You've changed my Life - 36. rész

Sziasztok! :)

Gyorsan hoztam Nektek egy részt most, bár nagy pakolásban vagyok, holnap elutazom, és nem leszek egy hétig. De nem kell aggódnia senkinek, az előre megírt bejegyzések jönnek majd, 3-4 naponta! :) (még nem írtam meg őket, de ha minden igaz, akkor csütörtökön lesz egy, vasárnap, és kedden pedig már itthon leszek, és hozok én frisset:)
Majd ha hazaértem, már ideje lesz egy új dizájnnak is, amint lesz időm, arra is kitalálok valamit, de ötleteket elfogadok!
Na, és most hogy már minden totál érdektelen infót megosztottam veletek, következzen a mai friss! :) YCML 36. része! Jó szórakozást az olvasáshoz, és vigyázzatok magatokra, amíg nem leszek itthon! A kommenteket továbbra is szeretettel várom, válaszolgatok majd mindenkinek! :)
puszi ♥

36. rész: Vajon jó döntés volt!?

- Miri!- támadt le egyből Pierre, ahogy beléptem a bejárati ajtón.

- Mi van?- kérdeztem sóhajtva, miközben lerúgtam a magas sarkú cipőmet. Még bennem volt a reggeli veszekedésünk emléke, és semmi kedvem nem volt ezt újra eljátszani.

- Beszélni akarok veled!- jelentette ki, és könyörgően pislogott rám.

- Nagyon jó. Én meg nem szeretnék- mondtam egykedvűen, és részemről lezártnak tekintettem az ügyet, elsétáltam mellette, a konyha felé véve az irányt.

- De kérlek…- jött utánam, de én még válaszra sem méltattam- figyelj már rám, ha hozzád beszélek!- emelte fel a hangját, megfogta a csuklómat, és maga felé fordított, majd a kezével a falhoz támaszkodott két oldalt a fejem mellett, hogy ne tudjak elmenekülni.

- Na látod, pont ezért nem akarok! Annyira erőszakos vagy, hogy az nem igaz!- fakadtam ki- miért nem tudod elfogadni, hogy egyszer, csak egyszer valami nem úgy van, ahogy te azt elképzelted!? Törődj bele, és hagyj békén! Belefáradtam már abba, hogy harcolunk egymással, én feladom! Nyertél! Remélem örülsz, hiszen ezt akartad, nem!? Erősebb vagy, tessék, van mire verni a melled. Részemről ennyi! Holnap pedig összeszedem a cuccaimat, és elmegyek innen!- jelentettem ki határozottan. A két tenyeremet a mellkasára támasztottam, és eltoltam őt az utamból. Nem akartam neki további lehetőséget adni a beszélgetés folytatására, ezért rögtön a szobám felé vettem az irányt.

Hogy mikor határoztam el azt, hogy költözöm? Azt hiszem, egészen pontosan pár perccel ezelőtt. Belefáradtam már ebbe, nem akartam ezt tovább folytatni. Azt hittem, működhet, azt hittem, talán megpróbálhatjuk újra. De nem, nekünk ez nem megy. Képtelenek vagyunk elviselni egymást, de egymás nélkül se tudunk meglenni. Nem tudtam, hogy lesznek a dolgok ezután, de éreztem, hogy valamit változtatnom kell, mert ez így nem megy.

Hát ismét itt tartok. Az ágyon a nyitott bőrönd, és a könnyeimmel küszködve szórom bele a cuccaimat, hogy elhagyjam a házat, mielőtt Pierre megakadályozhatná.

- Egy kicsit déjá vu-m van…- hallottam a hátam mögül a halk, szomorkás hangot.

- Nekem is- sóhajtottam- de várj!- pördültem meg- hogyan lehetne, hiszen te nem is emlékszel az egészre…!

- Tudod, az elmúlt hónapokban végig azt kívántam, bár emlékeznék. Most pedig azt kívánom, bár elfelejthetném az egészet, de ezt már soha nem fogom többé…- halkult el a hangja a mondat végére.

- Te… emlékszel?- nyögtem ki nagy nehezen. Próbáltam felfogni a szavak értelmét, de elég nehezen ment. Hát vége. Vége van. Pierre emlékszik mindenre. Nem játsszuk tovább ezt a se veled-se nélküled játékot, mert már nem kellek neki, emlékszik arra, hogy megunt, magcsalt, megalázott, kidobott…

Elfordultam, hogy ne láthassa a könnyeimet. Tudtam, hogy úgysem leszek képes visszatartani őket, és nem akartam, hogy megint sírni lásson.

- Sajnálom, kicsim!- lépett mögém, és halkan suttogta a szavakat a fülembe- sajnálom, hogy bántottalak, hogy olyan hülye voltam!

- Semmi gond Pierre, már vége van. Zárjuk ezt le, és térjen vissza ki-ki a saját életéhez- csuktam be a bőröndöt- ég veled!- sétáltam ki az ajtón.

- Várj, kérlek!- kapta el a karom.

- Nem- ráztam a fejem- engedj el, tudod mi lesz a vége, ha nem teszed. Megint össze fogunk veszni, és megismétlődnek az akkori események. Talán ezt akarod??

- Én nem, de…

- Hát akkor, szia Pierre!- húztam ki a kezem az övéből, lesétáltam a lépcsőn, majd ki a házból. A taxim már ott várt, betettem a bőröndömet, majd egy utolsó pillantást vetettem a házra, aztán én is beültem. Bediktáltam annak a hotelnak címét, amit kinéztem magamnak addig, amíg nem találok lakást, majd hátradőltem az ülésben, és lehunytam a szemem. Vajon jól döntöttem? Vagy meg fogom bánni? Vajon most, hogy már Pierre emlékszik a történtekre, tovább tud majd lépni?

Nem tudtam ezekre a kérdésekre a választ, és úgy döntöttem, hogy a lelki állapotomnak jobb lesz, ha nem is töröm most rajta a fejem. Így a nap hátralévő részében erősen koncentráltam a semmire… igazság szerint olyan fáradt voltam, hogy nem is esett annyira nehezemre. Kicsit igyekeztem berendezkedni a hotelszobába, bár sokkal nem sikerült otthonosabbá tenni a jellegtelen helyiséget. Majd úgy döntöttem, inkább lefekszem aludni. Egy darabig csak forgolódtam, majd mikor már épp sikerült volna álomba zuhannom, megcsörrent a telefonom.

- Halló?- emeltem álmosan a fülemhez.

- Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy se szó, se beszéd lelépsz!?!?- támadt le a húgom- hol vagy?? Gyere vissza, most!

- Jenna, kérlek nyugodj le- csitítottam- tudom hogy aggódsz értem, de jól vagyok. Nem az anyám vagy, hanem a kishúgom, szóval légy szíves fejezd ezt be, és tartsd tiszteletben a döntésemet- magyaráztam neki türelmesen.

- Bocs, hogy törődni merek veled…- válaszolta kissé sértődötten.

- Jaj Jen, tudod, hogy nem akartalak megbántani!- sóhajtottam- de kérlek, nagyon kérlek, ne kényszeríts arra, hogy egy fedél alatt keljen élnem Pierre-el. Nekünk ez egyszerűen nem megy!

- Emlékeztess, hogyha majd beszédet mondok az esküvőtökön, ezt feltétlenül írjam bele…

- Te hallod egyáltalán, amit mondok neked!? Pierre-nek visszatértek az emlékei, hurrá, nagyon örül mindenki, de ez egyben azt is jelenti, hogy megint ugyan úgy nem kellek neki, ahogy 3 éve sem kellettem.

- Mind a ketten bolondok vagytok, esküszöm- sóhajtott- majd én…

- Jenna!- vágtam a szavába- figyelj rám, csak egy percre! Vésd jól az eszedbe, amit most mondok! Hálás vagyok neked, amiért nem engedted, hogy hozzámenjek Jace-hez, de kérlek, nagyon kérlek, ne próbáld rendbe hozni az életem! Nem akarlak megbántani, de jobban tennéd, ha a sajátoddal törődnél. Jó testvér vagy, és köszönöm, hogy mellettem állsz, de hagyd, hadd küzdjek meg ezzel egyedül!!- azzal kinyomtam, és ki is kapcsoltam rögtön a telefonom. Kicsit rosszul éreztem magam azok miatt, amiket mondtam neki, de egyedüllétre volt szükségem. Reméltem, hogy megérti, és nem sértődik meg, de nem tudhattam biztosan. Könnyes szemmel fogadkoztam magamban, hogy később bocsánatot kérek ezért tőle. Igazából elég szemét dolog volt tőlem, azok után, amit értem tett. Most is csak segíteni akart, de nem tudtam jelenleg elviselni, hogy basáskodjon felettem, és megmondja, mit tegyek.

Elővettem a fülhallgatómat, gondoltam egy kis zene majd segít.

- Mi a fenének van tele az iPodom Simple Plan számokkal!?- gondoltam magamban elkeseredve. De végül nem kapcsoltam el, csak hallgattam, ahogy Pierre szívszaggató hangon énekli a sorokat, amiket természetesen fejből tudtam, és a sírás határán, remegő hangon énekeltem én is vele. Végül nagy nehezen valahogy álomba bőgtem magam…

Így teltek a napjaim, nagyrészt a hotelszobámban ücsörögtem, vagy a közeli parkban sétálgattam a gondolataimba merülve. Néha meglátogattam Richie-t a kórházban, aki szerencsére egyre jobban és jobban volt, majd ki is engedték, és ismét dolgozni kezdtünk. Ez határozottan jót tett az állapotomnak, kicsit elterelte a figyelmemet. Kissé elzárkóztam a világ elől, nem olvastam újságot, internetes hírportálokat, felőlem akár a harmadik világháború is kitörhetett volna, azt sem vettem volna észre. De még a saját e-mailjeimet sem figyeltem, és a telefonomat sem akartam bekapcsolni. Megszűntem a külvilágnak, az időmet munkával, Richie-vel, Amber-el, vagy a szüleimmel töltöttem, és kezdtem rendbe jönni. Az egyetlen dolog, ami rettentően aggasztott, az a húgommal való konfliktusom volt, de nem tudtam, hogyan kezdhetnék neki a tisztázásának, azok után, amiket mondtam neki. Közelgett a szülinapja, hosszú évek után az első, amit ismét együtt tölthetnénk, így úgy gondoltam, fel kell őt hívnom. De valahogy sehogy sem tudtam rászánni magam…

Egyik nap a szüleimnél voltam, kinn üldögéltünk a kertben, amikor megszólalt a csengő.

- Míra drágám, ajtót nyitnál?- nézett fel rám anyu.

- Persze- motyogtam, letettem a limonádés poharamat az asztalra, beléptem a terasz üveg ajtaján, keresztülsétáltam a házon, egészen a bejárati ajtóig. Babráltam egy sort a zárral, majd kinyitottam, és a tekintetem az ajtóban álldogáló személyre emeltem.