A szerelem nem ismer lehetetlent! - 32. rész

Sziasztok! :)

Ismét hoztam egy részt nektek, komolyan nem lehet egy szavatok sem, hogy nincs rendszeresen, és sűrűn friss! :) Ezúttal most a másik sztoriból, mert ebből viszont már régen volt folytatás, szóval itt a 32. rész! Nem egy kimondottan vidám fejezet, de ilyenek is vannak...
Itt is untam már a képet, szóval csináltam újat. Annyira nem különleges, de nem volt jobb ötletem, azért szerintem nem lett rossz :)
Lassan kezdek gondolkodni egy új dizájnon is, kissé unom ezt. De egyelőre még csak egy-egy ötlet foszlány van, mondjuk mit szólnátok valami tavaszihoz? :)

Jó olvasgatást! :)

32. rész

Bemásztam a kocsiba, rögtön indítottam is. Megkönnyebbülve sóhajtottam, hogy most végre senki nem láthatja a könnyeimet. Szomorú nap volt számomra ez a mai… miközben kihajtottam az útra, könnyes szemmel idéztem fel a 10 évvel ezelőtt történteket.

*

„Ködös, kora őszi nap volt, még csak délután 5 óra, de a tetőn szüntelenül kopogó eső szürkeségbe burkolta a várost. A fürdőszoba padlóján kuporogtam, és hallgattam a szüleim lentről felhallatszódó veszekedését, amint még a barátságtalan időjárás zajai sem tudtak elmosni. A halk kopogásra összerezzentem.

- Csak én vagyok, Jake- hallottam az ajtó túloldaláról a bátyám hangját- minden rendben?

- Persze- szipogtam, ami aligha tette hihetővé a kijelentésem.

- Shirley, engedj be- kérlelt szelíden. Egy darabig ellenálltam, de végül rávett, hogy kinyissam az ajtót- jézusom, hiszen vérzik az arcod! Jól vagy?- tuszkolt oda a csaphoz, és elkezdte letörölgetni a könnyeimmel összemosódott vért.

- Jake, ez fáj- nyafogtam, és próbáltam eltolni a kezét.

- Maradj nyugton!- parancsolt rám- mi történt?

- Semmi. Anyu megint… szóval tudod. Elszabadultak az indulatok- gyűltek megint könnyek a szemembe.

- Ne sírj!- húzott magához, és egy puszit nyomott a homlokomra. Majd felvett, és bevitt a szobájába. Leültetett az ágyra, majd ő is odatelepedett velem szembe, és a kezébe vette a gitárt- mit szeretnél ma hallani?- mosolygott rám. Mindig így nyugtatott meg, miután az anyánk részegen összevert. Nem voltak más eszközei, ez volt a leghatásosabb.

- Valamit a Green Day-től!- kértem csendesen.

- Rendben- kezdett el játszani, és vele énekeltem a „when I come around”-ot- látod, semmi baj nincs!- mondta nekem mosolyogva Jake, miután befejezte a számot.

- Amíg te itt vagy, addig nincs is- viszonoztam a mosolyát.

- Mindig itt leszek!- ígérte a bátyám, félretette a gitárt, és ismét magához ölelt.

- JAKE!!- hallatszott az éles kiáltás a földszintről, amitől én remegni kezdtem.

- Ne menj le…- kérleltem őt- érzem, hogy nem lesz jó vége!

- Nyugi. Csak maradj itt, és ne félts engem. Szeretlek, és mindig vigyázni fogok rád!- puszilta meg a homlokom ismét, majd eltűnt. Sóhajtva dőltem el az ágyán, és lehunyt szemmel hallgattam a lentről felszűrődő kiabálást. A feldagadt arcom fájdalmasan lüktetett, de nem érdekelt. Féltettem Jake-et. Anyu ma a szokásosnál is rosszabb passzban volt, és szinte biztos voltam abban, hogy ebből a vitából jó nem sülhet ki.

Bumm!- hallottam az ajtócsapódást, mire az ablakhoz rohantam, és sóhajtva figyeltem a bátyám távolodó alakját az esőben. Tudtam, okosan tette, hogy elment, hiszen ki tudja, mi lett volna a veszekedés vége. De valahol bántott a dolog. Szerettem volna megölelni őt, segíteni valahogy, könnyebbé tenni neki, visszaadni azt a törődést, amit én tőle kaptam.

A gondolataimba merülve néztem ki a fejemből, mikor hirtelen reflektorok éles fényét láttam a szemem sarkából. Mire odafordultam, már a fékcsikorgást is hallottam, egy tompa, fájdalmas kiáltást, amit félig elmosott az eső dobolása. A ház előtt elhaladó autó kövér gázt adott, és felverve maga után a tócsába összegyűlt vizet, eltűnt a sarkon. Ahogy felszívódott, megtisztult a kilátás előttem, és megpillantottam az úttesten a bátyám testét, természetellenes pózba csavarodva, élettelenül heverni az aszfalton. És vér… vér mindenütt…"

*

És mindennek pont ma 10 éve. Értelmetlennek láttam, hogy másnak is elrontsam a kedvét, így egyedül indultam ki a temetőbe. Szükségem volt pár órára, „kettesben a bátyámmal”.

Leparkoltam a temető előtt, és kimásztam a kocsiból. Az arcomba fújt a hűvös szél, így összehúztam magamon még jobban a kabátot, beléptem a kovácsoltvas kapun, és megindultam a sorok között. Pár perces séta után meg is érkeztem a célomhoz. Megálltam a sírkő előtt, és könnyek gyűltek a szemembe.

- Szia Jake…- suttogtam halkan, és végighúztam az ujjaimat a márványba vésett feliraton. Nem tudom mennyi időt tölthettem ott, csak ültem a kis padon, és igyekeztem felidézni a nevetését, a hangját, a mosolyát… hiányzott!

Szépen lassan beesteledett, és kezdett nagyon hideg lenni, csak ez tudott rávenni arra, hogy felálljak, és haza induljak. Sóhajtva léptem az ösvényre, vissza-visszatekintgetve, amíg csak láttam a síron gyújtott gyertya pislákoló lángját az éjszaka sötétjében. Előkotortam a zsebemből a kocsi kulcsot, majd beültem, és beindítottam a motort. Bekapcsoltam a fűtést, mert enyhén szólva átfagytam, és benyomtam a rádiót is. Döbbenten pillantottam a kis világító kijelzőjére, ahogy felismertem a dalt. Igen, a hangszórókból a „when I come around” szólt. Miért ez a dal? Miért most? A könnyeim ismét patakokban kezdtek folyni, és nem bírtam tovább hallgatni. Megpróbáltam kicsit megnyugodni, letörölgettem az elkenődött sminkem, majd hazafelé vettem az irányt.

Otthon csend fogadott, ami meglepett, hiszen még csak hat óra volt, biztosra vettem, hogy még senki nem alszik. Levettem a kabátom, kibújtam a cipőmből, és körbejártam az alsó szintet, de senkit nem találtam. Gondoltam majd megkeresem őket később, de nagyon át voltam fagyva, így a konyha felé vettem az utam, hogy csináljak egy forró teát, majd letelepedtem a nappaliban a kandalló elé. A szemem megakadt egy földön heverő magazinon, gondoltam felveszem, ne legyen már minden szanaszéjjel, így is elég nagy a rendetlenség. Ahogy a kezembe vettem, és becsuktam, megakadt a tekintetem a címoldalon. „Félre kacsintgat Sebastien Lefebvre barátnője?” – olvastam el a rólam és Austinról készült kép alatt lévő feliratot. Nem hiszem el!- dühöngtem magamban. Miért kell hogy ebből is balhé legyen? Miért? Seb már valószínűleg látta is, aztán pedig közöltem vele, hogy elmegyek itthonról, és órákra eltűntem… képzelem, mit hihet most. Ismét magyarázkodhatok. Remek! Mert még nem tettem ezt eleget…

Sóhajtva letettem a teás bögrémet a kis asztalkára, és a szennylapot magamhoz véve álltam fel a kanapéról, hogy megkeressem Seb-et, és beszéljek vele. Ám amikor megfordultam, kisebb szívrohamot kaptam, ugyanis ott állt előttem, karba tett kézzel, néma, szomorú pillantással meredve rám…