A szerelem nem ismer lehetetlent! - 52. rész

Sziasztok! :)

Először is, szeretnék mindenkinek nagyon-nagyon jó nyári szünetet kívánni, fürödjetek, fagyizzatok, bulizzatok sokat, érezzétek jól magatokat! ;) (de azért közben vigyázzatok is magatokra!)
ami az oldalt és a frisset illeti, a nyár itt nem jelent szünetet! Előfordulhat, hogy lesznek olyan időszakok, amikor ritkábban lesz friss, mert elég sok helyre megyek idén. de hát ott vannak a már jól bevált előre megírt, időzített bejegyzések! ;) amit a jövő héten alkalmazok is majd, mert kedden elutazom :)
Na, hát hogy végre a lényegre térjek; mai friss "A szerelem nem ismer lehetetlent!" 52. része! Említettem, hogy végül úgy döntöttem, átírok egy részletet, ez meg is történt, ma befejeztem, így végül 59 rész lett a második évad, a két évad összesen pedig kereken 100 fejezet! :) szép hosszúra sikerült végül, de le tudtam úgy zárni (szerintem), hogy nem fog nehezemre esni elengedni Shirley karakterét. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy Ti mit szóltok majd a befejezéshez... hát, jó olvasást! :)

p.s.: jaj és majdnem el is felejtettem, ismét kaptam egy díjat, amit köszönök szépen Adriusnak! :)
Édes dolog Tőle, hogy gondolt rám, de én a díjakat már nem raknám ki/adnám tovább.

52. rész:

Idegesen ültem a váróteremben, és nagy levegőket véve próbáltam az émelygő gyomromat nyugtatgatni. De nem volt elég a kínzó rosszullét, még a kórházi fertőtlenítő orrfacsaró szaga, és a mellettem ülő nő erős parfümje is rátett egy lapáttal. Nem sokon múlott, hogy a háborgó gyomrom tartalma napvilágot lásson… próbáltam elterelni a figyelmemet, és inkább valami másra gondolni, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Egyre csak Seb-en járt a fejem, annyira hiányzott! Még csak három hét telt el a tizenkettőből, mégis úgy éreztem, mintha már vagy egy éve távol lenne…

- Shirley Henderson!- zökkentett ki a gondolataimból a nővér hangja. Nem nyugtatott meg, de hálát adtam az égnek, hogy legalább a pacsuli parfüm kikerül az érzékelési körömből, máris jobban éreztem magam valamivel, ahogy átszeltem a tömött várótermet, és beléptem a rendelőbe.

*eközben valahol Japánban…*

- Srácok, mennyi az idő ilyenkor Kanadában?- járkált fel alá bosszúsan a hotel szobában Seb.

- Talán 11 körül. Most beszéltem Lach-el- nézett fel rá Pierre- miért kérdezed?

- Shirley nem veszi fel a telefont már órák óta!

- Nyugi, tuti nincsen semmi baja!- nyugtatta őt Jeff- Lachell mondta volna.

- Vagy nem. Mert tudja, hogyha van valami, úgyis felülök az első repülőre, és hazamegyek…

- Seb, állj le!- szólt rá David- kezdesz paranoiás lenni! Nekünk is otthon van a családunk, barátnő, feleség, gyerekek, és mégsem aggódjuk betegre magunkat!

- David-nek igaza van- tette Seb vállára a kezét Chuck- tönkre teszed magadat ezzel a folyamatos idegeskedéssel. Még csak három hete vagyunk úton, ha ezt így folytatod, a turné végére ki fogsz készülni.

- Tudom- ült le egy fotelba, majd a következő percben ismét felpattant, és tárcsázott.

- Lehet, hogy csak alszik. Vagy elmentek valamerre Sophie-val- próbálta megnyugtatni őt Pierre.

- Megbeszéltük, hogy hívom reggel. Mármint amikor ott reggel van- magyarázta Seb. A srácok erre már nem igazán tudtak mit mondani. Rossz volt nézniük, ahogy Seb az őrületbe kergette saját magát, de nem tudtak mit tenni vele, mert hiába mondtak neki bármit, mintha a falnak beszéltek volna. És ugyan nem mondta ki senki, de tudták, hogy Seb-nek mi okozza a legtöbb aggodalmat. 5 éve, akkor léptem le, amikor ők turnén voltak… bár tudta, vagy legalábbis is bízott benne, hogy most már nem tennék ilyet, de azért mégis benne volt a félelem, hogy megint elveszít minket.

Jeff végül felhívta Lily-t, de ő csak annyit tudott mondani, hogy elmentem valamerre, és megkértem őket, hogy vigyázzanak Sophie-ra, amíg elintézem a dolgaimat. Seb beszélt a kislánnyal, ez egy kicsit lenyugtatta, de nem teljesen azért.

Bizonytalan mosollyal az arcomon léptem ki az orvosi rendelő ajtaján. Hát, mégis csak jók voltak a megérzéseim… szinte biztos voltam a dologban, de azért még szükségem volt arra, hogy az orvos is rábólintson. De hogy nem vettem előbb észre!? Annyira egyértelmű volt, annyira nyilvánvaló… de mit kéne most tegyek? Egyszerűen hívjam csak fel Seb-et, és közöljem vele, hogy… Seb! Ekkor jutott eszembe, hogy a nagy idegességben elfelejtettem, hogy megbeszéltük, hogy felhív reggel. Tudtam, hogy aggódik, és ez elfeledtette velem minden eddigi, más gondolatomat. Vadul túrtam a táskámat a telefonom után kutatva, mire végre megtaláltam a készüléket. Sejtettem… egy rakás nem fogadott hívás. Gyorsan tárcsáztam, és szinte azonnal felkapta.

- Shirley! Jól vagy??

- Persze, igen! Ne haragudj, el kellett… izé… intéznem ezt-azt, és teljesen kiment a fejemből! Ne haragudj!- ismételtem el még egyszer. Tudtam, hogy gyenge a kifogás, de nem álltam készen még rá, hogy elmondjam neki a nagy hírt. Még nem- és, milyen volt  tegnapi koncert?- tettem fel inkább egy kérdést. Vonakodva bár, de elkezdett mesélni, majd egy pár perc alatt belejött, és visszatért a hangjába az a lelkesedés, amivel mindig beszél a zenélésről. Majd én is röviden elmondtam neki, hogy mi újság itthon, hogy mennyire hiányzik, mit csináltunk, mióta utoljára beszéltünk… de hamar le kellett tennie, mert próbálni mentek. Én pedig hazafelé vettem az irányt, és közben azon gondolkodtam, hogy a többieknek elmondjam-e.

- Shirley! Merre voltál?!- támadott le egyből az ajtóban Lily.

- Nyugi, nem kell megenni, alig voltam el egy pár órát!- mentegetőztem nevetve.

- Csak Seb aggódott, mert nem vetted fel a telefont!

- Tudom, beszéltünk- bólogattam, miközben kibújtam a kabátomból. Lopva a tükörbe pillantottam. Talán csak azért, mert én már tudom, de a mintha egy kicsit…

- Akkor jó. És, hol voltál amúgy?- tette fel a kérdés.

- Én a… a… hát csak… elintéztem ezt-azt- tértem ki a válasz elől inkább.

- Aha…- mért végig összevont szemöldökkel Lily. Tudtam, hogy átlát rajtam, de nem tett fel több kérdést, mert Maya felsírt- oh egek, már megint!?- sóhajtott fáradtan, és az emelet felé vette az irányt- megyek már csöpp, megyek!- motyogta maga elé.

- Anyuu!- jelent meg ezzel egy időben Sophie- hol voltál? Képzeld, beszéltem apuval! Lily odaadta a telefont! Meg videó játékoztunk Dannie-vel és Alex-el!- ugrált körülöttem.

- Hát ez szuperül hangzik- simogattam meg a fejét- én is beszéltem apuval.  

- Már csak 9 hét, és hazajön… hiányzik!- sóhajtott Sophie elkomolyodva.

- Tudom, nekem is!- bólogattam, és közben leguggoltam a gyerekhez, hogy magamhoz ölelhessem.

- Anya, te sírsz?- kérdezte meglepetten, és egy kósza könnycseppet elmaszatolt az arcomon.

- Nem, dehogy sírok!- erőltettem a tőlem telhető legnagyobb mosolyt az arcomra- menj játszani, nekem még van egy kis… izé… dolgom- nyomtam egy puszit a homlokára. Érezhette, hogy jobb, ha most nem kérdez semmit, csak eltűnt az emeletre vezető lépcső felé.

- Elmondod mi bánt, vagy nekem kell majd erőszakkal kihúznom belőled?- állt meg Lily az ajtóban, kezében Mayával.

- Li, ezzel a követelőző, szemrehányó hanggal a frászt hozod rám!- nevettem el magam.

- Bocsi. Szóval?

- Nincs semmi baj. Tényleg!- mentem oda hozzá, és a kezemet nyújtottam a kislányért.

- Ha nincs baj, akkor igazán elmondhatod, hogy mi van- adta nekem oda.

- Hát jól van- mosolyogtam, majd ügyetlenül, fél kézzel kitúrtam a táskámból, és az orra alá nyomtam pár fotót.

- Igen, és mit csináljak Sophie régi, ultrahangos képeivel?- kérdezte értetlenül.

- Nézd meg jobban!- sóhajtottam türelmetlenül.

- Ezen mai dátum van…- esett le az álla.

- Jó meglátás, bravó! Tapsolnék, de nem akarom leejteni Mayát!- nevettem.

- Te… te terhes vagy!?

- Nem, elloptam valaki másnak az ultrahangos képeit- kezdtem el még jobban nevetni- persze hogy terhes vagyok!