A szerelem nem ismer lehetetlent! - 43. rész

Sziasztok! :)

A mai frissel egy hírt is hoztam nektek! Jelentem: BEFEJEZTEM ezt a sztorit! Huh, még leírni is nehéz ezt. Amikor az utolsó szavakat írtam, majd odabiggyesztettem alá, hogy **VÉGE**, bizony könnyes lett a szemem... lehet, hogy hülyeség, de nagyon régóta írom ezt a történetet, és azt hiszem, hiányozni fog. 2010 szeptemberében kezdtem, és ez azért már nem most volt... Shilrey a szívemhez nőtt, nem is tudom mit fogok kezdeni enélkül a sztori nélkül! Oké, valószínűleg újakat kezdek, lesznek más karakterek, akiket megszeretek, de azért mégis ez az első olyan történetem, amit 2 évad után, befejeztem.
Na, de nektek még csak a 43. részt hoztam ma, ti még messze jártok a végétől :) Jó szórakozást az olvasáshoz! :)

43. rész:

A karácsonyi őrület lecsengése után viszonylag csendesen teltek a napjaink. Még a szilveszter is nyugis volt, persze hozzánk képest :D nem is piáltunk nagyon, hiszen Lily és Lachell úgysem ihatott, és nekem sem volt kedvem következő reggel másnaposan szenvedni. A srácokat hívták fellépni, de nem vállalták el most ezt, arra hivatkozva, hogy pihennek. Már egy ideje nem koncerteztek, és tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy nemsokára elmennek, méghozzá hosszabb időre. Sebastien ugyan még nem említette, de hamarosan be is következett, amitől féltem.

A nappaliban üldögéltünk egyik este a lányokkal, és a srácokat vártuk, mert hogy filmezni akartunk. Még volt valami elintéznivalójuk, mi addig lefektettük a gyerekeket, nemrég végeztünk ezzel a művelettel.

- Mit akarunk nézni?- ült le a földre Dannie, és az ujját végigfuttatta a DVD tartón, a filmek címeit tanulmányozva.

- Szerintem ne válasszunk, David úgyis hisztizni fog, hogy neki az nem jó- vontam meg a vállam, mire Dannie hozzám vágta az egyik DVD-t- aúú, hülye!- nevettem.

- Lányok!- jelent meg az ajtóban Chuck, majd a nyomában a többiek is.

- Mi az szívem?- nézett fel rá Melanie.

- Öhm, meg kéne beszéljünk valamit- válaszolt helyette Pierre.

- Ami nem túlzottan fog nektek tetszeni- tette hozzá Jeff.

- Mi történ?- pislogott ijedten Lachell.

- Semmi!- igyekezett megnyugtatni őt Pierre.

- Csak a következő turnéról lenne szó- magyarázta Seb.

- Hova mentek, és mennyi időre?- tette fel a kérdést Dannie. A srácok összenéztek, de senki sem akarta kimondani hangosan.

- Ázsiába, 3 vagy 4 hónapra- hangzott el végül Seb-től.

- 3 vagy 4 hónap!?- ismételte el ledöbbenve Lily- itt akarsz hagyni egyedül egy újszülöttel?- pislogott Jeff-re.

- Pierre, te meg akkor jó eséllyel itt sem leszel a gyereked születésénél?!- fordult felé Lachell. Dannie, Mel és én csak csöndben figyeltünk, de minket is kissé letaglózott a hír.

- Tudjuk, hogy ez egy kicsit rosszkor jött- magyarázkodott Chuck- de muszáj mennünk!

- Rég nem voltunk sehol, ideje újra turnéznunk- bólogatott Jeff is.

- És mi lesz Mayával?- pattant fel idegesen Lily.

- Mi lenne vele?- pislogott értetlenül Jeff, és tett egy lépést a felesége felé- nézd kicsim, nem leszel egyedül, itt vannak a lányok, és majd…

- Persze, én cserélgessem a koszos pelenkákat, virrasszak a pici mellett, és közben még neveljem Alex-et is, amíg te a világ másik felén zenélgetsz!- kezdett el könnyes szemmel kiabálni Lily.

- Mit akarsz, mit tegyek!? Ebből élünk! És azt hittem, tudod mit vállalsz, amikor hozzám jöttél!- háborodott fel Jeff is. Egy kicsit valahol jogosnak éreztem mind a kettőjük kiakadását, de Lily-nek nem kellett volna így kivágni a hisztit. Tudtam, hogy az egyre durvuló veszekedésnek nem lesz jó vége, de nem tudtam közbeszólni. A tény, hogy Seb elmegy hónapokra, lezsibbasztotta az agyam. Tudtam, hogy ez hamarosan bekövetkezik, de nem akartam. Elég volt az az 5 év nélküle, és hiába tudtam, hogy most csak pár hónapról lenne szó, aggodalom töltött el.

Dannie rémült sikolya szakította félbe a gondolataimat, de mire felkaptam a fejem, csak annyit láttam, hogy Lily térdei összecsuklanak, és a padló felé zuhan. Szerencsére Chuck pont mellette állt, és az utolsó pillanatban még elkapta. Nem tudtam mi történt, csak néztem, ahogy Chuck és Jeff az ájult lányt a kanapéra fektetik, a nevén szólongatják.

- Srácok…- szólaltam meg holtra vált arccal- srácok!- ismételtem meg újra, kicsit hangosabban, mert senki nem figyelt rám- elfojt a magzatvize!- a kijelentésemet döbbent csend követte.

- Be kell vinni a kórházba!- ocsúdott fel Pierre legelsőnek.

- Igen, nehogy valami baj legyen! Hozom a kocsit!- szaladt ki Seb.

- Gyere Jeff, vigyük- vezényelt Chuck- csajok, ti maradjatok itt!

- Jó, de… de hívjatok, ha van valami!- kiáltott utánuk Lachell. Mindenki kissé lesokkolódva bámult maga elé, megijesztettek minket a történtek. Lily-nek még két hete lett volna a szülésig, és nem igazán számítottunk erre most így. Pierre és David nem ment a többiekkel, úgy gondolták, feleslegesen sokan lennének. Seb vezetett, Jeff aggódott, Chuck meg menet közben felhívta a kórházat.

Mi pedig a nappaliban üldögéltünk csendben, és vártuk, hogy megcsörrenjen a telefon, és valaki megkönnyebbülten közölje, hogy Lily és Maya is jól vannak.

Az idegőrlő csendben hirtelen apró lábak dobogása hangzott fel, és a nappali ajtajában megjelent Alex, kócosan, pizsamában, álmosan pislogva.

- Hé nagyfiú, miért nem alszol?- ment oda hozzá Pierre.

- Nem tudok!- jelentette ki nyűgösen- hol van anyu?

Aggódva néztünk össze, nem igazán tudtuk, hogy mit is mondjunk most a gyereknek.

- Tudod… anyuéknak be kellett mennie a kórházba- mondtam meg neki végül az igazat.

- Miért?- nyílt tágra a szeme.

- Csak biztosak akarnak lenni benne, hogy minden rendben van a kishúgoddal- ferdítettem egy kicsit a történteken. Nem akartam hazudni a gyereknek, de nem tartottam jó ötletnek, hogy ő is hülyére aggódja magát, elég hogyha mi megtesszük.

- De azért holnap már itthon lesznek, ugye?- kérdezte reménykedve.

- Nem tudjuk, de nem kell félned. Minden rendben lesz!- simogatta meg a fejét David.

- Akkor miért vannak kórházban!?- makacskodott mégis Alex.

- Gyere kishaver, menjünk vissza az ágyba- vette fel a kisfiút Pierre- mire reggel felkelsz, minden rendben lesz- indult vele a lépcső felé.

- Addigra hazajönnek anyuék?

- Remélhetőleg igen. De ha nem, akkor beszélhetsz velük telefonon, jó?- hallottuk még távolodóban Pierre válaszát.

- Meg kell hagyni, Pierre ezt ügyesen megoldotta- sóhajtottam elismerően- jó apa lesz belőle!

- Sokat érek vele, ha nem lesz itt, amikor a saját gyereke születik…- felelte kedvetlenül Lachell.

- Jeff-nek igaza van- sóhajtottam- tudtuk, mit vállalunk.

- Lányok, ez nem a világ vége…- próbált békíteni minket David- elmegyünk egy pár hónapra talán, de utána megint itt leszünk, és annyi időt töltünk a gyerekekkel és veletek, amennyink csak van. Melyik apa tudja azt megtenni, hogy 0-24ben a családjával van?

- Hiányozni fogsz, de ebben azért igazad van szívem- bólogatott Dannie.

- De azért mégis- húzta a száját Melanie- most házasodtunk össze, nem hittem volna, hogy Chuck rögtön itt hagy hónapokra…

- Neked legalább nem kell egyedül végigcsinálnod egy szülést…- duzzogott továbbra is Lachell.

- Hiszen nem leszel egyedül- próbálta Dannie kicsit jobb belátásra bírni- mind itt leszünk veled, és segítünk, ahol tudunk! Oké, nyilván nem ugyan az, mintha Pierre is itt lenne…

- Mindegy- legyintett Lach- szeretem őt, és végig fogom csinálni ezt az egészet. Érte. Értünk.

- Látod, ez a helyes hozzáállás- mosolyodott el halványan Melanie. Én már alig tudtam követni a beszélgetést, kimerültnek éreztem magam, sok volt már ebből a napból, fáradt voltam. Egy darabig még hallgattam őket, de egyre távolodtak a mondatfoszlányok, mígnem belevesztek a semmibe, engem pedig elnyomott az álom, ott, a kanapén fekve.