The fight is far from over - 15. rész

Sziasztok! :)

Mára ígértem ugye a részt, mert jó régen volt már az utolsó :S előbb is akartam hozni, már amikor hazaértem, de a netem úgy döntött, hogy világgá megy, és eddig tartott, mire visszaimádkoztam :D oké, hát ezt nem találtam egyáltalán viccesnek akkor, de utólag az, hogy mennyire felidegesített... nem baj, addig is összedobtam egy új dizájnt, mert nem szerettem a régit. Ezzel sem vagyok maradéktalanul elégedett (Ti mit szóltok hozzá?), de úgy döntöttem, hogy most jó lesz.
Na, megint sokat írok feleslegesen, jöjjön akkor a (remélhetőleg) várva várt friss! :) TFIFFO - 15. része, jó olvasgatást mindenkinek! :)

15. rész: Ezek meg vajon hol lehetnek!?

Miután Chuck-al hazaértünk, körbejártuk a lakást, de sehol nem találtuk a srácokat.

- Hívom Pierre-t, te mondjuk próbáld meg először Jeff-et!- mondtam neki, miközben már tárcsáztam is. Kicsit megijesztett, hogy eltűntek, mint a kámfor, és ez el is felejttette velem a kettőnk között lévő feszültséget Chuck-al. Idegesen doboltam a pulton az ujjaimmal, amíg kicsöngött.

- Gyerünk, vedd fel!- imádkoztam. De semmi. Hagytam csörögni, de 6-7 kicsöngés után meguntam, és idegesen lecsaptam a telefont- mi a helyzet?- néztem Chuck-ra a szám szélét harapdálva.

- Semmi- rázta a fejét- Jeff mobilja be sincs kapcsolva. Hívom David-et, tiéd Seb!

Szó nélkül tárcsáztam. Az ujjaimmal tovább folytattam a dobolást, egészen addig, amíg Chuck le nem fogta az ujjaimat. Felpillantottam rá, ő pedig visszamosolygott. Meguntam az idegesítő sípoló hangot, ami azt jelezte, hogy kicsöng a telefon, már épp azon voltam, hogy leteszem, mikor egy álmos hang szólt bele.

- Halló!?

- Seb?!- talán egy kicsit hangosabban mondtam ezt a kelleténél, de izgatott lettem, és valahol egyszerre egy kicsit meg is könnyebbültem.

- Ne visíts, szétesik a fejem!- nyögött- hol vagy?

- Otthon- mondtam immár visszaállítva magam normál hangerőre- és te?- érdeklődtem sürgetően.

- Hogy én? Hát én… öhm. Én hol vagyok?- kérdezett vissza bizonytalanul.  

- Én is ezt szeretném tudni- nevettem el magam.

- Nem tudom hol vagyok. De Lizzy… figyelj! Figyelj rám!- magyarázta vontatottan.

- Igen, figyelek, mondjad Seb- fojtottam vissza a nevetést, közben Chuck-ra pillantottam, aki kérdőn nézett rám, de csak finoman megráztam a fejem.

- Nem tudom hol vagyok, de… de értem jöttök!?

- Hogy az istenbe menjek érted, ha nem tudom hogy hol vagy!?- kérdeztem tőle félig idegesen, félig nevetve.

- Nem tudom. Ügyes lány vagy te. Oldd meg! Most leteszem, és alszok tovább- jelentette be- szeretnél még valamit?

- Sebastien! LE NE MERD TENNI!- emeltem fel ismét a hangomat.

- Ne ordíts- nyüszített- miért ne tegyem le?

- Mert nem tudom hol vagy, te hülye- forgattam a szemem- nézz körbe!- utasítottam- mit látsz?

- Leveleket- közölte egy kis hallgatás után.

- Hogy micsodákat?- röhögtem el magam. Most már végképp nem bírtam visszatartani.

- Leveleket- ismételte el még egyszer- meg ágakat. És füvet. Mármint rendeset, nem azt, amit szívni szokás, tudod…

- Seb, akkor talán jó lenne, ha kimásznál a bokorból!- kapott el engem a röhögő görcs, Chuck meg még mindig csak nézett rám értelmesen, majd inkább mellém sétált, és odahajolt, hogy ő is hallja a beszélgetést.  

- Azt hiszem, igazad lehet- értett egyet-, de akkor értem jöttök?

- Még mindig nem tudom, hogy hol vagy- emlékeztettem- tudod, New Yorkban elég sok bokor van, honnan tudjam, hogy részegen melyikbe borultál bele!?- nem bírtam abbahagyni a nevetést. Hallottam, ahogy recsegnek az ágak, meg szitkozódik, szóval gondoltam épp próbál kikászálódni-, na, mit látsz?- kérdeztem tőle ismét.

- Embereket. Sokat- vágta rá.

- Sebastien, az isten áldjon meg!- nem tudtam eldönteni, hogy most ordítsak vele, vagy röhögjek inkább- keress egy utcanév táblát, vagy bármit, amiről tudom, hogy merre lehetsz!

- Itt van egy tábla- szólalt meg kis hallgatás után.  

- És, mi van rajta!?

- Fűre lépni tilos- olvasta fel nekem. 

- Ne fárassz, könyörgöm!- tört ki belőlem most már végképp a nevetés, Chuck pedig már a könnyeivel küszködve dőlt jobbra-balra a röhögéstől. Seb nagy nehezen talált egy táblát, amin volt utcanév, bár ehhez még egy kicsit veszekedni kellett vele. Igaz, itt volt pár utcányira, a central parkban, de jobbnak láttam, ha lemegyünk érte.

- Maradj ott!- parancsoltam rá- mindjárt megyünk és összeszedünk.

- Rendben. Kimászhatok azért a bokorból, mert még csak félig sikerült!?

- Egész nyugodtan- mondtam neki röhögve, majd letettem. Chuck-al összenéztünk, de csak a fejét rázta, majd javasolta, hogy induljunk mielőtt Seb elveszik újra. Menet közben próbáltam megint hívni Pierre-t, de nem vette fel. Majd eszembe jutott, hogy felhívhatnám Carly-t, hátha tud valamit a bátyám hollétéről. Tárcsáztam is, majd vártam, amíg csöngött.

- Halló?- szólt bele egy álmos hang.

- Carly? Szia, Maddie vagyok.

- Ki az a… ja, persze, Maddie! Szia, mondd, mit tehetek érted?

- Csak azt akartam kérdezni, hogy nem tudod-e véletlenül, hogy mi van Pierre-el?- majdhogynem biztos voltam abban, hogy a bátyám mellette fekszik az ágyban.

- Pierre?- kérdezett vissza bizonytalanul.

- Tudod, a bátyám. Tegnap találkoztunk az Angel’s-ben- próbáltam segíteni az emlékezetének.

- Tegnap éjjel? Oh, ez megmagyarázza, hogy nincs még csak halvány fogalmam se, hogy ki az, akit rajtam keresel- nevetett.

- Jaj Carly- sóhajtottam- megint?- kérdeztem tőle grimaszolva. Ugyanis Carly néha egy „kissé” túlzásba vitte a tudatmódosító szereket, hogy finoman fogalmazzak… rákérdeztem, hogy mit vette be, de természetesen nem tudott rá válaszolni rendesen, vagy csak nem akart.

- Őrültséget csinálsz, ez nagyon veszélyes, hogy csak így akármit beveszel- próbáltam picit hatni rá.

- Most mit vagy úgy oda, te is füvezel néha!?

- Car, az más- ráztam a fejem- csak néha, egy-egy cigi… az belefér, és nincs egy kategóriában azzal, amit te csinálsz. De ezt már ezerszer elmondtam neked, tudom, hogy nem tudok hatni rád, és nem akarlak baszogatni. Majd te eldöntöd, én csak féltelek…

- Rendes tőled, de semmi szükség rá.  

- Renden- sóhajtottam- szóval akkor tuti nem tudod, hol van Pierre?- kérdeztem tőle meg ismét.

- Segítenék, ha tudnék. Sajnálom Maddie… vagy várj! Van itt mellettem valaki az ágyban. 25 év körüli, jó teste van, sötétbarna haj, jó adottságok övön alul, ha érted mire célzok…- nevetett.

- Carly!- szóltam rá. Mégis csak a bátyámról volt szó…- inkább keltsd fel, és kérdezd meg a nevét- javasoltam.

- Nem is rossz ötlet- hagyta rám- Peter a neve. Őt keresed, nem?

- Nem- ráztam a fejem, mintha látná-, én Pierre-t keresem.

- Peter, Pierre… nem mindegy!?- röhögött.

- Nagyon vicces, Car- forgattam a szemem- azért köszönöm, és bocsi a zavarásért- mondtam, majd elköszöntünk egymástól, és letettem.

- Na?- érdeklődött Chuck.

- Semmi. Pierre nincs Carly-nál. Tehát 5ből 2.

- Mi 5ből 2?- nézett rám értetlenül.

- Oké, Seb még nincs meg, de már tudjuk, hogy hol van. 5ből ketten vagytok meg.

- Ne aggódj, még nem vesztünk el soha- fogta meg a kezem. Épp válaszolni akartam, mikor megláttam Seb-et egy padon ücsörögni.

- Seb, hál isten!- rohantam oda hozzá- jól vagy?

- Kéne egy aszpirin, meg némi víz, de ezt leszámítva soha jobban.

- Ragyogó, akkor menjünk haza- javasoltam.

- Nem is akarjátok tudni, melyik az én bokrom?- kérdezte csalódott képpel Seb.

- De, légyszi mutasd már meg, így legközelebb tudni fogjuk, hogy hol keressünk, ha nagyon berúgsz- röhögött Chuck- megjelölni nem akarod?

- Jó ötlet! Mondjuk lepisilhetném! A kutyák is így szokták- tette hozzá nevetve a megrökönyödött arcunk láttán, és már nyúlt is, hogy kicsatolja az övét.

- Te nem vagy normális!- kaptam el a kezét- még csak az kéne, hogy letartóztassanak közszeméremsértésért!
Láttam, hogy ő is röhög, szóval leesett, hogy nem gondolta komolyan, na de akkor is… nem normális! :D

- Na, és a többiek merre vannak?- kérdezte, mikor elindultunk hazafelé.

- Ezt én is szeretném tudni- sóhajtottam.