A szerelem nem ismer lehetetlent! - 28. rész

Sziasztok! :)

Olyan régen volt már ebből a töriből friss, és a másik mellett azért ezt sem akarom elhanyagolni, szóval meghoztam a 28. részt! :) Hogy őszinte legyek, már kitaláltam, hogy mi fog történni benne, de nincs időm rá, hogy megírjam, és ez most nagyon idegesít! Félek, hogy el fogom felejteni, hogy mit találtam ki... oké, ez elég nevetséges, de ha hisztitek, ha nem, előfordult már velem :D
Na de mindegy is, a lényeg az, hogy itt az új rész, jó olvasást! :)






28. rész:

Ahogy kinyílt előttem az ajtó, be kellett csukjam a szemem egy pillanatra, mert a kinti sötétség után a hirtelen fény elvakított. Gyorsan pislogtam párat, mire hozzászoktam.

Egy húszas évei elején járó, félmeztelen srác állt előttem, kb. 5-6 évvel lehettem nála idősebb. A meglepetéstől hirtelen nem tudtam megszólalni, egy percig csak némán bámultunk egymásra.

- Segíthetek valamiben?- kérdezte meglepően mély, férfias hangján, és apró mosolyra húzódtak az ajkai.

- Én… ne haragudj, úgy tűnik, rossz helyen járok. Bocsi- azzal sarkon fordultam.

- Várj-, kapta el a karom- keresel valakit?

- Igen…- haboztam- Wendy-t. Wendy Cleary.

- Hát, itt csak én lakom. Austin Greene vagyok- nyújtotta a kezét, és várakozóan pillantott rám.

- Shirley Henderson- fogadtam el habozva a kézfogását- örültem, Austin. Még egyszer bocsánat a zavarásért.

- Semmi gond. Ki az, akit keresel?- kíváncsiskodott.

- Itt lakott régen…

- Hmm… ha szeretnéd, megnézhetem a lakás adásvételi szerződését, hátha találunk egy telefonszámot- ajánlotta.

- Ó. Az jó lenne igen!

- Gyere be- tárta ki előttem az ajtót, én pedig beléptem- uhm, bocsi a rendetlenségért.

- Semmi gond- legyintettem, és a nappali felé vettem az irányt.

- Úgy látom, kiismered magad- nevetetett Austin. Elbűvölő nevetése volt- ülj csak le amíg megkeresem a papírokat- intett a kanapé felé, majd eltűnt. Körbejártam a szobában. Nem sok minden változott, a bútorok ugyan azok voltak, csak annyi volt a különbség, hogy most egy rendetlen srác lakott itt. A növények eltűntek az ablakból, és a polcokról, a falon a családi fotók helyére pedig hoki csapatok, és sportkocsik képei kerültek.

- Itt is vagyok- lépett be a szobába Austin, a kezében egy pólóval, és egy dossziéval- tessék- nyújtotta felém az utóbbit.

- Köszi- ültem le, és elkezdtem átlapozni a papírokat.

- Na, találtál valamit?- ült mellém, miután felvette a felsőt. A karunk összeért, és megéreztem a tusfürdőjének az illatát… nem tudtam magamnak sem megmagyarázni miért, de különös érzés fogott el. 

- Még nem- feleltem zavartan, és igyekeztem a papírokra koncentrálni.  De nem találtam semmit. Többször is átlapoztam, de valószínűleg azóta már többször gazdát cserélt a lakás, így nem lettem sokkal okosabb.

- Semmi- adtam vissza neki a dossziét csalódottan, és felálltam a kanapéról.

- Sajnálom.

- Ugyan már. Köszönöm szépen azért- indultam a kijárat felé. Az ajtóban még megálltam, és sóhajtva körülnéztem.

- Valami azt súgja, hogy sok emléked van erről a helyről- állt meg vállát a falnak támasztva Austin.

- Igen- hagytam rá bólintva- itt laktam egy ideig. Na, de nem rabolom tovább az idődet. És a jövőben azért ne engedj be bárkit a lakásodba, simán kirabolhattalak volna- vigyorodtam el.

- Vállalom a kockázatot abban az esetben, ha ilyen csini csajsziról van szó- kacsintott rám.

- Azért csak óvatosan- mosolyogtam- na, szia.

- Várj! Megadod a számod?- kérdezte, mire kérdőn pillantottam rá-, ha esetleg mégis találok valamit a szerződésben- tette hozzá magyarázatképp.

- Ja, persze- majd lediktáltam neki- köszi még egyszer mindent. Szia!- léptem ki az ajtón.

- Szia- integetett utánam, és még egy elbűvölő mosolyt küldött.

Kint már jó hideg volt, összehúztam magamon a dzsekimet, és sietős léptekkel igyekeztem a kocsi felé. Bemásztam, majd beindítottam a motort, és bekapcsoltam a fűtést. Összerezzentem, mikor megcsörrent a telefonom. Ekkor jöttem rá, hogy a kocsiban felejtettem a nagy rohanásban. Sóhajtva kotortam elő, majd a fülemhez emeltem.

- Ne ordíts velem kérlek, minden rendben van, indulok haza, oké!?- hadartam el, mielőtt Sebastien megszólalhatott volna.

- Ugye nem vezetés közben telefonálsz!?- aggódott.

- Nem, nyugi már. Még nem indultam el. De hamarosan.

- Amúgy miért akarnék ordítani veled? Csak féltelek, te is tudod. Leszokhatnál erről, hogy gondolsz egyet, fogod magad és eltűnsz. Sophie nem hajlandó addig aludni, amíg nem érsz haza.  

- Tudom, tudom!- sóhajtottam- sietek. Fürdesd meg, olvass neki mesét, mire végeztek, otthon vagyok. Ígérem! Szeretlek- azzal letettem a telefont.

Hátradőltem az ülésben, és nagyot sóhajtottam. Mégis, mi az isten ütött belém? Nem tudtam kiverni a fejemből Austin mosolyát, és ez megijesztett. Otthon vár a kislányom, akinek az apját szeretem, akkor hát mi ez az ostoba fellángolás ezért a fiatal srácért?! De nem volt most időm ezen törni a fejem, haza kellett mennem. A családomhoz.

Megmarkoltam a kormányt, majd gázt adtam, és kihajtottam az utcából. Elég későre járt már, szóval nem volt nagy forgalom. Visszafelé is ugyan olyan gyorsan tettem meg az utat, az autó sebesen söpört végig a kihalt városon. Végül befordultam a mi utcánkba, és leparkoltam a ház előtt. Kimásztam az autóból, és előkotortam a kulcsomat, miközben a bejárati ajtóhoz siettem. Bent csak ledobáltam a cuccaimat, és egyenesen felszaladtam a lépcsőn, a kislányom szobája felé. Megálltam az ajtóban, és ahogy bekukkantottam, mosolyra húzódott a szám.

Sophie az ágyon feküdt, érdeklődve pislogott az apja felé, a feje mellett egy mesekönyv nyitva, amiből Sebastien felolvasott neki. Egy darabig csak álltam ott az ajtóban, amíg a kislányom észre nem vett.

- Anyaaa!- ugrott ki az ágyból, lelökve a földre a mesekönyvet, ami nagyot puffant a padlón. Leguggoltam, ő pedig odafutott hozzám, és a nyakamba ugrott, majdnem felborultam.

- Szia manó- öleltem magamhoz. Ezután olyan izgatott volt, hogy alig lehetett bírni vele. Seb-el közös erővel nagy nehezen ágyba dugtuk, kapott jó éjt-puszit, meg minden.

- Legközelebb ha így felpörgeted, egyedül altatod el- csukta be magunk mögött az ajtót sóhajtva Seb.

- Ne haragudj- bújtam hozzá bűnbánóan.

- Mi van Wendy-vel?- terelte el a témát.

- Nem tudom-, rándítottam meg a vállam- már nem lakik ott.

- Akkor hol voltál ilyen sokáig?

- Becsöngettem, és a srác, aki ajtót nyitott, felajánlotta, hogy megnézi nekem az adásvételi szerződést, hátha abban talál valami elérhetőséget- magyaráztam-, de valószínűleg már régebben elköltözhetett, és többen laktak már ott azóta.

- Értem. Fáradt vagy?- húzott magához.

- Eléggé- bólogattam.

- Egy forró habos fürdő kettesben?- húzódott mosolyra az ajka.

- Kihagyhatatlan ajánlat- mosolyodtam el én is.

- Hagytunk neked a pizzából, amit rendeltünk vacsorára. Engedek vizet, amíg eszel- nyomott egy puszit a homlokomra, majd eltűnt a fürdő felé. Nem voltam éhes, csak lementem berakni a kaját a hűtőbe, majd felmentem a szobánkba. Ledobáltam a ruháimat, megkerestem a köntösöm, és gyorsan belebújtam. Mire a fürdőbe értem, már ott gőzölgött a habos víz a kádban. Bemásztam Seb mellé, és élvezettel sóhajtottam, ahogy elmerültem a forró vízben.

- Szeretlek- karolt át hátulról, és adott egy puszit a nyakamra.

- Én is!- hunytam le a szemem, és elégedetten konstatáltam, hogy nyoma sincs már a buta kis fellángolásnak. Seb karjaiban vagyok, és ez így is van jól!