A szerelem nem ismer lehetetlent! - 47. rész

Sziasztok! :)

Sajnos vagy szerencsére, semmi időm nincsen rizsázni, szóval gyors, és lényegre törő leszek ma :D kezd egyre vészesebbé válni az időhiány, a héten már nagyon durva méreteket öltött, de harcolok, szóval gyorsan hoztam nektek egy részt! (a kommentekre nem jutott még időm válaszolgatni, de köszönöm szépen akik írtak♥)
A szerelem nem ismer lehetetlent! - 47. rész, jó szórakozást az olvasáshoz! :)

47. rész

Az utazás célpontját végül nagy nehezen mégis csak sikerült megtalálnunk. Dominica mellett döntöttünk, mert képek alapján nagyon szép helynek tűnt. Egyikünk sem járt még a szigeten, és a repülőút alig több mint 3 és fél óra, messze sincs, és gyönyörű.

A srácokat látszólag nem lepte meg a hirtelen döntésünk, csak mosolyogtak, és jó szórakozást kívántak, amikor bejelentettük, hogy összepakolunk, és elutazunk egy hétre Dominicára. Sophie pedig, igaz örült a nagyszülőkkel töltött hétnek, de azért kissé bánatos is volt, hogy nem visszük őt magunkkal. De Jean és Lorraine elmagyarázták neki, hogy Sebastien-nek és nekem szükségünk van egy kis kikapcsolódásra néha. És persze megígérték a kislánynak, hogy elviszik ide-oda, Lorrie megsütötte neki a kedvenc sütijét, szóval azért mégsem volt olyan nehézkes a búcsúzkodás.

- Szia apu, érezzétek jól magatokat! És majd telefonáljatok!- mászott Sophie Seb nyakába.

- Persze kicsim- puszilta meg- hiányozni fogsz. Sietünk haza, rendben?

- Oké- bólogatott a gyerek.

- Lorrie, köszönjük még egyszer, hogy vigyáztok rá!- hálálkodtam közben Seb anyukájának.

- Semmiség, mi örülünk, hogy itt van nálunk! Jó szórakozást nektek!- ölelt át.

- Köszönjük!

- Anyu!- kiabált Sophie, a karjait felém nyújtva, és úgy ficánkolt, hogy Seb majd leejtette.

- Mondjad picúr- vettem el tőle, mielőtt kiugrik a kezei közül.

- Hiányozni fogsz! Vigyázzatok magatokra!- mondta nekem a gyerek meglepő komolysággal.

- Persze hogy vigyázunk!- simogattam meg a fejét- te pedig legyél jó, fogadj szót a nagyiéknak, rendben?

- Jó- bólogatott, átölelte a nyakam, és szorosan hozzám bújt.

- Gyere manó, anyuéknak ideje menniük!- szólt rá szelíden Lorrie. Még magamhoz szorítottam a kislányt, majd letettem. Seb lehajolt hozzá, adott a homokára egy puszit, majd miután elköszöntünk Lorrie-tól és Jean-tól is, kiléptünk az ajtón. A csípős hideg szél az arcomba fújt, szorosabbra húztam magamon a kabátot. Február vége felé a reggelek Kanadában valahol -10 fokon kezdődtek, ha nem alacsonyabban…

- Ne aggódj, Dominicán majd 30 fokkal melegebb lesz- vette el tőlem a bőröndömet Seb, és berakta a kocsi csomagtartójába.

- Mehetünk?- pislogott ránk álmosan Chuck, miután beültünk. Édes volt, és felajánlotta, hogy kivisz minket a reptérre, és hiába próbáltam lebeszélni, nem engedett belőle. Nem is értettem, hogy miért ragaszkodik hozzá, de ha annyira akarja… nekünk így kényelmesebb végül is. 

- Aha, indulhatunk- bólintott Seb, én meg integettem Sophie-nak, aki a konyha ablakából figyelte, ahogy távolodunk. A fél órás út a reptérre csöndesen telt, még mindenki álmos volt egy kissé. Seb vállára dőlve figyeltem a mellettünk elsuhanó várost. Imádtam Montreal-t, de néha valahogy hiányzott egy kicsit New York. A soha nem alvó város, a nyüzsgés, a Broadway, a horizontból kimagasló Empire State Building, a szabadság szobor és a Central Park, egy darabka természet nyugalma a nyüzsgő forgatag kellős közepén. Montreal sokkal csendesebb, és hidegebb persze. De mégis ez az otthonom, így hiába New York minden szépsége. Ha vissza is vágyok néha, hamar elmúlik, és mindig rájövök, hogy gyötörne a honvágy, mint ahogy az alatt az öt év alatt végig tette, amíg távol voltam… 

- Kicsim, megérkeztünk!- zökkentett ki a gondolataimból egy finom puszival Seb. Bólintottam, és kimásztam az ülésről. Chuck kiemelte a bőröndömet a csomagtartóból, majd hozzám fordult.

- Vigyázzatok nagyon magatokra! És pihenjetek, érezzétek jól magatokat!- kötötte a lelkemre, majd magához ölelt.

- Persze, de Chuck azért nem örökre megyünk el, csak egy hétre!- simogattam meg nevetve a hátát, miközben szorosan tartott az ölelésében.

- Tudom, de hiányozni fogtok!

- Ti is nekünk! Puszilunk mindenkit, add át nekik!- mosolyogtam.

- Mindenképp!- bólogatott, majd pacsiztak Seb-el, meg megölelgették egymást. Édesek voltak, kb. mintha testvérek lennének. Majd Seb kézen fogott, és a bőröndjeinket magunk után húzva megindultunk. Chuck még utánunk integetett, de szabad kezem nem lévén csak egy mosolyt küldtem felé.

A becsekkolás hamar megvolt, a csomagokat is feladtuk, de még mindig volt egy kis időnk a beszállásig, így elmentünk reggelizni.

- Valami baj van?- toltam félre az üres tányéromat, és a szendvicsét szórakozottan majszoló Seb-re meredtem. Egész idő alatt nyugtalanul fészkelődött, és ez olyan szokatlan volt tőle.

- Nem, semmi- tette le a félig megevett szendvicset- nem is vagyok éhes- állapította meg, majd ő is odébb tolta a tányérját.

- Aggódsz valami miatt- kérdésnek szántam, de a végére valahogy kijelentés lett belőle.

- Nem- rázta a fejét, és mosolyra húzódtak az ajkai- minden rendben!- magabiztosan csengett a hangja, de valahogy mégis az volt az érzésem, hogy valami miatt zaklatott- de most hogy mondod… ideje lenne elindulni a kapuhoz, mert a reptér másik felén van! Aztán ha lekéssük a gépet, akkor aggódhatunk…- nevetett. Ezzel sikeresen el is terelte a figyelmemet, fél perc múlva már azon kaptam magam, hogy gyors léptekkel szlalomozunk a reptéri forgatagban a megfelelő kapuhoz, ahol be kell szállnunk. Szerencsére jó korán kijöttünk, szóval még nem voltunk késében, de elég nagy gáz lett volna, ha nem érjük el a gépet. De minden rendben ment, időben be tudtunk szállni, és elhelyezkedtünk a kényelmes üléseken. Bekapcsoltuk a biztonsági övet, majd vártunk a felszállásra. Nem sokkal azután, hogy a levegőbe emelkedtünk, én el is aludtam. Seb jobban bírta, volt egy bögre kávé előnye, de hát nem tehetek róla, nem szeretem a kávét.

Hirtelen megremegett a gép, én pedig riadtan pislogtam. Néma csend lett körülöttünk, majd újabb rázkódás, és egy-két ijedt kiáltás. Biztosan csak egy légörvénybe, vagy viharba keveredtünk- gondoltam magamban, és Seb felé pillantottam. De nem ült ott mellettem. Vadul forgatni kezdtem a fejem, hogy megtaláljam őt, felugrottam a helyemről, hogy jobban belássam a teret. Hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj, és a földön találtam magam. A vihar erősödhetett körülöttünk, mert egyre jobban dobálta, rángatta a gépet. Nem foglalkoztam vele, csak belekapaszkodtam az előttem lévő ülés támlájába, és felhúztam magam, a tekintetemmel továbbra is Seb után kutatva. Szinte észre sem vettem a közben kialakult pánikhelyzetet, csak a magam aggodalmával voltam elfoglalva. De egy erőszakos utaskísérő visszanyomott a székbe, és bekapcsolta rajtam a biztonsági övet. Hiába kapálóztam, tiltakoztam, nem is reagált rá. Miután otthagyott, megpróbáltam kioldani a fojtogató szíjat, de nem boldogultam vele. Kétségbeesetten rángattam az övet, miközben a gép egyre csak hánykolódott, az emberek pedig rémülten sikítoztak körülöttem. Próbáltam kiszabadulni, de szinte már levegőt se kaptam, fulladoztam, a kétségbeesés szúrta a mellkasomat. Képtelen voltam nyugodtan átgondolni a dolgokat, a jeges rémület lett úrrá rajtam. Mi van, ha lezuhanunk? Ha meghalunk? Ha soha többet nem látom Seb-et, Sophie-t, a srácokat, az apámat… soha nem mondhatom nekik újra, hogy szeretem őket, nem ölelhetem magamhoz őket…? Megbénított az ijedtség, de valahol nagyon messze, a tompa érzékeimen keresztül próbált valami eljutni a tudatomig.

- Shirley! Shirley!?- szólongatott valaki a nevemen, a rázkódás egyre erősebb lett, én pedig kétségbeesve kutattam a hang forrása után…