The fight is far from over - 1. rész

Sziasztok! :)

Ma érkeztem haza, és ahogyan azt megígértem, hozom is nektek az első fejezetet a "The fight is far from over"- ből!
A helyzet az, hogy holnap megint elutazom, és ezúttal nem is igazán tudom, hogy mikor leszek megint gépközelben. Mindenesetre igyekszem, hogy mindig legyen rendszeres friss, de ezt sajnos most nem tudom garantálni. Meg mivel állandóan nem vagyok itthon, az írás is nehézkes. De minden tőlem telhetőt megteszek majd! ;)
Szóval akkor jöjjön is a mai friss, TFIFFO 1. része! Kíváncsi leszek, hogy mit fogtok szólni ehhez a történethez! Mindenesetre; jó olvasgatást! :)

Ami pedig ezt a kérdezz-felelek dolgot illeti, igaz hogy nem volt nagyon nagy az érdeklődés, de aki szeretne, az írhat kérdést a következő mail címere: matw24@freemail.hu. Névvel, név nélkül, bármilyen témában... hajrá! :)

 1. rész: Váratlan hívás

A konyhában ültem a reggeli teámat szürcsölgetve, kibámulva az ablakon, le a nyüzsgő városra. Szerettem New Yorkot, habár még csak alig két éve, hogy ideköltöztem. Mégis, hazugság lenne azt állítanom, hogy nem hiányzott az otthonom, de kénytelen voltam váltani. Egyrészt az egyetem miatt, másrészt pedig azért, mert zűrös volt az életem Montrealban.

Hogy ki is vagyok én? A nevem Elizabeth Madison Bouvier. Mint már az előbb is említettem, Montrealban éltem eddig, ott születtem. Anyukámmal laktunk kettesben egy kertes házban a város szélén. És az apám? Nos, ezen nincs mit szépíteni, az apámnak családja volt. Amolyan szerelemgyerek vagyok tulajdonképpen, de a mai világban ez már nem annyira meglepő fordulat. Az apám felesége megbocsátott neki, és megbékélt velem, így a hétvégéket náluk töltöttem a három féltestvéremmel. És azt hiszem, itt kezdtek el bonyolódni a dolgok. Vagyis ez sem igaz így teljesen. Jay és Johny rendben van, jól kijöttem velük mindig is, sokat lógtunk együtt. De Pierre Bouvier-rel már más volt a helyzet. Gondolom, őt senkinek nem kell bemutassam!? Imádtam őt, hiszen a testvérem, csak aztán megváltoztak a körülmények, és elfajultak a dolgok… utólag visszatekintve, mindig is egy kicsit úgy éreztem, hogy ostobán viselkedtem. Hiszen azzal hogy híres lett, ő nem változott meg. Nem ő maga, hanem a hírneve volt az, ami felforgatta az életem. Kicsit szégyelltem magam, amiért nem volt elég bátorságom szembeszállni a médiával, mint a kanadai zeneipar egyik legújabb csillagának „eltitkolt” féltestvére. Legalábbis ez volt a szalagcím, amit rám aggattak. Annak ellenére bántott a dolog, hogy semmi valóságalapja nem volt. A Bouvier-ek mindig is rendes családtagként kezeltek, és apám még ahhoz is ragaszkodott, hogy viseljem a nevét. De én mégis gyáván elszöktem a sajtó elől, hátat fordítva mindennek, és új életet kezdtem itt, New York-ban.

- Maddie!!- zökkentett ki az elmélkedésemből a lakótársam, Keyla- ideje készülődnöd- emlékeztetett. Bután bámultam rá, azután a naptárra pillantottam, és rögtön eszembe jutott. Hát persze, május 9.-e van. A hátralévő vizsgáim egyike. Azt terveztem, hogy ha befejeztem az évet, nyáron hazalátogatok anyuhoz. Na meg apuékhoz is beugrom talán…

- Köszi Key- bólintottam- csináltam neked kávét- böktem a konyhapult felé az állammal.

- Életmentő vagy- hálálkodott-, de el ne késs a vizsgáról!- lökdösött kifelé az ajtón.

- Megyek már, nem kell tolni!- nevettem bosszúsan.

- Ügyes legyél!- ölelt meg.

- Mindent megteszek- mosolyogtam. Összeszedtem mindent, amire szükségem lehet, majd indultam is. Úgy döntöttem, gyalog megyek, az albérletünk nem volt messze az egyetemtől. Egyébként hárman laktunk itt, Jane, Keyla és én. De Jane már végzett a vizsgáival, és hazautazott nyárra.

Lassan sétáltam a járdán, és próbáltam nagy levegőket venni. Nem éreztem túl jól magam, amit az izgalom számlájára írtam, és azért imádkoztam, hogy a friss levegő és a séta helyre tegyen. De mire odaértem, csak még jobban fájt a fejem. Bevettem két fájdalomcsillapítót, és csak reméltem, hogy hatni fog, mielőtt elkezdődik a vizsga. Szerencsémre alábbhagyott a lüktető fájdalom, és tudtam koncentrálni.

Elégedetten léptem ki a vizsgateremből, úgy éreztem jól sikerült. Bekapcsoltam a telefonom, hogy felhívjam Keyla-t és megkérdezzem, nincs-e kedve beülni valahová ebédelni. Volt két nem fogadott hívásom. Legnagyobb meglepetésemre, Jay keresett. Már tárcsáztam volna, hogy visszahívjam, de megelőzött. Megcsörrent a kezemben a telefon, én meg szinte azonnal felkaptam.

- Szia Jay!- szóltam bele vidáman.

- Lizzy!- szólalt meg az ismerős hang a vonal túlsó végén. Mosolyra húzódott a szám, ahogy meghallottam az ismerős becenevet. Otthon mindenki így szólított, épp ezért mikor NY-ba jöttem, már Madison Bouvier-ként mutatkoztam be, ezzel is próbálva csitítani a lángoló honvágyamat. De most jó érzés volt újra hallani. Az ismerős név és hang melegséggel töltött el.

- Mi újság?- kérdeztem vidáman. Egy pillanatra még a hasogató fejfájásomról is megfeledkeztem, ami időközben visszatért.

- Képzeld, New Yorkba utazom! Ezért most nem is mesélnék, gondoltam összefuthatnánk, ha már arra járok.

- Ez fantasztikus!- lelkesedtem- remélem eszedbe sem jutott, hogy hotelszobát foglalj!? Természetesen lakhatsz nálam!

- Köszönöm, de…

- Johny és apuék is jönnek?- kérdeztem izgatottan.

- Nem…- habozott- Pierre-vel megyünk- bökte ki végül.

- Hát… ebben az esetben…

- Nézd Liz, tudom hogy ez kényelmetlen lenne neked, szóval jó lesz nekünk egy hotelban.

- Nem Jay- tiltakoztam- természetesen Pierre-t is szívesen látom!- ragaszkodtam a dologhoz.

- Nem kell ezt tenned…

- Ugyan kérlek! Ő is ugyan úgy a testvérem, mint te vagy Johny, és nem fogok különbséget tenni! Szeretem őt, ami pedig történt, az megtörtént. Szóval, mikor érkezik a gépetek? Kimegyek elétek a reptérre- javasoltam.

- Holnap délután 3kor landolunk- sóhajtott beletörődve. Tudta, hogy ha valakivel, hát velem nem érdemes ellenkeznie- bár lehet kissé használhatatlanok leszünk. Ma ünnepelünk!

Mit is? El kellett gondolkozzak egy percre ezen.

- Hát persze. Mond meg Pierre-nek, hogy én is boldog szülinapot kívánok! Igyál egy kört vele helyettem is!

- Átadom, és a pia is meglesz, ne aggódj! De most le kell tennem, vigyázz magadra Lizzy! Holnap találkozunk.

- Vigyázok. Ti is jók legyetek, és ne rúgjatok be nagyon!
- Ugye tudod, hogy ezt nem ígérhetem meg?- nevetett, majd elbúcsúztunk, és letettük a telefont.

Ekkor már úgy fájt a fejem, hogy teljesen elfelejtettem az ebéddel kapcsolatos terveimet, és jobbnak láttam, ha az orvosi rendelő felé veszem az irányt. Az utóbbi időben elég sokat fájt a fejem, néha szédültem is, és nehezemre esett koncentrálni. Gyakran éreztem magam kimerültnek, ennek ellenére rosszul aludtam, vagy egyáltalán nem is tudtam. Kissé aggódtam, de a doki megnyugtatott, felírt egy erősebb fájdalomcsillapítót, és altatót. Meg azt is felajánlotta, hogy ír egy beutalót a klinikára, hogy kivizsgáltathassam magam, de ezt visszautasítottam. Gondoltam, csak a vizsgák körüli stressz miatt van ez az egész, és majd rendbe jövök a nyáron.

Hazafelé útba ejtettem a patikát, és kiváltottam a gyógyszereket. Keylat nem találtam otthon, csak egy cetlit a hűtőn: „Hazautaztam határozatlan időre, ne haragudj, hogy nem szóltam, sürgősen kellett döntenem. Ölel: Key.”

- Legalább könnyebb lesz elszállásolni a srácokat- motyogtam magam elé. Iszonyatosan fáradtnak éreztem magam, így ledőltem. De nem jött álom a szememre, szóval bevettem a doki által felírt altatóból, ami szerencsére megtette a hatását.