A szerelem nem ismer lehetetlent! - 56. rész

Sziasztok! :)

Végül mégis úgy alakult, hogy már ma hazakeveredtem, remélem a blogspot megembereli magát, és ha ismét elutazom (2 nap múlva :D) akkor már rendesen hozza a frisset Nektek! :)
Nincs is most nagyon miről írnom többet, szóóval: a mai friss "A szerelem nem ismer lehetetlent!" 56. része! Húú, 3 rész a végéig! Néha kezdem azt hinni, hogy engem jobban izgat, hogy mit szóltok majd hozzá, mint Titeket maga a történet :'D  
Na, hát jó olvasgatást! :)

 56. rész:

Este hamar visszavonult mindenki, mi is lefektettük Sophie-t, majd végre kettesben maradtunk Seb-el. Ahogy becsukódott mögöttünk a szobánk ajtaja, rögtön a nyaka köré fontam a karjaimat, és követelőzve tapasztottam az ajkaimat az övére. Viszonozta ugyan a csókom, de volt valami óvatosság, tartózkodás benne, és nem értettem miért… amikor az ingjét kezdtem volna kigombolni, akkor már végképp éreztem, hogy valami nem stimmel.

- Valami baj van?- húzódtam el tőle, és az arcán fürkésztem.

- Nincs…- felelte habozva.

- Akkor?- vontam fel a szemöldököm.

- Én csak…- pillantott le a pocakomra. Akkor értettem meg, hogy mi lehet a baja. Persze, hogy én erre hogy nem gondoltam?!

- Oké, felfogtam…- ejtettem le az őt ölelő karjaimat, egy lépést hátra léptem, és éreztem, hogy a könnyek szúrják a szememet. Hülye hormonok!

- Várj, nem úgy gondoltam!  

- Nem kell magyarázkodnod, tisztában vagyok vele, hogy hogyan nézek ki, nem kívánsz így, ennyi- fordultam el, hogy ne lássa az arcom. Eszembe sem jutott ez eddig, de most, hogy belegondoltam, teljesen jogos volt a részéről. Jó pár kilót felszedtem, és nem lehettem túl vonzó… ennek ellenére rosszul esett.

- Ne butáskodj- fordított maga felé- gyönyörű vagy terhesen, én csak…

- Hagyjuk ezt, jó!?- vágtam a szavába- megértettem, és elég megalázó ez anélkül is, hogy ilyeneket mondasz! Tudom, hogy nem vagyok szép, de tudod a gyerekvállalás ezzel jár!- gyűltek könnyek a szemembe.

- Engednéd, hogy végig mondjam, amit szerettem volna!?- kérdezte, de nem hagyott időt a válaszra, rögtön folytatta- csak azért bizonytalanodtam el, mert új ez az egész helyzet még. Fogalmam sincsen, hogy mi az, amit megtehetünk, és mi az, amit nem, vagy árthatunk-e a babának… érted már?

- Jól van, persze- legyintettem- hagyjuk!

- Kérlek!- nyúlt az állam alá, és kényszerített, hogy ránézzek- csak próbálok helyesen cselekedni, ne nehezítsd meg…

- Oh bocsánat! Mert nekem szerinted olyan könnyű ez az egész!? Hát elárulom, nem az!

- Nem mondtam ilyet- visszakozott gyorsan, ahogy az első könnycsepp végigfolyt az arcomon- nézd, nem megoldhatatlan a dolog! Megkérdezzük holnap az orvost, vagy akár Jeff-éket, hogy hogyan is működik ez…

- Tökmindegy kit kérdezünk meg, nem kellenek az ostoba kifogásaid, miért nem tudsz egyszerűen csak annyit mondani, hogy nem akarod!? De persze én vagyok a hülye, hogyan is gondoltam, hogy így is kellek neked?!- nevettem fel.

- Úgy utálom, amikor nem lehet beszélni veled- sóhajtott fáradtan.

- Persze, mert ez is csak az én hibám, mint úgy általában minden!

- Remek… tudod, pont erre vágytam, hogy hazaérjek, és veszekedjünk egy jót!

- Hát akkor tessék, itt van! Isten hozott itthon!- rohantam ki a szobából, és úgy bevágtam az ajtót, hogy vízhangzott a ház csendjében. Nem bírtam a sírást visszatartani, nem értettem, hogy hogyan fajultak el így a dolgok közöttünk, általában mindent normálisan meg tudunk beszélni. De most ez mi volt? Talán azért van, mert mind a ketten túl fáradtak, és feszültek vagyunk… de az nem megoldás, hogy egymáson vezetjük le! Végre együtt vagyunk, és ilyenekkel töltjük az értékes időt.

Tudtam, hogy nem fog utánam jönni, de talán jobb is. Túl feldúltak és zaklatottak voltunk most mindketten ahhoz, hogy normálisan átbeszéljük ezt, és megoldást találjunk.

Leültem a nappaliba, és magamhoz öleltem a kanapé egyik párnáját.

- Shirley, mit csinálsz te itt?- jelent meg Jeff, a frászt hozva ezzel rám.

- Jesszus, megijesztettél!- igyekeztem lenyugtatni a szapora lélegzetvételeimet, miközben a könnyeimet törölgettem.

- Bocsi. Mi a baj? Hallottuk, hogy veszekedtetek…

- Előfordul minden párral, nem!?- válaszoltam a kelleténél kicsit gorombábban.

- Tudom- felelte szelíden, leült mellém, és magához ölelt. Nem faggatott tovább, tudta, ha el akarom mondani, majd megteszem. Kb. 10 percig csak áztattam a pólóját a könnyeimmel, mire meg tudtam szólalni.

- Úgy örültem, hogy végre itt van, borzasztó nehéz volt ez a 3 hónap, és azt hittem… azt hittem, hogy ő is vágyik rá, hogy együtt legyünk, de… számítanom kellett volna erre…- szipogtam, miközben csak úgy ömlöttek belőlem a szavak.   

- Töredelmesen bevallom, kb. semmit nem értek abból, amit mondani próbálsz- pislogott rám tanácstalanul Jeff, ami egy kicsit megnevettetett.

- Nem akar szeretkezni velem- mondtam ki sokkal világosabban, és lényegre törőbben-, de persze megértem őt, csak rám kell nézni! Nem csoda, hogy nem kívánja a szexet, csak tudod azért…

- Várj, várj!- vágott a kétségbeesetten hadart monológom közepébe Jeff- mit mondott?

- Azt, hogy nem tudja, hogyan is kéne, mert új a helyzet, és lehet árt a babának, bla bla bla… csupa hülye kifogás- sóhajtottam.

- Nem- rázta a fejét mosolyogva.

- Most miért vitatkozol velem te is, szerinted attól jobb lesz?- háborodtam fel- ismerem Seb-et, és…

- E felől semmi kétségem, de hallgass meg. Én tudom, hogy hogyan is működik ez, végig csináltam én is. Ne hibáztasd őt, csak meg van illetődve, mert tényleg új neki a helyzet!

- Persze, mert nem volt sehol, amikor az első gyerekünk született…

- Talán mert nem közölted vele, hanem se szó, se beszéd eltűntél mint a kámfor?- vonta fel a szemöldökét.  

- Oké, ez igaz- sóhajtottam- halljuk az elméleted többi részét.

- Honnan veszed, hogy van?

- Jeff, ha te egy komoly beszélgetésbe belekezdesz, akkor legalább fél órát szoktál rizsázni- nevettem.

- Nem érzed kicsit szemtelennek magad?!

- Öö, bocsi de nem! Tudod, hogy szeretlek! Na halljuk az elméleted!

- Ez nem elmélet, hanem egy tény. Figyelj ide! Az ő gyerekét várod, amiből egyenesen következik, hogy te vagy a leggyönyörűbb nő számára! Hidd el nekem! Nem számít, hogy hány kilót szedtél fel, vagy te hogyan látod magadat, de mondjuk itt meg kell jegyeznem, hogy szép kismama vagy, jól áll neked a terhesség.

- De…

- Nincsen semmi de, és még nem fejeztem be, szóval ne vágj közbe! Én is átéltem ezt, nagyon jól tudom, hogy miről beszélek. Egy várandós nő a párja számára csodálatos, hiszen a közös gyereküket hordja a szíve alatt. Pont. Ez ilyen egyszerű.

- Ahogy így elmondod, tényleg annak tűnik.

- És tényleg az is- szólalt meg Seb az ajtóból. Nem tudom, mióta állhatott ott, vagy mennyit hallott a beszélgetésünkből- csak azt nem tudom, ha Jeff-től elfogadod az igazságot, akkor tőlem miért nem?

- Most hogy végre megbékítettem Shilrey-t, ne kezdjétek újra, jó?- sóhajtott a kopasz gitáros- csak okosan!- nyomott egy puszit a homlokomra, majd kifelé indult- ja és még valami!- fordult vissza az ajtóból- nyugodtan csinálhatjátok… annyi a lényeg, hogy Shirley-nek kényelmes legyen! Na jóéjt, érezzétek jól egymást!- azzal otthagyott minket. Egy darabig egyikünk sem szólalt meg, én csak a padlót bámultam, és kerestem a szavakat.

- Haragszol?- törtem meg végül a csendet, és félénken rá emeltem a tekintetem.  

- Rád nem tudok… na gyere ide!- nyújtotta felém a karját, majd ahogy odasétáltam, az ölelésébe zárt- tudom, hogy nehéz neked, de te legalább már voltál terhes. Nekem pedig fogalmam sincsen erről az egészről, időm sem volt felkészülni rá, csak belecsöppentem a közepén… olyan váratlan volt!

- Váratlan? Hónapok óta gumi nélkül csináltuk, inkább az lett volna fura, ha nem esek teherbe!- kezdtem el nevetni.

- Jó, na!- nevetett Seb is- tudod, hogy értem! A lényeg annyi, hogy gyönyörű vagy, én pedig nagyon szeretlek, ezt ne felejtsd el!- csókolt meg.