Úgy határoztam, gonosz dolog lenne hagyni, hogy tovább aggódjatok Míráért, ezért ma felteszem Nektek a folytatást! Nem is írok többet, semmi utalás, majd a részből kiderül, hogy hogyan is végződött az őrült ex-vőlegény látogatása...
57. rész: Megkönnyebbülés
Nem
tudtam, hol vagyok, nem éreztem semmit, csak egy kis jóleső bódultságot.
Kinyitottam a szemem, de a félhomályban nem láttam semmit. Tompán érzékeltem
csak a külvilágot, de annyit sikerült felfognom, hogy kórházban vagyok. Tehát
nem haltam meg?- ötlött fel bennem a kérdés. Csak homályosan emlékeztem, de az
utolsó kép az volt, hogy Jace egy pisztolyt rám szegezve áll a nappalim
közepén, én meg akar ölni.
Csak
akkor vettem észre egy kezet, ami az enyémet szorongatta. Felemeltem a fejem,
és a húgommal találtam szembe magam.
-
Jen- próbáltam kimondani, de alig volt hallható. A szám ki volt száradva, és
nehezen forgott a nyelvem.
-
Miri!- kapta fel a fejét- hát felébredtél! Istenem, úgy aggódtam! Most már
semmi baj nem lesz!- csordult le egy könnycsepp az arcán, és görcsösen
szorongatta a kezemet.
-
Semmi baj, ne sírj. Jól vagyok- próbáltam megnyugtatni, ami elég komikus volt,
tekintve hogy én feküdtem egy kórházi ágyon- mi történt?- kérdeztem végül.
-
Ezt én is szeretném tudni- sóhajtott Jenna- egyszer csak csöng a telefonom,
anyu hívott, hogy kórházban vagy…
-
Mi? Ki szólt anyáéknak!?- forgattam a szemem- szegények, biztos halálra
aggódták magukat.
-
És nem is meglepő, hogyha rendőrök közlik velük, hogy egy elmebeteg majdnem
lelőtte a lányukat- csendült most egy másik hang az ágy másik feléről.
-
Richie!- fordítottam oda a fejem- hogy kerülsz te ide?
-
Ez a szerencséd, hogy itt van!- mondta Jen.
-
Láttam rajtad a fotózás után, hogy valami nem stimmel, ezért gondoltam átugrom
hozzád, hogy megnézzem, jól vagy-e- magyarázta Richie- hallottam, ahogy
veszekedtek Jace-el, és…
-
És?- néztem rá kérdőn, mert itt elhallgatott.
-
Nem gondoltam volna, hogy idáig fajul, hogy végül ki kell hívnom a rendőrséget,
és a mentőket- sóhajtott nagyot.
-
De mégis mi történt?- néztem rájuk kérdőn. Nem volt semmim bekötve, nem fájt
sehol, tehát Jace nem lőtt rám. De tisztán emlékeztem, ahogy elsül a pisztoly…
vagy csak képzelődtem volna!?
-
Jace valószínűleg nem akart lelőni, csak rád ijeszteni… vagy én nem tudom, de
nem rád célzott.
-
Akkor miért vagyunk itt?- futtattam körbe a tekintetem az egyhangú kórházi
szobán.
-
Elájultál, és beverted a fejed. Jobbnak láttuk, ha megnéznek az orvosok-
magyarázta Jen.
-
Akkor szólnátok valakinek, hogy magamhoz tértem, és hazamehetnénk végre?
Herótom van ettől a helytől!
-
Persze- bólintott Jenna, azzal felugrott, és eltűnt az ajtóban.
-
Minden rendben?- szorította meg a kezemet Richie.
-
Azt hiszem- gondolkodtam el egy percre. Persze, egy kicsit még a sokk hatása
alatt voltam, így elég lassan járt az agyam. Hogyan történhetett meg mindez?
Fogalmam sem volt, és inkább nem is akartam bolygatni ezt az emléket. Ami
megtörtént, megtörtént… de legalább egyel kevesebb, ami miatt aggódnom kéne,
próbáltam csakis erről az oldalról nézni az egészet.
Hirtelen
kivágódott az ajtó, és anya tűnt fel, szorosan apával a nyomában, gondolom Jen szólt nekik is, hogy magamhoz tértem.
-
Míra! Úgy aggódtunk!
-
Semmi baj anya, nincsen semmi bajom, látod?- próbáltam megnyugtatni őt, és
felültem az ágyon, hogy magamhoz tudjam ölelni.
-
Ha belegondolok, hogy majdnem hozzámentél ehhez az emberhez…- sóhajtott apu, miközben
a hátamat simogatta. Inkább erre nem is mondtam semmit, mert egyrészt nekem is
félelmetes volt, másrészt pedig régen annyira odavoltak Jace-ért, hogy milyen
rendes, és stb.
-
Én azt hiszem megyek is, nem akarok zavarni- állt fel Richie- Míra, majd
benézek valamikor még az ünnepek előtt, rendben? Vigyázz magadra!- szorította
meg a kezem- Mr. és Mrs. Carson- bólintott a szüleim felé, majd már ott sem
volt.
-
Ki volt ez?- nézett rám apu.
-
Richard Wayne- válaszolt neki anya, mielőtt én megszólalhattam volna- Míra
középiskolai barátja.
-
Most pedig a fotósom, és félig-meddig a menedzserem is- bólintottam. Meglepett,
hogy anya így emlékszik Rich-re, hiszen sosem szerette. Már akkor is tele volt
tetoválva, és anya szemében ez nem volt éppen egy pozitív dolog.
-
Míra, mindjárt jön az orvos- lépett be Jen, félbeszakítva ezzel a további
esetleges kérdezősködést.
Kb.
5 perc múlva valóban megjelent a doki, kérdéseket tett fel, hogy nem
szédülők-e, vagy fáj-e valahol, megvizsgált, majd kijelentette, hogy hazamehetek,
de azért legyek óvatos, és ha bármi panaszom van, jöjjek vissza. Persze eszem
ágában sem volt, de azért sűrűn bólogattam, és örültem, hogy ezúttal elég
rövidre sikerült a kórházi látogatásom.
Anyu
szerette volna, ha náluk töltök pár napot, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy a
saját lakásomba mehessek haza. Jó érzés volt úgy belépni, hogy tudtam, már nem
fenyeget veszély.
-
Jace-el mi lett végül?- kérdeztem Jennától, mikor apuék már elbúcsúztak, és
ketten üldögéltünk a nappalimban a kanapén.
-
Egyelőre letartóztatták, aztán a bíróság majd eldönti, hogy elmegyógyintézetbe
megy, vagy börtönbe. Lehetséges, hogy egy kicsit… be volt kattanva- ütögette
meg a homlokát Jen, ezzel is szimbolizálva az iménti kijelentését.
-
Értem- öleltem át a térdeimet. A „lehetséges, hogy kicsit be volt kattanva”
kissé enyhe kifejezés volt arra, amilyen állapotban Jace-t uroljára láttam, de
nem akartam igazán a történteket bolygatni. Utólag belegondolva kissé rémisztő
volt ez az egész…
Jenna
telefonjának a csöngése zavarta meg a csendet.
-
Biztos Seb az. Felhívtam, és elmeséltem neki, hogy mi van, aztán tuti aggódik-
magyarázta a húgom, miközben túrta a táskáját a telefont keresve.
-
Szegény, ilyen defektes sógornőt kap…- húzódott mosolyra a szám széle. Jen nem
felelt, mert végre megtalálta a mobilt, és gyorsan a füléhez emelte.
-
Haló?... szia!... igen, itt vagyok nála… nem, ne aggódj… igen, jól van… persze…
igen- miközben válaszolgatott, Jen nem igazán nézett rám, a szőnyeget fixírozta
inkább- oké, szia- köszönt el végül.
-
Seb volt az?- kérdeztem mikor letette, de tudtam, hogy nem. Egyrészt Jenna
máshogy beszél vele, még telefonon keresztül is, másrészt pedig láttam a húgom
arcán a meglepettséget.
-
Nem- felelte lassan- Pierre volt. Tudni akarta, hogy jól vagy-e. Eléggé
aggodalmas volt a hangja.
-
Biztos nem akar egyedül esküvőt szervezni- próbáltam viccelődni.
-
Ja, tuti csak ezért érdekli- forgatta a szemét Jenna.
-
Még haragudni akartam rá a múltkori miatt, de nem tudok- sóhajtottam.
-
Hidd el, nagyon bánja, hogy balhét csinált. Biztosan bocsánatot fog kérni, csak
ne harapd le a fejét.
-
Nem terveztem…- motyogtam magam elé, és elhatároztam, hogy beszélni fogok vele.
Még
beszélgettünk egy kicsit, majd Jen haza indult, én pedig úgy döntöttem, hogy
jót fog tenni nekem egy forró fürdő. Nehéz napokon vagyok túl, és megérdemlem.
Fáradt is voltam, mivel hajnali 6 óra felé járt az idő, és mozgalmas éjszakám
volt. Megengedtem a vizet, és a szobám felé vettem az irányt, hogy levetkőzzek,
de a csengő félbeszakította a műveletet. Sóhajtva az égre emeltem a tekintetem,
el sem tudtam képzelni, hogy ki a fene lehet az ilyenkor.
-
Ki az?- szóltam ki már elővigyázatosságból.
-
Szia, Becca vagyok. Figyelj, nem akarlak zavarni, csak…
-
Becca, szia!- nyitottam ki az ajtót- gyere be. Nem haragudj, hogy nem tudtam
ott lenni a bulin, csak történt egy kis…
-
Míra, nehogy már még te szabadkozz! Hallottam mi történt, elég nehezen is
kerülhette volna el a figyelmem, amikor a rendőrökön keresztül a mentőkig
mindenki felvonult itt… csak mozgolódást hallottam a lépcsőházban, és gondoltam
lenézek, hátha te jöttél haza, és tudni akartam, hogy jól vagy-e?- kérdezte a
kezét tördelve.
-
Igen, szerencsére semmi bajom- mosolyodtam el. Kedves volt tőle, hogy így
aggódik értem. Felajánlottam neki, hogy egy bögre tea mellett elmesélek
mindent, amit el is fogadott. Vagy másfél órán keresztül beszélgettünk, tényleg
nagyon megkedveltem őt.
-
Oké, látom mindjárt leragadnak a szemeid, fárasztó éjszakád volt, pihenj csak-
állt fel Becca- köszi a teát, és a beszélgetést! Nézz fel hozzám valamikor, ha
van kedved- ajánlotta.
-
Mindenképp- bólintottam.
-
Hát akkor szia!
-
Szia-, kísértem ki az ajtóhoz, majd becsuktam mögötte.
A
fürdővizemet ugyan közben eszembe jutott elzárni, így nem árasztotta el a
lakást, viszont teljesen kihűlt, így már nem is volt kedvem ezzel bajlódni.
Csak gyorsan lezuhanyoztam, és a hálószobám felé vettem az irányt. Azonban
valami megragadta a pillantásomat, ahogy keresztülsétáltam a nappalin. Egy
sötét folt a falon, ahol a nekem szánt golyó végezte. Végighúztam az ujjaimat a
mélyedés körvonalán, és összerázkódtam. Hirtelen páni félelem tört rám, és a
könnyeim is kicsordultak. Csak most fogtam fel igazán, hogy milyen veszélyben
voltam éveken át. A hátamat a falnak támasztottam, és arra a pontra bámultam,
ahol Jace állt. A földön megpillantottam egy kis fényes tárgyat. Persze nagyon
jól tudtam, hogy mi az, de valahogy nem akaróztam hozzányúlni. Végül csak
odasétáltam, és fölvettem a gyűrűt. Egy percig némán bámultam a tenyeremben
fekvő kis karikát, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ablakon sétáltam,
kinyitottam, és kihajítottam rajta az ékszert. Szinte fizikai megkönnyebbülést
éreztem, mintha több száz tonna terhet vettek volna le rólam, ami eddig a
vállamat nyomta. Az iménti félelem és szorongás elmúlt, szabadnak és boldognak
éreztem magam, szinte nevetni lett volna kedvem, de csak fáradtan elmosolyodtam.
Most már nyugodtan indultam a hálószobám felé, bedőltem az ágyamba, és szinte
azonnal elnyomott az álom. Az idejét sem tudom, hogy mikor aludtam utoljára ennyire
nyugodtan, de már nagyon szükségem volt erre…
Szia!
VálaszTörlésRichie a nap hőse, nagy mázli hogy pont ott volt:D örülök, hogy nem esett Mírinek nagyobb baja, mármint hogy a golyó nem találta el.. Jace pedig menjen messzire, jó messzire..:'D most már aztán ideje, hogy Pierre-el beszélgessenek, remélem végül minden jóra fordul:)
Puszi <3
Szia!
VálaszTörléstok jo lett, azert majdnem eltalaltam, hogy valaki megmenti mirat, mi elott jace ralo. csak rich egy kicsit kesobb ert oda. orulok, hogy nincs semmi baja, es pierre... kedves tole, hogy igy aggodik. remelem, hogy most mar valami jo is kisul majd a dolgokbol.
puszi!