You've changed my Life - 52. rész

Sziasztok! :)

Épp elég idő telt el a legutóbbi friss óta, és időszerűnek éreztem, hogy dec. 6.-a alkalmából én is hozzak nektek egy kis "ajándékot"! :)
Nem is húzom hosszúra ezt a bejegyzést, YCML - 52. része, jó olvasást, és persze boldog mikulást kívánok, remélem mindenki jó volt az idén!? :)
puszi Nektek♥

 52. rész: Balhé... megint

Az éjjel mielőtt lefeküdtem volna, még össze kellett takarítanom Pierre után, és mire ezzel végeztem, pont lejárt a mosógép is, így átrakhattam a ruháit a szárítóba. Már hajnali 2 is elmúlt, mire ágyba kerültem, így nem is volt meglepő, hogy nem voltam túl kipihent, amikor reggel fél8kor csörgött az órám. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Egy zuhany után már klasszisokkal jobban éreztem magam, gyorsan felöltöztem, majd nekiálltam reggelit csinálni. A konyha felé menet benéztem a vendégszobába, Pierre az ágyon keresztbe fekve aludt, a hasára fordulva… ahogy szokott. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra egy pillanatra, de aztán sóhajtva behajtottam az ajtót.

Főztem teát, és csináltam egy pár pirítóst, tudtam hogy többet úgysem venne be Pierre gyomra, én pedig amúgy sem szoktam sokat enni reggelire.

Hirtelen megszólalt a csengő, mire én összerezzentem. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az, az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam azt.

- Jace… szia- hiába próbáltam volna titkolni a meglepettségemet, úgysem ment volna- mit keresel te itt?- kérdeztem a torkomban dobogó szívvel, és magamban azért imádkoztam, hogy meg ne lássa, hogy Pierre itt van.

- Akármilyen meglepő, téged- villantott egy mosolyt- hoztam neked valamit!- nyújtott át egy csokrot.

- Köszönöm, de…- harapdáltam a szám szélét, de nem nyúltam a virágért.

- Talán rosszkor jöttem?- nézett át a vállam fölött.

- Nem… izé, talán egy kicsit- sóhajtottam. Ekkor hallottam, hogy nyílik a hátam mögött egy ajtó, és a vendégszobából Pierre sétált ki, álmosan, kócosan, egy szál boxerben. Murphy törvénye szerint ennek meg kellett történnie, és én megpróbáltam lélekben felkészülni erre a szituációra, de szinte lehetetlen volt.

- Áá értem, tehát rosszkor jöttem- sötétült el Jace pillantása, én pedig még mindig azon törtem a fejem, hogy mit mondhatnék.  

- Jó reggelt Miri… ez meg mit csinál itt!?- torpant meg Pierre, és a tekintetét Jace-re szegezte.

- Nem említetted, hogy együtt vagytok- fordult felém Jace.

- Nem is vagyunk, figyelj…- próbáltam menteni a menthetőt, de már késő volt, a két srác ellenségesen bámult egymásra, és a szobába beállt a jeges csönd.

- Miért magyarázkodsz neki? Nem mintha lenne bármi köze is ahhoz, hogy kivel vagy!- vágott közbe Pierre mellém lépve, és átkarolta a derekam, mire Jace-ben láthatólag felment a pumpa.

- Miért, neked talán több közöd van hozzá!?- néztem rá szúrósan, leráztam magamról a kezét és egy lépést tettem előre, így a két srác közé kerültem.

- Szeretnéd, hogy kidobjam?- ajánlotta készségesen Jace.

- Te engem? Mégis mit képzelsz magadról, mi?- indult meg felé Pierre.

- Állj, elég legyen!!- tártam szét a karomat, a tenyereimet a két fiú mellkasának támasztva- nézzétek srácok, fogalmam sincs, hogy ki miért jött, de nem akarok veszekedést, világos!? Azt hiszem, a legjobb lenne, ha most elmennétek mind a ketten!- fakadtam ki, talán némi hisztéria is kicsengett a hangomból.

- De…- tiltakoztak egyszerre.

- Nincs de! Kifelé!- veszítettem el a türelmemet végleg- nincs szükségem erre, hogy itt egymás torkának essetek, már nem is érdekel, hogy mit akartok, miért nem tudtok kulturáltan viselkedni!? Főleg te, Pierre! Idejössz hajnali 1kor, hulla részegen, összehánysz mindent, én meg ápolgathatlak…mellőzhetnéd ezeket a látogatásokat a jövőben! Te pedig Jace, beállítasz hozzám fél évvel az után, hogy elhordtál minden félének, azt állítod, hogy semmi közöd nincs a tűzhöz, aminek a helyszínén megtalálták az eljegyzési gyűrűmet, ami nálad volt… aztán pedig ölre mentek, egyszerűen annyira gyerekesek vagytok, elegem van belőletek!- adtam ki magamból mindent egy szuszra.

- Nem az én hibám, ő volt arrogáns- jelentette ki Jace sértődötten.

- Te meg felgyújtottad a házukat!- vesztette el Pierre is a megmaradt higgadtságát.

- Tudjátok mit!? Engem nem érdekel, akkor menjetek ölre, ha ennyire gyerekesek és ostobák vagytok!!- mondtam mérgesen, majd félrelöktem őket az utamból, és kirohantam a lakásból. Fogalmam sem volt, hogy hová akarok mégis menni. Odakinn havazott, rajtam pedig egy szál póló volt, így az utcára nem mehettem ki, tehát elindultam felfelé a lépcsőházban. Én a harmadikon laktam, még két emelet volt fölöttem. A 4. és az 5. közötti lépcsőn leültem egy fokra, felhúztam az államhoz a lábaimat, és átkaroltam két térdem. Hallottam lentről a kiabálást, de nem érdekelt, még egy kicsit reméltem is, hogy jól helyben hagyják egymást. Megérdemelték volna…

- Szia. Hát te meg mit csinálsz itt?- szólított meg valaki a hátam mögül. Ijedten rezzentem össze a hangra, felpattantam a lépcsőről, és megpördültem, hogy lássam kitől jött.

- Helló- tördeltem a kezem idegesen- most költöztem ide. A nevem…

- Miranda Carson, tudom- bólintott a lány mosolyogva- Rebecca Hale vagyok- mutatkozott be barátságosan.

Ekkor lentről hallottam egy ajtócsapódást, és lépteket.

- Míra! Míra, hol vagy!?- csendült fel Pierre hangja.

- Míra!- szólongatott Jace is.

- Basszus!- sziszegtem halkan- örültem Rebecca, ne haragudj, de nekem most… most mennem kell!- néztem körül kétségbeesetten, hogy hova is bújhatnék a fiúk elől. Tudom, ez gyerekes, de nem volt türelmem most végigcsinálni ezt. Annyiszor, de annyiszor kezdtük már újra ezt az egész cirkuszt…

- Itt lakom a 4.-en, ha gondolod megvárhatod nálam, amíg elmennek- ajánlotta fel Becca.

- Tényleg? Jaj, örökre hálás lennék érte!

- Na gyere!- intett. Megkönnyebbülve követtem őt a lakásába- bocs a rendetlenségért, nem vártam vendéget- csukta be mögöttem az ajtót.  

- Én sem- sóhajtottam, miközben körbenéztem a kissé zsúfolt, de mégis kellemes hangulatú nappaliban.

- Érezd magad otthon- terelt beljebb. Valóban igencsak nagy káosz uralkodott, de ez engem egyáltalán nem zavart- kérsz valamit? Kávéval nem szolgálhatok, mert az utálom, de egy teát szívesen csinálok.

- Jól esne, köszi- bólintottam.

- Mit gondolsz, mennyi időbe fog telni a két lovagodnak, hogy feladják a keresésed?- kérdezte csevegő hangnemben- nem mintha útban lennél vagy ilyesmi, csak érdekel.

- Hát nem tudom. Elég kitartóak mindketten- követtem Beccát a konyhába- de tudod, ez egy elég hosszú, és bonyolult sztori…- sóhajtottam.

- Ha olyan kitartóak, jó sokáig leszünk itt. Én ráérek- adta a kezembe a bögrét mosolyogva. Haboztam egy darabig, elvégre egy tök idegennek készültem elmesélni a fél életem, de Becca rendesnek tűnt.

- Hát rendben- sóhajtottam- az egész még valamikor 18 éves koromban kezdődött, amikor…

- Hűha, ez tényleg hosszú lesz!- ült fel a konyhapultra, és érdeklődve nézett rám, miközben belekortyolt a teájába.

- Te akartad hallani- nevettem.

- Ez igaz. Na folytasd, jó leszek, hallgatok mint a sír!- ígérte vigyorogva.

- Rendben- bólintottam, majd belefogtam a történetbe. Furcsa volt elmesélni ez az egészet valaki olyannak, aki nem ismert engem, Jace-t, és Pierre-t sem, és aki teljesen objektíven tudta megítélni az egészet. Fura volt mindent felidézni, visszagondolni az összes jó, és rossz dologra ami történ velem ez alatt az 5 év alatt. És szinte hihetetlen volt, hogy mennyi minden változott amióta eljöttem Londonból, pedig alig 10 hónapja volt, hogy Chuck után rohantam a reptérre…