A szerelem nem ismer lehetetlent! - 38. rész

Sziasztok! :)

Nos, a helyzet visszatért a szokásosba, hiába van szünetem elvileg, hiába vagyok otthon... nem jut időm az írásra. Ne de sebaj, a jövő héten elutazom, talán akkor majd lesz pár szabad órám. (friss lesz, ne aggódjatok, a következő bejegyzésben majd írok erről bővebben!)
Ma "A szerelem nem ismer lehetetlent!" sztori 38. részét hoztam nektek! Ahogy írom ezt a történetet, és egyre közeledek a végéhez, egyre többet jár az a fejemben, hogy mi lesz, ha végleg befejezem? A napokban kíváncsiságból megnéztem, hogy mikor pattant ki az első ötlet a fejemből, mikor is fogtam bele ennek az írásába... nos, két és fél évvel ezelőtt! Igaz, voltak hónapok, amikor elhanyagoltam kissé, nem volt rá időm, és ha nehézkesen is, de csak elérkezek a végére... furcsa lesz nélküle! De hát, life goes on, majd elkezdek egy másik sztorit... :)
Jó szórakozást az olvasáshoz! :)

38. rész

A hosszú éjszakának köszönhetően másnap reggel kissé álmosan ébredtünk. A napsugarak már besütöttek a szobába, és a nyitott ablakon keresztül a lenge szellő behozta az óceán sós levegőjének illatát.

- Kicsim- puszilgatta a nyakamat Seb-, ébresztő!

- Hagyj még 5 percet!- nyöszörögtem fáradtan.

- Én hagynálak, te is nagyon jól tudod, hogy jobban szeretnék még egy picit az ágyban maradni veled- húzódott huncut mosolyra az ajka-, de készülődnünk kell…

- Mennyi az idő?- fordultam felé, kissé hunyorogva az ablakon besütő nap erős fényétől.

- Majdnem 11 óra.

- Basszus!- ültem fel azonnal- miért nem keltettél fel előbb!?- ugrottam ki az ágyból.

- Gondoltam nem díjaztad volna, mivel reggel 6kor aludtunk el…- vigyorgott.

- Mi is jókor esünk egymásnak- kezdtem el nevetni, miközben kapkodva valami ruha után kutattam, amit felvehetnék.

- Mint mindig- nevetett fel Seb is.

- Basszus!- csúszott ki a számon ismét, és megálltak a bőröndben kotorászó kezeim, Seb meg csak kérdőn nézett rám- Sophie?

- Dannie és David elvitték őt és Alexet delfineket nézni.

- Milyen anya vagyok már, megfeledkezem a saját gyerekemről…- sóhajtottam- és így akarunk mi vállalni még egy babát??

- Fejezd ezt be-, jött oda hozzám, és átölelte a derekamat hátulról- különben is, csodálatos anya vagy! Nem feledkeztél meg róla, jó helyen van a gyerek.

Nem volt időm és kedvem leállni vele vitatkozni, inkább elmentem gyorsan lezuhanyozni, felöltöztem (ami annyiból állt, hogy felrángattam magamra egy shortot és egy pólót), majd felhívtam Dannie-t.

- Ne aggódj, jól van a pici!- szólt bele a telefonba, mielőtt bármit is mondhattam volna.

- Nem ezért kereslek- nevettem fel- de azért örülök. Hogy állunk a szervezéssel?

- Jobban, mint hittem! Amit elő lehetett készíteni, az már mind megvan. 8kor kezdődik a ceremónia, szóval időnk mint a tenger.

- Remek- sóhajtottam fel mosolyogva- mikor jöttök a gyerekekkel?- kérdeztem tőle. közben Seb is odaült mellém, az ölébe húzott, és a nyakamat kezdte puszilgatni.

- Nemsokára.

- Hagyj már!- suttogtam oda nevetve Seb-nek, miközben eltartottam a telefont- pontosabban?- beszéltem ismét Dannie-hez. Közben Seb nevetve odébb húzódott, majd miközben telefonáltam, el is tűnt a hálószoba felé.

- A második menetbe már ne kezdjetek bele, ha nem akarjátok, hogy a kislányotok a közepén lepjen meg titeket. Na hajrá!- azzal letette.

- De bolond vagy…- nevettem, de már úgysem hallotta. Gondoltam megfogadom a tanácsát, így elindultam Seb után, de menet közben még eszembe jutott Pierre. Hány óra lehet ilyenkor LA-ben? Tudni akartam, hogy hogyan alakulnak a dolgok, így nem sokat törtem ezen a fejem, megnyitottam a telefonom névjegyzékét, és kikerestem belőle Pierre számát, majd rányomtam a „hívás”-ra. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal, amíg kicsöngött. De nem vette fel, végül bekapcsolt az üzenetrögzítő. Még egyszer megpróbáltam elérni, de ismét úgy jártam, mint az előbb. Másodszorra hagytam neki egy rövid üzenetet, hogy amint megkapja, jelentkezzen, mert kíváncsiak vagyunk, hogy mi van. Bár a többieken nem láttam, hogy annyira aggódnának.

Egész nap tűkön ültem az izgalomtól, annyira akartam, hogy a lehető legjobban sikerüljön ez az esküvő. Végre eljött az idő, hogy elkezdhessük. Láttam ugyan némi problémát abban, hogy hogyan fogjuk Melanie-ra ráadni a menyasszonyi ruhát anélkül, hogy rájönne mi folyik itt, de Danielle megnyugtatott, hogy neki erre már kész terve van. Ahogy a nap egyre alacsonyabban járt az égen, az izgalom is egyre növekedett. Ugyanis Chuck úgy képzelte el az esküvőt, hogy a lemenő nap fénye aranyos narancssárgával vonja be a tájat, az óceán felül lágy szellő fúj, a parti homokban a székek között húzódó folyosó virágszirmokkal felszórva… csodaszép lesz!

- Tehát akkor minden világos?- nézett rám Dannie, miután ecsetelte a tervét.

- Azt hiszem, bár vannak néhol homályos foltok…- sóhajtottam, és közben magamban imádkoztam, hogy ne szúrjuk el a meglepetést.

- Ne izgulj, menni fog, mint a karikacsapás!- mosolygott, majd kiléptünk a szobából, és elindultunk megkeresni Melanie-t. Rá is találtunk, a parton üldögéltek Chuck-al. Bizonytalanul pislogtam Dannie felé, mire ő rám kacsintott- csináld!- formálta az ajkával némán. Sóhajtva bólintottam.

- Melanie! Ide jönnél, kérlek?- kiabáltam neki.

- Persze-, nézett felénk, majd felállt, és odaszaladt- mi az?- kérdezte mosolyogva.

- Elrabolnánk egy kis időre, ha nem probléma…- kezdtem bele bizonytalanul.

- Miért?- vonta fel a szemöldökét.

- Meglepetés!- vágta rá Dannie- neked és Chuck-nak!

- Jó, de…- pislogott bizonytalanul.

- Belegyeztél, remek!- csapta össze Dannie a tenyereit- gyere!- ragadta karon Chuck megszeppent menyasszonyát, és magával húzta.

- Mit forgattok már megint a fejetekben?- kérdezte gyanakvó hangon Melanie.

- Ha elmondanánk, nem lenne meglepetés! Gyere, még át kell öltöztessünk!

- Tessék?- torpant meg, most már végképp értetlen fejet vágva.  

- Jól hallottad! Na gyere, mert sosem végzünk!- húzta tovább őt Dannie.

- Ne aggódj, imádni fogod a végkifejlettet, akármilyen fura is ez most még- bíztattam. Végül egész nyugodtan tűrte, hogy megcsináljuk a haját és a sminkjét, majd következett a ruha…

- Oké, a ruha viszont szintén meglepetés… szóval be kellene kössük a szemed- közölte vele Dannie.

- Lányok, mi ez az egész, kész átverés show?- kezdett el erre nevetni Melanie, mert azt hitte, csak viccelünk.

- Csakis a komoly valóság- válaszoltam nevetve- bocsi- szabadkoztam, miközben minden tiltakozása ellenére felkötöttem egy kendőt a szemére- a végeredmény kárpótolni fog!- ígértem, miközben Dannie előszedte a ruhát, majd közös erővel feladtuk Melanie-ra.

- Nem igazán értem, mit fogunk mi Chuck-al abból profitálni, ha öltöztetőbabásat játszotok velem, de ti tudjátok…- sóhajtott megadóan Mel- még sokat kell ezt csinálnunk? Mennék vissza a vőlegényemhez.

- Oh, mehetsz nem sokára, előbb mint gondolnád!- mosolygott Dannie- gyere!- húzta fel a székről.

- Nem vehetném le a kendőt?- botladozott utána Melanie.

- Még nem. Vigyázz, küszöb!- figyelmeztettem.

- Hová megyünk?- forgatta a fejét vadul Mel, de úgysem látott semmit.  

- Nyugalom, még 2 percig bírd ki- csitítottam, miközben kivezettük a teraszra, le a pár lépcsőfokon, és már a part homokja terült el a talpunk alatt.

- Jaj lányok, Chuck-al meg akartuk nézni a naplementét, a hülye játékotok miatt tuti lekéstem!- panaszkodott.

- Semmit nem késtél le, nyugalom!- jelent meg egy hatalmas mosoly az arcomon, ahogy a széksorok és a virágos boltív felé közeledtünk, ahol már ott várt Chuck, a srácok, Lily és a gyerekek. Majdnem felkiáltottam örömömben, amikor megpillantottam Pierre-t az oldalán Lachell-el, aki boldog mosollyal bújt hozzá. Hát végül mégis csak minden jól alakul!

- Levehetem végre a kendőt? Kezdem unni…- türelmetlenkedett Melanie.

- Rendben Melanie- mondtam ki lassan- leveheted!

- Végre- morogta, miközben mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a kendő csomójával küszködik. Végül lehullt az anyag, és ahogy körülnézett, és megértette, hogy mi is ez az egész, könnyek szöktek a szemébe. A meghatódottság és a boldogság könnyei...