, ahol együtt voltunk Pierre-el, netalán összefutni vele az utcán, vagy mindenhol a srácok óriásplakátjába ütközni, ami itt azért elég elkerülhetetlen. Oké, talán London sem a legmegfelelőbb hely, ha olyat keresek, ahol semmi nem emlékeztet rájuk, de azért mégis csak egy másik földrészen van.  

Szóval egész úton bámultam ki az ablakon, jó érzés volt hazajönni. Londont is szerettem, de közel sem ennyire, meg aztán Montrealhoz nagyon sok dolog fűzött… életem legboldogabb időszakának színhelye, nem volt könnyű elmennem innen. Ahogy a taxi megállt a hatalmas villa előtt, görcsbe rándult a gyomrom, és eszembe jutott, milyen érzés volt ide hazajönni, milyen jó volt itt élni a srácokkal, az a sok hülyeség, amit együtt csináltunk, állandó bulik, pörgés… és persze Pierre. Aki 2 évig számomra magát a tökéletes boldogságot és szerelmet jelentette, aztán egyszer csak vége lett… fogalmam sem volt, miért. Minden olyan gyorsan történt. Először csak veszekedtünk, ahogy mindig, de aztán elmaradoztak a kibékülések, egyre mérgesebbek voltunk egymásra, majd végül őt már nem is érdekelte az egész, egy buliban részegen megcsalt, majd amikor én kiborulva számon kértem ezt rajta, elküldött melegebb éghajlatra. Hogy tudom ezek után még mindig szeretni őt!? Miért érdemelné meg, hogy segítsek rajta!? Mi a jó francért vagyok én most itt mégis!?

- Hé, nem szállsz ki!?- nyitotta ki előttem Chuck az ajtót, kizökkentve ezzel engem a gondolataimból.

- Ja, persze…- motyogtam magam elé, és kikászálódtam az ülésről.

- Minden rendben? Kissé sápadt vagy- méregetett aggódva.

- Jól vagyok-, bizonygattam- csak tudod… az emlékek.

- Sajnálom- vágott szomorú arcot- mégse kellett volna iderángassalak…

- Nem rángattál, én rohantam utánad a reptérre, emlékszel?- igyekeztem mosolyogni, több-kevesebb sikerrel. Mielőtt még válaszolhatott volna, kivágódott a ház ajtaja, és David jelent meg fülig érő vigyorral.

- Míííííííírrrraaaaaaa!!!!- rohant felém szabályosan visítva, majdnem ledöntött a lábamról, ahogy megölelt.

- Szia David!- nevettem, átkaroltam és jól megölelgettem őt is. Hiányoztak a srácok nagyon…

- De jó látni! Csini vagy! Mi újság? Jól vagy? Rég nem láttunk! Minden rendben? Meddig maradsz? Ugye sokáig? Hiányoztál!- hadarta el egy lélegzetvétel nélkül.

- Én is örülök neked nagyon! Mit műveltél a hajaddal!?- kérdeztem fintorogva.

- Untam a szöszit- vont vállat- nem tetszik?

- Dee… csak szokni kell még!

- Nem is válaszoltál a kérdéseimre!- kapott észbe.

- Aha, ühm… miket is kérdeztél?- néztem rá bambán, kb. a felét se fogtam fel annak, amit végig hadart, plusz Londonban ilyenkor már jócskán éjfél felé jár az idő, és egy csöppet fáradt voltam.

- Ne nyaggasd!- szólt rá Chuck- menjünk be, majd ott megbeszélünk mindent- mondta, az utolsó szót kihangsúlyozva.

- Nem mondtad még el neki?- kérdezte David elkomolyodva.

- Nem- rázta a fejét Chuck.

- Oké srácok, hát akkor talán itt az ideje, hogy én is megtudjam, miről van szó!

- Előbb menjünk be- hagyta figyelmen kívül a követelőzésemet Chuck- eszel valamit, rendbe szeded magad, alszol… és majd utána beszélünk- azzal felkapta a nagyobbik bőröndömet, meg a sajátját, és megindult a ház felé vezető ösvényen. Pár lépést tettem én is, majd megtorpantam.

- Srácok… Pierre tudja, hogy itt vagyok?- kérdeztem bizonytalanul.

- Nem kell emiatt aggódnod- válaszolt kitérően David.

- Tudja vagy, nem!?- követeltem továbbra is a választ, de nem kaptam meg egyikkőjüktől se.

- Nézd Míra… Pierre épp… nincs itthon- mondta ki bizonytalanul Chuck.

- De egyszer csak hazajön- makacsoltam meg magam- srácok, tudni akarom, hogy mi folyik itt!

- Mindent a maga idejében- kezdett el Dav finoman az ajtó felé lökdösni- fáradt vagy, pihenj le, majd reggel mindent megbeszélünk, oké?

- Nem oké!! Mit nem lehet azon megérteni, hogy szeretném tudni, miért utaztam több ezer kilométert?!

- Kérlek, ne nehezítsd meg a helyzetet…- nézett rám könyörgőn Chuck. A szemében ismét valami elgyötörtséget láttam, így jobbnak láttam, ha nem ellenkezem tovább. Ha eddig tudtam várni, hát talán még kibírom egy kicsit. Engedelmesen követtem őket be a házba.

- Seb és Jeff merre vannak?- néztem körül a nappaliban.

- Ők sincsenek itt most…- válaszolt ismét kitérően David. Felvontam a szemöldököm, de mivel a kérdő pillantásomat látva se adott bővebb magyarázatot, jobbnak láttam nem firtatni tovább a dolgot. Az unszolásukra lenyomtam egy szendvicset, csak hogy megnyugodjanak, hogy nem fogok éhen halni, majd felvitték a vendégszobába a bőröndjeimet, és hagytak, hadd pihenjek. Gyors zuhany, majd bebújtam az ágyba, de akármilyen fáradt is voltam, sehogy nem tudtam elaludni. Fura volt ez nekem, hogy csak Dav és Chuck van itt, a srácok régebben állandóan együtt lógtak… hol vannak most a többiek? Egyetlen egy lehetséges magyarázatot találtam erre az egész cirkuszra, de… nem, az nem lehet! Kiugrottam az ágyból, kirohantam a szobából végig a folyosón, majd le a lépcsőn, be a nappaliba. A kanapén üldögéltek, és beszélgettek valamiről, de ahogy betoppantam, felkapták a fejüket, és elhallgattak.

- Nézzétek, már felfogtam hogy most nem fogok tudni egy szót se kihúzni belőletek arra vonatkozólag, hogy mi folyik itt- hadartam- de… gondolkodtam, és eszembe jutott egy lehetséges valami, de az…

- De az?

- Srácok, mondjátok hogy nem oszlik fel a banda!!!!- néztem rájuk kétségbeesetten. Mindketten csodálkozva meredtek rám.

- Ezt meg honnan szedted?

- Nem tudom, csak ez jutott eszembe, mert hát… várj!! Még nem válaszoltál!- kaptam észbe, és várakozva, növekvő kétségbeeséssel néztem rájuk.