A szerelem nem ismer lehetetlent! - 29. rész

Sziasztok! :)

Ma a másik történetből hoztam nektek egy részt. Elég nehézkesem haladok az írásával, mert még mindig nincs időm. Szerdán lesz még egy vizsgám, és ha azt túlélem, akkor már minden jó lesz! :)
Viszont van számotokra egy jó hírem! Tudom, a blog még mindig nem rólam szól, de a vizsgám befejezését meg szeretném "ünnepelni"egy kicsit. Méghozzá egy dupla rész-szel a "You've changed my Life"-ból! Remélem, örültök neki! :)
Ehhez pedig jó olvasást! :)

29. rész

Másnap Dannie-vel el kellett menjünk elintézni ezt-azt, kaját vásárolni, ilyesmiket. Lily és Jeff ultrahangra mentek, Chuck és Pierre interjút adni, David pedig a szüleihez, szóval Sebastien-re maradt a feladat, hogy pesztrálja Alex-et és Sophie-t. Nem irigyeltem őt, hogy egész őszinte legyek :D na jó, nem. Igazából nem voltak olyan rosszak, csak elég eleven gyerekek, hasonlítanak a szüleikre, ennyi.

Miután Dannie és én mindennel megvoltunk, úgy döntöttünk, beülünk egy kávézóba. Én ugyan gyűlöltem a kávét, de Dannie-nek szüksége volt rá, kissé nyúzottnak tűnt.

- Minden rendben?- méregettem őt a forró csokis bögrém felett.

- Persze- bólogatott. 

- Dannielle!- szóltam rá szigorúan.

- Semmi, csak tudod…- kezdett bele.

- Szia Shirley!- hallottam egy ismerős hangot, mire felkaptam a fejem. Meglepetten bámultam a kék szempárra, és az elbűvölő mosolyra.

- Austin! Szia…- nyögtem ki nagy nehezen- mit keresel itt?

- Itt dolgozom- bökött a mellkasán lévő kis táblácskára, amelyen a kávézó logója, és a neve állt.

- Oh, értem- motyogtam. Zavarba hozott, talán el is pirultam egy kissé.

- Sikerült valamit megtudnod?- kérdezte.

- Nem- ingattam a fejem.

- Sajnálom. Ha bármiben a segítségedre lehetek… tudod hol találsz!- kacsintott rám.

- Persze- mosolyogtam zavartan.

- Greene!- csendült egy éles női hang a pult felől.

- Hoppá, a főnököm. Mennem kell-, jelent meg egy bánatos mosoly az arcán- még látjuk egymást. Szia!- azzal sietős léptekkel eltávolodott az asztalunktól. Hosszan néztem utána, és nem kerülhette el a figyelmemet a formás feneke, ami remekül látszott a feszes nadrágban.

- Oké, ez meg mi volt!?- csettintett az arcom előtt Dannie.

- Micsoda?- pislogtam rá ártatlanul.

- Hát ez! „Oh, Austin, sziaa…”- utánzott le, némileg eltúlozva.

- Menj már, nem is voltam ennyire gáz! Vagy igen!?- kérdeztem aggódva.

- Nem, ennyire azért nem. De ki ez a srác!?

- Ott lakik, ahol én anno, így találkoztunk.

- Értem. És?

- Mi és?- néztem rá zavartan.

- Mit akarsz vele?

- Jó ég Dannie! Semmit!- emeltem fel kissé a hangomat- soha nem csalnám meg Sebastien-t!

- Nyugi, csak kérdeztem. Úgy nézel rá, mintha valami félisten lenne…

- Jó pasi, ezt neked is el kell ismerned. De egyrészt nem nézek rá úgy, másrészt pedig szeretem Seb-et- jelentettem ki magabiztosan- térjünk vissza inkább rád. Mit kezdtél el az előbb mondani?

- Amikor félisten-Austin félbeszakított?

- Hagyd már abba, nem vicces!- mondtam nevetve.

- Akkor miért röhögsz!?- vigyorgott ő is.

- Na, de most komolyan…

- Komolyan nincs semmi bajom Shirley. Csak mostanában kissé keveset alszunk David-el, és fáradt vagyok.

- Oh, értem. David a kis lepedőakrobata- nevettem.

- Nem olyan kicsi…- vigyorodott el ismét Dannie.

- Oké, ami a részleteket illeti, köszönöm nem vagyok rájuk kíváncsi!

Még beszélgettünk egy darabig, majd hazaindultunk. Ebédidő már jócskán elmúlt, és bár nem aggódtam, hogy éhen halnak a gyerekek, nem akartam Seb-et ennyi időre magára hagyni velük, mert nem volt egy pihentető élmény vigyázni a két kis lurkóra.

- Sziasztook!- kiáltottam egy nagyot, amint beléptünk a bejárati ajtón.

- Anyuu, szia!- szaladt oda egyből hozzám Sophie, majdnem ledöntött a lábamról.

- Sziasztok!- jelent meg Alex is, majd a nyomukban Seb.

- Szia kicsim- ölelt meg fáradt mosollyal.

- Kikészítettek nagyon?- néztem rá együtt érzően.

- Csak egy pár óra délutáni alvás, és helyre jövök…

- Kár, más terveim voltak!- súgtam a fülébe mosolyogva.

- Oh, ebben az esetben…- kezdett bele a mondatába, de elhallgatott, mikor megcsörrent a telefonom.

- Bocsi- bosszankodtam, majd előhúztam a zsebemből a mobilomat, és a fülemhez emeltem. Egy ismeretlen telefonszám villogott a kijelzőn- halló?

- Szia Shirley. Austin vagyok.

- Oh, Austin… szia- jöttem ismét zavarba, kibontakoztam Seb öleléséből, és távolabb sétáltam, hogy lehetőleg ne hallja a beszélgetést- mit szeretnél?

- Csak arra gondoltam… nem volt időnk még beszélgetni, és arra gondoltam, összefuthatnánk valamikor.

- Nézd, én…- haboztam.

- Ma este? Átnéztem még egyszer a papírokat, és találtam valamit, ami hasznos lehet!

- Nem is tudom…

- Na, ne kéresd magad- csendült fel a dallamos nevetése.

- Rendben- sóhajtottam- nálad 7kor?

- Tökéletes! Akkor este… szia!- tettük le. Sóhajtva csúsztattam vissza zsebembe a telefont. Mi az istent művelek? Miért mondtam neki igent? Mi a fene van velem!? Tényleg ennyire szükségem van arra, hogy megtaláljam Wendy-t? Akármennyire hülyeségnek tűnt elmennem ismét Austin-hoz, erre a kérdésre akkor is igen volt a válasz. Meg akartam találni őt. De akkor is… végre egyszer minden jó, és ezzel a dologgal valamiért nem voltak jó előérzeteim. Miért nem lehet egyszer, csak egyszer minden egyszerű…?